hirdetés

Szörényi László: Szvoren Edina laudációja

2019. január 21.

...az irodalomtörténet-írásra, verselemzésre, irodalomtudományra, tehát az irodalomról szóló irdatlan írás-micsodára tett célzást, illetve avatta szereplővé tulajdonképpen, és egyúttal rejtéllyé, hiszen ezzel a minőséggel, mármint a rejtélyességgel, mindenfajta élő és élettelen szereplőjét is szereti felruházni – A Mészöly-díjas Szvoren Edinát Szörényi László méltatta.

hirdetés

Talán megbocsátja az ünnepelt, ha egy olyan idézettel kezdem, amely éppen a most ünnepelendő könyvéből, Verseim című, Tizenhárom történet alcímű kötetből származik. Az egész könyv címére visszautaló, tizenkettedik elbeszélésben (Jönnek a verseim) a narrátor kap ajándékba egy verselemző tanulmánykötetet.

„Rájöttem valamire: ha a könyvet kissé távol tartom magamtól, és hunyorgok, a szövegfolyam hullámozni kezd, mint a kapcsolatom apámmal, és olyan dolgokat vehetek észre benne, mint korábban soha. A szélesebb szöveghasábokat felszabdaló szóközfolyosók közül egyesek sajnos idejekorán megszakadtak, mások viszont kisebb kitérőkkel a tisztásokra vezettek, ahol egymagukban, változó sorhosszúságaik esendőségével maguk a versrészletek álltak. Magam előtt is szégyelltem, hogy a láttukra valami becsvágyhoz hasonló fogott el: ha a verseim valaha egy költészetről szóló tanulmánykötet tisztásaira jutnának…”

Igaza van tehát – mondtam én magamban amikor elolvastam azt a sok szép kritikát, amelyet már írtak erről a kötetről – azoknak a bírálóknak, akik elmozdulást vettek észre Szvoren Edina írói pályájának eddigi három kötetéhez képest, mégpedig olyat, amely egyes merészebb bírálókban még azt a feltevést is megengedhetővé tette, hogy talán elindult a regény felé; mások ezt fölöslegesnek, illetve magát a regényt kerülendő fantomnak tekintik. Mintha nekik akart volna segíteni az írónő, amikor – tudomásom szerint eddigi írásai közül legelőször – az irodalomtörténet-írásra, verselemzésre, irodalomtudományra, tehát az irodalomról szóló irdatlan írás-micsodára tett célzást, illetve avatta szereplővé tulajdonképpen, és egyúttal rejtéllyé, hiszen ezzel a minőséggel, mármint a rejtélyességgel, mindenfajta élő és élettelen szereplőjét is szereti felruházni, sőt, kitüntetni. Így persze staffázs lehet a magát addig élőnek hívő szereplőből, és szereplő egy szerény diribdarabkából, amely lemarad, mondjuk, egy hulla vonszolása közben, miközben a vontató kisfiúk rendületlenül húzzák a haláltól már véglegesített valamit, és akkor sem állnak meg, ha a mezőn egy szerelmespár épp egy új szereplőt igyekszik fabrikálni a jövőnek.

Ha viszont így állhat a dolog, akkor elgondolkozhatunk, hogy mifajta nevek írhatók be azokba az üresen maradt folyosókba, amelyek a tisztásokra vezetnek. Vagyis kik azok az írók, akik megérdemlik, hogy említést nyerjenek, mert mégsem olyanok, mint, mondjuk, a Rétköz helytörténetének tudós szerzői azzal a vastag könyvvel, amivel ölni is lehet, legalábbis a denevér-beszögező helyi erő szempontjából, aki már a saját kutyája nyakát is elvágta, igaz, hogy előtte humanista módon kifente a kést? Az eddigi, a régebbi kötetekre vonatkozó szakirodalom figyelembevételével is nem nehéz válaszolva erre a kérdésre. A legfontosabb név talán Mészöly Miklósé, amelyet néhány kritikus (például Fogarassy Miklós, Bagi Zsolt és Sipos Balázs) egyértelműen és részletesen okadatolt. Tegyünk hozzá néhány újabb érvet a Verseim című kötetből. Csak tematikus párhuzamosságok, amelyek feltétlenül hommage-nak vagy erőteljes utalásnak vehetők. Ilyen a Mészölynél gyerek által kínzott, levágott szárnyú cserebogár, Szvorennél a kitépett szárnyú légy; ilyen a főbűnként vagy kimondhatatlanként körülírt „bestialitás”, illetve „szodómia”, amely Mészölynél a nem ismert nevű, álnéven író, és ehhez a dologhoz még külön álnevet is fabrikáló egykori szerző infernális gyászorgiája, Szvoren Edinánál a zárónovella (Szeretnék mondani valamit az életemről) központi takargatnivaló titka. És itt kell említeni legfőképpen Szvoren Edina kötetéből a második novellát (A varródobozban nincs hely éjjeli állatoknak), annak is alapmotívumát, vagyis az árnyék eltűnését, amelynek mészölyi pandant-ja a következő: „Valahogy minden effélét lebénított a lány titoktalan rejtélye. Akár egy titoktalan Schlemihl: akinek van árnyéka, méghozzá szüntelenül van, csak soha nem látszik?” Még sorolhatnók őket, de nem akarom elvenni az olvasók örömét, mert mindezeket és még többet is töményen megtalálhatják abban a Mészöly-kötetben, amelyről egy kritikusa, Kálmán C. György joggal írta azt, hogy páratlanul tömény és hihetetlenül gazdag és nyitott mindenféle hátsó szövegösszefüggés felé; egy párját találja a kortárs irodalomban, mégpedig Esterházytól a Fuharosokat. Ez a kötet pedig, amely tehát mintegy sikerrel egyesíti magában a rövidpróza és a kisregény egyébként hihetetlenül nehezen összeegyeztethető minőségét, nem egyéb, mint a Megbocsátás (ezen kötet 75–76. oldaláról idéztük az előbbi árnyékhasonlatot). Kerete a család mint kényszerközösség, de mégiscsak közösség, amely kifelé, a városból, országból, emberiségből álló kényszerközösségekbe illeszkedik be, ha beilleszkedik. Ugyanúgy tehát, mint ahogy Szvoren Edina közösség-konstrukciói.

Mészöly Miklós 1978-ban, az akkor kigondolt és elkezdett Magyar Tallózó című sorozatban egyik sorozatszerkesztő-társa, Lukácsy Sándor által összeválogatott Vörösmarty-szöveggyűjtemény elé írt egy bevezetőt. Ez úgy, mint bevezető sohasem jelent meg, hiszen a kiadó megszüntette a sorozatot. Maga a szöveg külön esszéként megjelent a Jelenkor 1978. évfolyamában, illetve az Érintések című kötetben, így azonban nem derült ki, hogy azért készült, mert Mészöly itt és épp Vörösmarty ürügyén mondta el a legfontosabbat arról, hogy miképpen is látja ő a magyar irodalom létformáját. Szerinte ez ugyanis hasonlít az általánosan ismert mitikus-mesei három kívánságot felborító dekonstrukcióval, tudniillik azzal a negyedikkel, amellyel magára és hazájára vonja a pusztulást az ősmagyar környezetben játszódó A Rom fiatal hőse. Mert miután megkapott minden jót, azaz a magány idillje után a szerves közösség idilljét, azután pedig a mámorító szerelemét is, még mindig akar valamit, és akkor találkozik a valódi valósággal. Mint tudjuk, ez elég sivatagos.

„Mindez izgalmas adalék, mégsem szabad túlértékelnünk. Csupán élményszerűbbé, valóságosabbá teheti azt a kevéssé »kibeszélt« tényt, hogy olyan irodalmat élünk és írunk, ahol a »szolgálatnak« tetten érhetően öncsonkító vetülete is van. S ezzel érdemes szembenéznünk, ha túl akarunk lépni a tegnapi és holnapi »kocsmán«. Csokorba gyűjthetnénk az idevágó klasszikus jajszavakat: »… oh, ha negyven évem (vagy közel annyi) nem lett volna vak!… Talán poéta lettem vón – különb. De sorsa küldi szegény vakot… Zwickert hamar! guckert! szemablakot!… Ah már hiába! ő meg nem ragadja – Továbbröppent a költő pillanatja.« (Arany) – »nézzek immár nagyobbakra is.« (Ady) – vagy idézzük magát Vörösmartyt: »Már csak futna Zalán, de magad mázlója, mikor futsz? Vackorral hajigál s kerget a Múzsa-sereg.«

Magyar sóhajok.

S ha van irodalom, amely folyamatosan »személyes« romokból születik, a miénk példásan az. De született; s születik.”

Fotó: Hutter Katalin Cecília

Szvoren Edina laudációja

Talán megbocsátja az ünnepelt, ha egy olyan idézettel kezdem, amely éppen a most ünnepelendő könyvéből, Verseim című, Tizenhárom történet alcímű kötetből származik. Az egész könyv címére visszautaló, tizenkettedik elbeszélésben (Jönnek a verseim) a narrátor kap ajándékba egy verselemző tanulmánykötetet.

„Rájöttem valamire: ha a könyvet kissé távol tartom magamtól, és hunyorgok, a szövegfolyam hullámozni kezd, mint a kapcsolatom apámmal, és olyan dolgokat vehetek észre benne, mint korábban soha. A szélesebb szöveghasábokat felszabdaló szóközfolyosók közül egyesek sajnos idejekorán megszakadtak, mások viszont kisebb kitérőkkel a tisztásokra vezettek, ahol egymagukban, változó sorhosszúságaik esendőségével maguk a versrészletek álltak. Magam előtt is szégyelltem, hogy a láttukra valami becsvágyhoz hasonló fogott el: ha a verseim valaha egy költészetről szóló tanulmánykötet tisztásaira jutnának…”

Igaza van tehát – mondtam én magamban amikor elolvastam azt a sok szép kritikát, amelyet már írtak erről a kötetről – azoknak a bírálóknak, akik elmozdulást vettek észre Szvoren Edina írói pályájának eddigi három kötetéhez képest, mégpedig olyat, amely egyes merészebb bírálókban még azt a feltevést is megengedhetővé tette, hogy talán elindult a regény felé; mások ezt fölöslegesnek, illetve magát a regényt kerülendő fantomnak tekintik. Mintha nekik akart volna segíteni az írónő, amikor – tudomásom szerint eddigi írásai közül legelőször – az irodalomtörténet-írásra, verselemzésre, irodalomtudományra, tehát az irodalomról szóló irdatlan írás-micsodára tett célzást, illetve avatta szereplővé tulajdonképpen, és egyúttal rejtéllyé, hiszen ezzel a minőséggel, mármint a rejtélyességgel, mindenfajta élő és élettelen szereplőjét is szereti felruházni, sőt, kitüntetni. Így persze staffázs lehet a magát addig élőnek hívő szereplőből, és szereplő egy szerény diribdarabkából, amely lemarad, mondjuk, egy hulla vonszolása közben, miközben a vontató kisfiúk rendületlenül húzzák a haláltól már véglegesített valamit, és akkor sem állnak meg, ha a mezőn egy szerelmespár épp egy új szereplőt igyekszik fabrikálni a jövőnek.

Ha viszont így állhat a dolog, akkor elgondolkozhatunk, hogy mifajta nevek írhatók be azokba az üresen maradt folyosókba, amelyek a tisztásokra vezetnek. Vagyis kik azok az írók, akik megérdemlik, hogy említést nyerjenek, mert mégsem olyanok, mint, mondjuk, a Rétköz helytörténetének tudós szerzői azzal a vastag könyvvel, amivel ölni is lehet, legalábbis a denevér-beszögező helyi erő szempontjából, aki már a saját kutyája nyakát is elvágta, igaz, hogy előtte humanista módon kifente a kést? Az eddigi, a régebbi kötetekre vonatkozó szakirodalom figyelembevételével is nem nehéz válaszolva erre a kérdésre. A legfontosabb név talán Mészöly Miklósé, amelyet néhány kritikus (például Fogarassy Miklós, Bagi Zsolt és Sipos Balázs) egyértelműen és részletesen okadatolt. Tegyünk hozzá néhány újabb érvet a Verseim című kötetből. Csak tematikus párhuzamosságok, amelyek feltétlenül hommage-nak vagy erőteljes utalásnak vehetők. Ilyen a Mészölynél gyerek által kínzott, levágott szárnyú cserebogár, Szvorennél a kitépett szárnyú légy; ilyen a főbűnként vagy kimondhatatlanként körülírt „bestialitás”, illetve „szodómia”, amely Mészölynél a nem ismert nevű, álnéven író, és ehhez a dologhoz még külön álnevet is fabrikáló egykori szerző infernális gyászorgiája, Szvoren Edinánál a zárónovella (Szeretnék mondani valamit az életemről) központi takargatnivaló titka. És itt kell említeni legfőképpen Szvoren Edina kötetéből a második novellát (A varródobozban nincs hely éjjeli állatoknak), annak is alapmotívumát, vagyis az árnyék eltűnését, amelynek mészölyi pandant-ja a következő: „Valahogy minden effélét lebénított a lány titoktalan rejtélye. Akár egy titoktalan Schlemihl: akinek van árnyéka, méghozzá szüntelenül van, csak soha nem látszik?” Még sorolhatnók őket, de nem akarom elvenni az olvasók örömét, mert mindezeket és még többet is töményen megtalálhatják abban a Mészöly-kötetben, amelyről egy kritikusa, Kálmán C. György joggal írta azt, hogy páratlanul tömény és hihetetlenül gazdag és nyitott mindenféle hátsó szövegösszefüggés felé; egy párját találja a kortárs irodalomban, mégpedig Esterházytól a Fuharosokat. Ez a kötet pedig, amely tehát mintegy sikerrel egyesíti magában a rövidpróza és a kisregény egyébként hihetetlenül nehezen összeegyeztethető minőségét, nem egyéb, mint a Megbocsátás (ezen kötet 75–76. oldaláról idéztük az előbbi árnyékhasonlatot). Kerete a család mint kényszerközösség, de mégiscsak közösség, amely kifelé, a városból, országból, emberiségből álló kényszerközösségekbe illeszkedik be, ha beilleszkedik. Ugyanúgy tehát, mint ahogy Szvoren Edina közösség-konstrukciói.

Mészöly Miklós 1978-ban, az akkor kigondolt és elkezdett Magyar Tallózó című sorozatban egyik sorozatszerkesztő-társa, Lukácsy Sándor által összeválogatott Vörösmarty-szöveggyűjtemény elé írt egy bevezetőt. Ez úgy, mint bevezető sohasem jelent meg, hiszen a kiadó megszüntette a sorozatot. Maga a szöveg külön esszéként megjelent a Jelenkor 1978. évfolyamában, illetve az Érintések című kötetben, így azonban nem derült ki, hogy azért készült, mert Mészöly itt és épp Vörösmarty ürügyén mondta el a legfontosabbat arról, hogy miképpen is látja ő a magyar irodalom létformáját. Szerinte ez ugyanis hasonlít az általánosan ismert mitikus-mesei három kívánságot felborító dekonstrukcióval, tudniillik azzal a negyedikkel, amellyel magára és hazájára vonja a pusztulást az ősmagyar környezetben játszódó A Rom fiatal hőse. Mert miután megkapott minden jót, azaz a magány idillje után a szerves közösség idilljét, azután pedig a mámorító szerelemét is, még mindig akar valamit, és akkor találkozik a valódi valósággal. Mint tudjuk, ez elég sivatagos.

„Mindez izgalmas adalék, mégsem szabad túlértékelnünk. Csupán élményszerűbbé, valóságosabbá teheti azt a kevéssé »kibeszélt« tényt, hogy olyan irodalmat élünk és írunk, ahol a »szolgálatnak« tetten érhetően öncsonkító vetülete is van. S ezzel érdemes szembenéznünk, ha túl akarunk lépni a tegnapi és holnapi »kocsmán«. Csokorba gyűjthetnénk az idevágó klasszikus jajszavakat: »… oh, ha negyven évem (vagy közel annyi) nem lett volna vak!… Talán poéta lettem vón – különb. De sorsa küldi szegény vakot… Zwickert hamar! guckert! szemablakot!… Ah már hiába! ő meg nem ragadja – Továbbröppent a költő pillanatja.« (Arany) – »nézzek immár nagyobbakra is.« (Ady) – vagy idézzük magát Vörösmartyt: »Már csak futna Zalán, de magad mázlója, mikor futsz? Vackorral hajigál s kerget a Múzsa-sereg.«

Magyar sóhajok.

S ha van irodalom, amely folyamatosan »személyes« romokból születik, a miénk példásan az. De született; s születik.”

Szörényi László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.