Öt év munkája, kétszer ezer oldal; a magyar irodalmi élet állambiztonsági megfigyelése 1956-1990 között. Hogyan kezdtél neki, mi volt az "első szalmaszál", amit kihúztál a kazalból?

Szőnyei Tamás: A rockzene megfigyeléséről szóló kutatás és az erről írott könyv, a Nyilván tartottak tapasztalatainak birtokában ugrottam fejest az irodalmi szénakazalba, de így is kissé naivan. Az a munka bő egy évig tartott, erről azt gondoltam, két év biztos kell majd hozzá. Így lett előbb három, aztán négy, majd öt. Nem lehetett pontosan fölmérni előre, amikor az első szálakat kihúztam a kazalból – egyébként „Sárdi” két vaskos dossziéját, a 60-as évek második feléről és a párizsi Magyar Műhely körüli ügyködésről szóló iratokat. Az előbbi a hazai irodalmi szféra jó részét átfogta, sőt részben az emigrációt is, mert „Sárdi” a Szerzői Jogvédő hivatalnál dolgozott, utóbbiak pedig bevezettek abba, hogyan próbálták manipulálni a nyugati magyar irodalmi életet.

Hogyan kell elképzeljük a feldolgozás mindennapi menetét? Na jó, akkor ma eljutok Dobozyig, így ébred a kutató mondjuk egy vidám kedd reggelen?

SZT: Hát nem egészen. A levéltár adatbázisában elsősorban nevek alapján lehet keresni. Első nekifutásra egyrészt megpróbáltam körbejárni a Magyar Műhely történetét, másrészt főként olyan munka-dossziékat kértem ki, amelyek sok író nevét tartalmazták. Ebből egyrészt az következett, hogy meggyőződtem arról, az emigráns irodalmi élet tágabb körei, így az Irodalmi Újság és a Látóhatár/Új Látóhatár irányába is kutatnom kell, másrészt azzal párhuzamosan, hogy minél több íróról láttam valamit, fokozatosan kezdett kibontakozni a könyv szerkezete. Alapvetően a nyersanyag diktálta a szerkezetet. Ha nincs olyan sok anyag, mondjuk a népi írókról, akkor hiába szerettem volna részletesen írni az őket érintő ügyekről. Hosszú ideig különben inkább csak jegyzeteltem és alig írtam. Akkor mertem csak nekiállni egy-egy fejezetnek, amikor úgy éreztem, elegendő irat van már a kezemben. És ugyanezért eleinte az írással nem is követtem a kronológiát, csak később. Azt viszont már az elején eldöntöttem, hogy nem egyes ügynökök tevékenysége köré építem fel a könyvet, hanem nagyobb logikai egységek, írói csoportok vagy földrajzi térségek köré. Többé-kevésbé ennek megfelelően kértem ki az aktákat és írtam meg a történeteket, az utolsó utáni pillanatig ki-kiegészítve őket kisebb-nagyobb részletekkel.

Miért 1956 az első, keretet szabó időpont, ahonnan felgöngyölíted a történetet? Az előtte lévő időszakból kevesebb dokumentum maradt, avagy úgy ítélted, azt a korszakot már inkább feldolgozták?

SZT: Inkább ez utóbbi, bár az az érzésem, hogy az 1956 előtti időkből kevesebb irodalmi anyag is van a levéltárban. Egy komolyabb kivételt tettem: Sinka István esetében, mert róla komoly és kompakt dosszié maradt fenn az 50-es évek első feléből. 1956-ról – beleértve az előzményeit és a közvetlen következményeit is – tényleg sok feldolgozás született, egy részüket forrásanyagként használtam. Enélkül is épp elég nagy falat volt ez – de különben még így is vaskosan érintve van 1956, hiszen még éveken át visszatérő kérdés volt, ki, mit csinált akkor, kinek hogyan befolyásolta a későbbi ténykedését, véleményét, karrierjét.

A magyar könnyűzene megfigyelésével foglalkozott Nyilván tartottak című könyved, Abban már megismerhetővé váltak a beszervezés módszerei. Az irodalomra nézve vannak-e különbségek, mennyire speciálisak a manipulációk, zsarolások, stb?

SZT: Azt hiszem, lényegében ugyanazokat a módszereket alkalmazhatták. Elkövettél valamit? Jóvá akarod tenni? Segíthetünk, ha te is segítesz nekünk. Gondolj bele, a beszervezés technikája vagy pszichológiája tekintetében nem sok különbség lehet egy zenekar külföldi turnéja és egy író külföldi konferencián való részvétele, vagy mondjuk egy lemez és egy könyv megjelenésének segítése között. Kis előnyök, kis lehetőségek, némi szívesség árán. De a durva oldal is hasonló lehet: a zsaroló szempontjából mindegy, hogy zenélsz, vagy írsz.

A könyv szenzációját nem csupán abban látom, hogy bizonyos nevek úgymond lelepleződnek, hanem abban is, hogy egy jellegzetes motívum mentén végigmondott irodalomtörténet. Amelybe az irodalmi élet megannyi eseménye hangsúlyosan beletartozik. Az egyik, mindmáig, illetve mára már mérgező kútfő a népi-urbánus vita, majd szembenállás. Ezzel a konfliktussal mit kezdett a hatalom? Milyen fokon használta és játszotta ki? Mennyire volt homloktérben a kérdés?

SZT: Az a legkevesebb, hogy a belügyesek és egyes informátoraik egyaránt nagyon odafigyeltek erre. Fontos volt például, hogy felmérjék, miként reagálnak az úgynevezett urbánusok a népi írókról szóló 1958-as párthatározatra. Láthatták, hogy van, aki úgy véli, ezzel nagyjából vége is a népiek megbüntetésének, más pedig épp ellenkezőleg további represszió kezdetét sejtette ebben. Mindez segíthette őket a további politikai és titkosszolgálati lépéseik kisakkozásában. Fontos volt számukra annak a felmérése is, hogy a 60-as, 70-es, 80-as években beérő fiatalabb írónemzedékekben vagy legalább ezek fontosabb figuráiban mennyire él vagy nem él tovább ez az ellentét. Figyelmeztető jelként értékelték a két tábor közeledéséről szóló információkat, amikor mondjuk Csoóri Sándor és Konrád György egyeztetett valamiről vagy egyetértett valamiben. És ha lehetett, megpróbáltak éket verni közéjük. Az egyik jelentés például, ha jól értelmezem, arról szól, hogy a Charta-aláírásgyűjtés kapcsán egyik ügynökük útján azt a dezinformációt akarják elterjeszteni, hogy Vezér Erzsébet úgymond „parasztok”-ról beszél a népi táborba sorolt aláírók kapcsán, mintha tehát az urbánusok lebecsülnék az ekkor velük együtt lépő népieket.

Jelentések, ergo szövegek. Ezeknek a minőségéről mi mondható el, tekintve, hogy bölcsész világban járunk, az igényességükből mi olvasható ki - nem a sorok közül, inkább mögül?

SZT: A szövegek átlagos minőségét tekintve óriási a különbség a rock és az irodalom környékén dolgozó hálózati személyek teljesítménye között. Határozottan érződik, hogy milyen sok literátus embert foglalkoztattak. Írót, újságírót, papot, pszichológust. Komoly tájékozottságról, műveltségről, szabatos fogalmazásmódról, irigylésre méltó memóriáról, pontos megfigyelőkészségről tanúskodó jelentések sokaságát olvastam. Egyértelműen feladatuk is volt némelyeknek az ismeretterjesztés, mármint a rendőrök irodalmi és történelmi ismereteinek gyarapítása. Az is átjön egyeseknél, hogy úgy érzik, a jelentéseik által befolyásolhatják a folyamatokat, tanácsokat adnak, véleményt alkotnak. Mintha jobb híján – úgy értem, igazi publikációs lehetőségek, szakmai és közönségsiker vagy magasabb társadalmi pozíció híján, ahol irányíthatják a dolgokat – ide csatornázódna be a cselekvésvágyuk. De persze akadnak felületesen, pongyolán fogalmazó trehány ügynökök is.

Mi volt, ami a munka során kifejezetten meglepett, hovatovább tátva maradt a szád? Vagy a kutató rezzenéstelen, Maigret-pipafüstbe burkolva hibernálja érzéseit?

SZT: Meg lehet ezt is szokni. A munka tárgyává válik a disznóság. És akkor már a megírás módjával, a szerkezetben elfoglalt helyével törődik az ember. De persze közben, ha belegondol, le is eshet az álla. Hogy például az Ilia Mihályról több mint egy évtizeden át vezetett operatív dosszié öt kötete kábé 1500 oldal, és ebben nincs benne a lehallgatott és feltehetőleg le is írt vagy kivonatolt beszélgetések és elfogott levelek tömkelege, csak a rájuk való utalás. Bicskanyitogató, amikor egy ügynök gúnyos megjegyzéseket tesz arra, akiről besúg. Az meg egyenesen szívszorító, amikor egy anyát vagy apát az útlevél kiadása ellenében beszerveznek, hogy utazzon ki, és jelentsen az emigrált fiáról, illetve próbálja a népköztársaság iránt lojális pályára állítani annak a magasztos célnak az érdekében, hogy nézeteltéréseket szítsanak a nyugaton élő írók között.

Miképp írható le a megfigyelések története? A harmincöt évnyi periódusban változtak-e, puhultak-e a módszerek?

SZT: Valamennyire talán igen, 56 után a kivégzés is benne volt a pakliban, később ugye már nem. Durva fenyegetésnek ritkán találtam nyomát, de azért találtam. Volt, akit az édesanyja letartóztatásának lehetőségével rémítettek halálra, és szervezték be. A 70-es években még valóságos fenyegetés volt a bíróság és a börtön, gondolj csak Haraszti Miklós Darabbérének vagy Konrád György és Szelényi Iván tanulmányának a sorsára (Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz). Ehhez képest akár puhulásnak is nevezhetjük, hogy a 80-as években mennyi szamizdat jelenhetett meg – persze folyamatos megfigyelés alatt, házkutatásokkal, sajtórendészeti eljárásokkal együtt.

Végül: tudom, hogy a történésznek nem feladata az ítélkezés, ezért most a civilt szólítom meg; vonható-e mérleg, amely alapján a magyar irodalom szereplőinek helytállása értékelhető? Puhák, kemények, szilárdak, helyezkedők, meggyőződésesek, megfélemlítettek, önkéntesek vettek részt a műveletekben. Kik voltak többségben?

SZT: Megtisztelsz, de nem is vagyok történész. Amúgy meg nem mernék általános mérleget vonni. Minden egyes történet külön értékelendő. Van, akinek a beszervezettsége mindössze pár hónap, a dossziéja pedig csak pár lap. Vagyis azonnal kiszáll, amint képes rá. Más meg éveken át termel a szervek számára, és vélhetően még élvezi is. Az egyik megveszekedetten ellenzéki, a másik behódol. Minden van, amit felsoroltál, sőt.

Jánossy Lajos