hirdetés

Szörényi László: Laudáció

Szabó Róbert Csaba Alakváltók című regényének Mészöly-díjjal való kitüntetésekor

2017. január 19.

Szabó Róbert Csaba igen alapos történeti és sajtótörténeti kutatást is végzett, hogy felmutassa a féregtermészetű román kommunizmus elpusztíthatatlan átváltozásait. A regény magyar, illetve székely és román szereplői egyaránt elszenvedői és rabjai ennek a rendszernek, amely ördögi taktikával fordít mindenkit mindenkivel szembe, hogy fönnmaradjon. – Szörényi László laudációja Szabó Róbert Csaba Mészöly Miklós-díjának átadásán.

hirdetés

Tisztelt Alpolgármester Asszony, tisztelt Ünnepelt, hölgyeim és uraim!

A regény címe rejtelmesnek látszik, noha tényleg az. Ugyanis akármilyen nyelven nézünk meg szótárakat, mindegyikben a lehető legnagyobb zűrzavar uralkodik, hogy melyik jelentését vegye fel a metamorfózis-, azaz átalakulás-hordozóknak, azaz az alakváltóknak: a mitológiait, az ezoterikusat, a misztikusat, a vallásit, a köznyelvit avagy a rovartanit, nem is beszélve a most nem említett nagy jelentésterületről, az ásványtanról. A cím persze azért ennyire tömény, hogy rögtön az első pár lapon látszólag ki is elégíthesse a kíváncsi és nyájas olvasót: rovartanról lehet szó és annak valamilyen átvitt értelméről. Ez az átvitt értelem viszont, mint Gheorghe Gheorghiu Dej nevének idevonása mutatja, megint nyugtalanítóan sokrétű, hiszen lehet korjelző, de lehet átvitt értelemben, egészen a mitológiáig a történelem szövetébe hatoló metaforika, mert ami utána következik a lárváról, a bábról, majd a lepkéről, amelyet legjobb fejjel lefelé felakasztani, hogy holtában se petézhessen, az meg ismét újabb kíváncsiságot ébreszt. Az ember ilyenkor jobb, ha rögtön a könyv végére lapoz, ahol is az elbeszélő egy forradalmi mámorban úszó diáklányt mutat be, aki Ceauşescu bukásának éjszakáján, 1989. december 22-én kap az elbeszélőtől – abban a percben, amikor Iliescu lép fel az erkélyre, ahonnan nemrégen még Ceauşescu szónokolt – tehát kap az elbeszélőtől, aki a regény folyamán hol szereplő, hol forrásfeltáró, hol csak narrátor, egy lepkét egy múzeumi fekete dobozban: „Gondolom, bolondnak néz, hogy a közelgő vérfürdő árnyékában lepkét ajándékozom neki.” Szegényke még a győzelem jelét is mutatja, mint egy pillangó, ujjai apró rebbenéssel koccannak össze: „Szárnyak. / Két szeme sötéten mered előre, mint aki még nem érzi a hátába hatoló fémet, és csak röpülni vágyik, semmi másra.”

Ókori forrásokban fönnmaradt egy adat, amelyet hol így, hol úgy értékelnek az irodalomtörténészek. Ezek szerint a szegény száműzött Ovidius Tomiban csakazértis megtanulta a helyiek nyelvét, és többek között verseket is írt rajta: egynek a tárgyát említik, ebben természetesen Augustust dicsőíti és családját, geta-dák nyelven! Az érthető természetesen, hogy szeretett volna hazatérni, és mindent megpróbált, és az is könnyen elképzelhető, hogy volt akkora zseni, hogy könnyen belejött a helyi nyelvbe. Akár így, akár úgy, mindenesetre a román nacionalizmus már régóta ezt az adatot a legkomolyabban veszi és beépítette nemzeti mitológiájába, hiszen nem akárkivel kezdhetik így a román irodalomtörténetet. Ovidius főműve az Átváltozások, vagyis metamorfózisok, a nagyjából kétszázötven mítoszt fantasztikus eleganciával és találékonysággal fonja össze kozmikus világtörténetté, a semmitől, illetve az őskáosztól Julius Caesar istenüléséig azzal a megjegyzéssel, hogy természetesen fia, azaz Augustus még jobban fog istenülni, de hát ez csak minél később következzék be. A költő mindenesetre nem ezzel fejezi be a költeményt, hanem saját istenülésének a megjósolásával.

Mint a regénnyel kapcsolatos nyilatkozatai tanúsítják, Szabó Róbert Csaba igen alapos történeti és sajtótörténeti kutatást is végzett, hogy felmutassa a féregtermészetű román kommunizmus elpusztíthatatlan átváltozásait. A regény magyar, illetve székely és román szereplői egyaránt elszenvedői és rabjai ennek a rendszernek, amely ördögi taktikával fordít mindenkit mindenkivel szembe, hogy fönnmaradjon. Szilasi László egy régebbi kritikájában joggal jegyezte meg Szabó Róbert Csabáról, hogy a magyar irodalom abban az értelemben is nagy irodalom, hogy sok, hogy úgy mondjam, irodalmi nyelvjárása van. Az egyik ilyen az erdélyi magyar irodalom, feltétlenül, és ezért hallatlan öröm, hogyha az ember olyan művet olvashat, amely tökéletesen megvalósítja az egységnek és elkülönbözöttségnek ezt a csodálatos összhangját. Amit egyébként talán Mészöly Miklós fedezett fel mint a kárpát-medencei magyarság létformájának egyik tényezőjét, amely irodalomra is fordítható. Ezt, ha nem csalódom, egy vajdasági folyóirat számára fogalmazta meg először, és olyan írókkal és szövegekkel kapcsolatban, mint Gion Nándor vagy Tolnai Ottó művei, de ha belegondolunk, rögtön találunk rá példát Szlovákiában is: Grendelt vagy Tőzsért. Úgy gondolom tehát, hogy jó helyre kerül most is az a díj, amely az Erdélyt oly közelről és oly mélyen ismerő és szerető, irodalmi világába örökre beépítő íróról van elnevezve, mint Mészöly Miklós, és amelyet az író tudós és szintén író felesége alapított, Polcz Alaine, aki kolozsvári.

Gondoljunk arra, hogy hogyan fejeződik be Mészöly talán „legerdélyibb” regénye, Az atléta halála. Nézzük csak az első kiadást (1966), amelynek borítóját Lenkey Zoltán grafikája díszíti, ahol is a vlegyászai futóedzése közben elhunyt főhőst, Bálintot, a futóbajnokot láthatjuk, amint hirtelen összerogy, és feje fölött egy baljós lepke lebeg. Magyarul és románul ennyit tudunk meg a lepke szerepéről (a regényben olvasható román szövegrészleteket a szintén Mészöly által készített, magyar nyelvű lábjegyzetekből idézem;). Hildi, Bálint élettársa beszél, ő a regény narrátora.

„De akkor már ott guggolok Bálint mellett, és őt nézem. A stopperóra a kezemben. És nem értem, hogy mit keres Luka bácsi keze a Bálint arcánál, és mit szed fel a földről. Időbe telik, mire fölismerem, hogy egy szétroncsolt lepkeszárnyat tart az ujjai közt, és a nagy szőrbolyhos potrohból egy darabot. De az is száraz már, a nap kiszívta belőle a nedvet. S hallom, ahogy súgva odaszól Padonicának:

-Te nézd… láttál már ilyet?
- Nem.
- Ilyen nincs is idefönt.
- De látod, hogy van.
- Nincs, én tudom.
- Mégiscsak van!
- Nem, én sose láttam még.”

Kérem, engedje meg tehát kedves marosvásárhelyi vendégünk, hogy szeretettel és tisztelettel átnyújtsam a Mészöly Miklós-díjat.

Szörényi László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.