hirdetés

Szörényi László: „...fajtám korcsa: / Kosmopolita czigány”

2017. szeptember 2.

...itt a cigányra mint bérzenészre alkalmazott jelző adhatta az ötletet a vers címének átírására is, amely tudniillik eredetileg Világköltészet volt. – Kozmopolitavita című sorozatunk Arany János verséből és az egykori vitából kiindulva kozmopolita és nemzeti eszme viszonyát kutatja. Szörényi László esszéjét olvashatják.

hirdetés

A Kapcsos könyvbe Arany János – minden valószínűség szerint a Vadnai Károlynak átküldött változat nyomtatásban való megjelenése után – a Kosmopolita költészet utolsó két sora mellé a következő, aláhúzással is megerősített jegyzetet toldotta be nagy F betűre emlékeztető betoldásjel alkalmazásával: »Az eredeti conceptus:« és itt jön az idézőjelbe tett, ezen kis írás címéül választott variáns. Keresztury Dezső az általa gondozott hasonmás kiadás utószavában (1. kiadás, 1977) regisztrálja ezt, valamint egy ceruzával írott félsort is, amely valószínűleg folytatódhatott az utolsó előtti sor jelenlegi változatában, de a tintával írott sor alatt kivehetetlen. Kerényi Ferenc is kitér erre a mozzanatra a mostani esszésorozat bevezetőjében megadott tanulmányában, és nagy általánosságban – helyesen – meg is jelöli, hogy az itt a cigányra mint bérzenészre alkalmazott jelző adhatta az ötletet a vers címének átírására is, amely tudniillik eredetileg Világköltészet volt.

Komlós Aladár úttörő tanulmányai közül a legfontosabb az Irodalomtörténetben 1953-ban kiadott A „Kozmopolita költészet" vitája. Szerintem rendkívüli alapossággal választotta el egymástól az utóélet, illetve a vers ideológiai fegyverként való felhasználásának történetét, magának az Arany-versnek a keletkezéstörténetétől, illetve értelmezésétől. Éppen ezért a magam részéről ez utóbbi témakörhöz szeretnék hozzászólni, hiszen ami a „nemzeti bezárkózás" és a „kozmopolitizmus-internacionalizmus-globalizmus-xenológia" fogalomkör, illetve gondolatrendszer fejlődéstörténetét, illetve jelenleg is alakuló és bővülő felhasználását illeti, azt véleményem szerint a legelőremutatóbban megvilágította már S. Varga Pál Az újraszőtt háló (2014) című monográfiájának Közjáték című fejezetében, amelyhez még feltétlenül hozzáolvasandó a Medialitás és korszakképzés fejezet is, amely részletesen kitér Arany e versére. Csak egy megállapítását idézném: „A népiesség programjához azonban az is hozzátartozott, hogy a modern magyar irodalomnak az egész magyar nemzet számára befogadhatónak kell lennie, s ehhez az kellett, hogy a magas-/idegen irodalmi minták úgy »tűnjenek el«, oldódjanak fel a népköltészettől elsajátított költői nyelvben, ahogy (Arany szerint) a Toldiban a Frithjof-rege meg Homérosz." Éppen ezért visszatérek a címben jelzett problémához: miért lenne Arany inkább Oszián, mint kosmopolita czigány?

Azt már Tóth Béla óta tudjuk, hogy mire vonatkozik Arany kesernyés megjegyzése a „két világ" csudájárul. Saint-René Taillandier azért szúrta le ugyanis 1863-ban a Magyarországon különösen kedvelt Revue des deux Mondes című folyóiratban Aranyt a Toldi miatt, mert a francia külpolitikai vonalvezetés károsnak tartotta azt, hogy a csehek és a magyarok veszekedjenek egymással, mert a két nemzetnek össze kell tartania és meg kell maradniuk hűséges osztrák alattvalóknak, nehogy Oroszország nyelje le őket. Ezért jobban tetszik neki Garay, mert az obsitos ugyan Napóleon ellen harcol, de hűséges Ferenc császárhoz. (Persze a derék professzor egy szót sem tudott magyarul, német fordítások alapján ismertette a magyar költőket, jutalma nem is maradt el, mert III. Napóleon kinevezte a közoktatási minisztérium főtitkárának.)

Ugyanebben az időben a magyar kultúra terjesztését nem csupán a magyarul nem tudó francia irodalmárok vállalták magukra a világ kulturális fővárosában. Párizsban, hanem a cigányzenekarok is. Idézzük például – Sárosi Bálint nélkülözhetetlen repertóriuma alapján – a Fővárosi Lapokat. 1867. augusztus 13-án, azaz éppen százötven éve a következő örömhírt közlik: „Patikáriusék Párizsban Konstantin nagyherceg és Metternich herceg előtt is játszottak. Sőt Napoleon maga is hallotta őket. E hírre lapunk szarkasztikus észrevételt tesz, mely nincs helyén. Népzenénkre mindenesetre büszkék lehetünk, mert a maga nemében többet ér, mint eddigi műzenéink. Sőt ha lesz Wagnerünk és Rossinink, akkor sem lehet kicsinylenünk a népzenét, mint ...nem kicsinyeljük Katona József és Arany János mellett sem a népdalokat." Egy nap múlva, augusztus 14-én ugyanabban a lapban újabb aranyéremről értesíthetünk: „Patikáriusék olyan sikert értek el a párizsi világkiállításon, hogy egy fogadós Bunkó Ferencet is ki akarja hívni." (Természetesen meg kell jegyeznünk, hogy a cikkek írói itt és máshol is a kor terminológiájának megfelelően népzenén a cigányzenét értik.)

Persze nemcsak Párizsra fért (volna) rá a magyartanulás, hanem Pestre is. Egy –R. –S. nevű szerző (talán Rómer Flóris?) hosszabb tanulmányt szentel 1873. június 1-jén a Vasárnapi Újságban a főváros divatos nótáinak. Megjegyzi, hogy a fő baj az, hogy „Magyarország fővárosában a törzsökös lakosság nem magyar". Olyannyira a német nyelvű vagy a németből aljmagyarra fordított, leginkább trágár dalok üdítik a járókelőket, hogy az ember már a megunt Árpád apánk hazafias frázisait is visszakívánná. De van pozitív változás is: egyrészt a főleg Blahánénak tulajdonítható és divatba jött betyárnóta (De sok falut, de sok várost bejártam); de „Még ennél is kedvesebb talán Arany Jánosnak az a népdala, mely Szigligeti és Balázs Sándor népszínművében »A strike«ban egészen új dallam szerint van fölelevenítve s melyet most már »mohácsi nóta« néven emlegetnek.

E dal a Vasárnapi Újság 1857-dik évi folyamának újévi számában jelent meg először s akkor csakhamar elterjedt az egész országban a nép között, de mintegy két év óta az új, és egészen a néptől került, dallam szerint még sokkal nagyobb kedvességnek örvend, mind a vidéken, mind a fővárosban. Nincs talán senki, aki ne hallotta volna e versszakokat belőle:

Volt nekem egy daruszőrű paripám,
De eladta a szegedi kapitány,
Ott sem valék az áldomos-ivásnál –
Ej no, hiszen több is veszett Mohácsnál!

Volt szeretőm, esztendeig sirattam
Az nekem a mindennapi halottam;
Most is megvan az a gonosz, de másnál –
Ej no, hiszen több is veszett Mohácsnál!"

(Sárosi Bálint természetesen ebben a formában közli, ahogyan a cikkíró 1873-ban papírra vetette, ám a cikkben is emlegetett első kiadásban Arany még egy másik szövegvariánst hozatott le, akkor még rigószőrű volt a paripa, és nem daruszőrű.)

Arany tehát elsősorban saját magán gúnyolódik: népe kipusztulása közben ő illendőbbnek tartja az ossziáni szerepet, mint az uralkodónak húzott bérmuzsikusét. No de hát 1877-ben, tíz évvel a kiegyezés után Arany még mindig, mint afféle ódivatú reakciós, nem jött rá arra, hogy hogyan kell viselkedni kiegyezés után? Eddig is sejtettük, hogy nem ok nélkül írt olyasmiket a Kapcsos könyvbe, hogy „hát minékünk így is úgyis veszni kell", hanem még folyton jeremiási siralmakat pengetne, mint ahogyan ezt meg is jegyzi róla Reviczky, az új nemzedéknek nemcsak költője, hanem kritikusa is, aki például így írt, elégedetten, Endrődi költészetéről: „a hazát sem igen bolygatja s én ezt természetesnek találom. Endrődi Sándor a hatvanas évek vége felé kezdett verset írni, mikor már megvolt a kiegyezés"; hiszen ez „a jó isten tudja, meddig – elhallgattatta a kasszandrai jóslatokat és a jeremiási siralmakat". Komlós Aladár, majd utána S. Varga Pál is idézi ezt a passzust, hogy szemléltessék, mit értett korszerű és modern lírán Reviczky.

Arany mint afféle megrögzött vénember úgy látszik, még mindig jobb és aktuálisabb helyzetelemzőnek tartotta a szabadságharc leverése után négy évvel, 1853-ban írott Kemény Zsigmond-tanulmányt (Eszmék a regény és dráma körül), amelyben a „világpolgárság" eszméinek terjedése egy apokaliptikus, azaz a világ pusztulásának jeleit számbavevő vízió alkotórésze: „Azután az ujabb európai események s az óriás közlekedési eszközök a nemzeti és egyéni sajátságokat is kezdik gyengíteni, míg a kereskedelmi és szellemi közös érdekek által, az egyetemesség érzését és a világpolgárság előkészítő eszméit hintegetik szét." Utána kifejti Kemény, hogy miután politikailag megbénít bennünket a világtörténelem, ezért a magyar nemzeti jelleg fönntartására nem marad más tér, mint a kultúra és a tudomány; ezek között viszont a legfontosabb a magyar nyelv fenntartása, további kiművelése, mind a tudományos szaknyelv, mind a szépirodalom terén. A német kultúrájú városi polgárra nem számíthatunk mint olvasóra, hiszen kozmopolita, magyarul sem tud. Az arisztokraták francia vagy német műveltségűek, magyarul alig-alig olvasnak. Maradna a köznemesség, ezt kellene megtanítani olvasni, ha már nem politizálhat, illetve föltételezhetően van az országban néhány száz ember, aki tényleges olvasónak tekinthető. Aki tehát az irodalmat nem műveli és nem támogatja, az elősegíti a nemzethalált. Kemény, mint tudjuk, egy cikksorozatban dolgozta fel témáját, a kilencedik közleményben hangja hirtelen metszően patetikus lesz: „De ti, kikhez három közelebbi czikkemet intéztem, mondhatjátok: hogy a magyar irodalom hanyatlani kezd, a múlt évek rajta csorbát ejtettek, s most inkább csak teng, mint terjed és erősbűl.
Vegyük hiteteket, míg megvizsgálnók, igaznak.
Ekkor mi következnék belőle?
Az-e, hogy szűnjetek meg ápolni? Vagy, hogy kettőzött erélylyel védjétek?
A kérdés egyszerű!
Kell-e nektek nemzetiség?
Ha nem kell: fordítsátok el figyelmeteket azon irodalomról, mely a legmostohább korszakokban Kazinczy által megmenté nemzetiségünket a végsülyedéstől, s mely most is – legyen bár erős, vagy gyönge – hű maradt magához."

Nem hiszem, hogy külön bizonyításra szorulna az, hogy Arany olvasta Keményt, de azért említsük meg, hogy a cikksorozat vége felé, a 19. közleményben Kemény már nem csupán keserűen ostorozó, hanem valami jót és nagyot megjövendölő próféta is. Legelőször ugyanis ő jelöli ki Arany irodalomtörténeti helyét; 1853-ban, az addig megjelent Arany-életmű ismeretében, olyan helyre teszi – az előzőleg elsiratott halott Petőfi és elhallgatott Vörösmarty után –, ahol ma is látjuk őt: „Ha a forradalom után nem állott is elő még új költő, ki rendkívüli hivatásának jelét adná, de legalább egyik azok közül, kik már 1848-ban nagy névvel bírtak, azóta a tárgyilagosságot és a művészi formák kezelését oly mértékben sajátjává tette, mint senki előtte nem, s oly szerencsésen egyezteti a népies elemet a szépízlés magasabb igényeivel, hogy – ha sejdítéseink nem csalnak – az ő befolyása által mind lyrai, mint pedig epikai költészetünk reformáltatni fog."

Nevet nem említ. De úgy hiszem, így is érthető. Az volt, és az is marad. Hogy a ceruzás sortöredéket is idézzem a Kapcsos könyvből: „Bármily törpe" (ez sajnos ugyanis úgy is kiegészíthető, hogy: „azok száma, kik még tudnak magyarul verset olvasni").

Szörényi László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.