hirdetés

Szörényi László: A negyedik út

2012. július 19.

Mészöly tulajdonképpen minden olvasót fel akart emelni az önálló és a remekművek lényegébe hatoló olvasásig. - A negyedik út című sorozatunkban a Litera ajánlásával kortárs írók adják kézről kézre Mészöly Miklós azonos című kötetét, és széljegyzik annak kijelölt bekezdéseit. Ez alkalommal Szörényi László reflexióját olvashatják a Beck András által választott szövegrészre.

hirdetés

Beck András Szörényi Lászlónak adta át a könyvet

„Nem érdemes körülhajózni a földet, hogy megszámláljuk a macskákat Zanzibárban”. Fájdalmasabban kor- és időszerűbb idézettel nem is zárhatnám ezt az utolsó levelet. Zöld szolidaritásban a világ számlálatlan macskáival.

(Beck András Szörényi Lászlónak választott idézete a Mészöly-könyvből)

A Beck András által kijelölt szövegrész

Szörényi László

    Mikor Beck Andrástól megkaptam ezt a szép és rejtelmes boncolgatni valót, először meg sem néztem, hogy Mészöly melyik művéből való ez a Thoreau-idézet. Csak mindjárt a macskaszámláláson kezdett járni az eszem. Én ugyanis egyszer megpróbáltam őket megszámlálni, igaz, hogy nem Zanzibárban, hanem Rómában, annak is egy adott terén, a Teatro Argentina előtt, ahol a mai napig illő elnevezéssel külön-külön még fel nem ruházható pogány istenségek templomait ásták ki a föld alól; még a régi-régi köztársasági korban épültek. A sarkán áll egy torony, amelyet egy strassburgi kanonok épített magának a középkorban, innen a tér neve, mivel Strassburg latinul Argentoratus. Annyiban stimmelt a dolog, hogy én sem Strassburgban, sem Argentínában nem voltam soha, viszont a macskák egyfolytában mászkáltak, ha összegezni akartam őket, hogy most 437-en vagy 438-an napoznak-e a 40 fokos hőségben. Környékbeli öregasszonyok etették őket, csak úgy minden teoretikus szándék nélkül. Ez több mint negyven éve volt. Azóta győzött a környezetvédelem, vagyis tudományos alapon a Róma városi önkormányzat és a zöldek etetik a macskákat. (Kellő igazolással még örökbe is lehet őket fogadni, és akkor nem a spontán öregasszonyok táplálják őket össze-vissza, hanem a pecsétes papírral fölszerelt környezetvédők.). A macskák azonban nem hagyták magukat, egyre kevesebben lettek, tavaly körülbelül már csak negyven lézengett a romok között, idén májusban pedig úgy tapasztaltam, hogy az utolsó is vagy megboldogult, vagy megszökött.

    Persze aztán végigolvastam a teljes szöveget, azaz a „Négy zöld levél Kisorosziból” (1992) egészét, különösen a negyedik részét. Azután pedig vadul rávetettem magamat az egész Walden újraolvasására és akkor hirtelen, boldogan megtaláltam Mészöly életei közül azt, amelyben leginkább részesülhettem, vagyis a Magyar Tallózó életét. Egyszeribe visszacsöppentem abba a kábulatba, amely majd egy évig tartotta fogságában és varázsolta el Miklóst, a könyvsorozat feltalálóját, azután minket hármunkat szerkesztőket (Fogarassy Miklóst, Lukácsy Sándort és jómagamat) és azt a sok-sok barátot és kollégát, írót, költőt és filoszt, aki beszállt a közös tervezgetésbe vagy írásba. Mert hiszen Mészöly tulajdonképpen minden olvasót fel akart emelni az önálló és a remekművek lényegébe hatoló olvasásig. Hetilapnak képzelte a Tallózót, vagy havonként kiadott füzetsorozatnak. A fél-bibliofil küllemet csak a kiadó húzta rá. Mert hiszen olvashatta a Waldenban:
„Mind, egytől egyig műveletlenek, tudatlanok, analfabéták vagyunk, s e tekintetben, megvallom, nem látok valami nagy különbséget ama concordi honfitársaim között, akik valóban nem tudnak olvasni, és azok közt, akik csupán a gyermekek és gyengeelméjűek táplálékául szolgáló könyvek olvasásáig emelkedtek. Legalább ott kellene tartanunk, ahol az ókor legjobbjai álltak; de ehhez az első lépés előbb megismerni őket, hogy milyen kiválóak voltak. Vakarcs nemzedék vagyunk, szellemi szárnyalásunk nemigen terjed túl a napilapok hasábjain.
Nem minden könyv olyan unalmas, mint az olvasói. Valószínűleg vannak szavak, amelyek pontosan ráillenek állapotunkra, s amelyek, ha hallani, érteni tudnánk, üdvösebbek volnának számunkra, mint a hajnal vagy a tavasz, s talán egészen új megvilágításban mutatnák meg nekünk a jelenségeket. Hányan vannak, kiknek életében egy-egy elolvasott könyv új korszakot nyitott. Valahol a mi számunkra is megvan az a könyv, amely megmagyarázza a régi csodákat, és újakat mutat meg. Valahol ki van mondva az, amit ma még kimondhatatlannak vélünk. Azok a kérdések, amelyek bennünket gyötörnek, kínoznak, rendre fölmerültek minden bölcsben; egyetlenegy probléma sem maradt ki; és mindegyik tőle telhetően válaszolt rá szavaival, életével. Mi több: a tudással egyre elnézőbbek, szabadelvűbbek is leszünk.” (Thoreau: Walden, Harmadik fejezet, Az olvasásról. Szöllősy Klára fordítása)

    Világos, hogy a 19. századi amerikai elődjéhez hasonlatos laikus remete és próféta a teljes magyar irodalom és az összes magyar szöveg őserdejében azért akart tallózni, hogy létrehozza elsatnyult honfitársainak a felvilágosító és szabadító könyvet, a magyarok bibliáját.

    Mert mindennél jobban szerette a szabadságot és az igazságot, és tudta, amit Vörösmarty tudott, hogy saját nyelvünkön kell megismerni a Könyvet, mert akkor:

„A teremtés titka és az üdvé
Nem leendnek messze föld virági*
Szent körökbe mindenik betérhet,
És az élet fájáról gyönyörrel
Dús, öröklő éveket szakaszthat.”

*Hedvig királylány itt valószínűleg nem Zanzibárra gondolt, de hát az is messze van, meg a macska is terem, Sz. L.

A könyvet Szörényi László Krasznahorkai Lászlónak adta tovább. Az ő reflexióit hamarosan olvashatják.

(Érdemes elolvasni a sorozat összes darabját, a csatolt dokumentumok között megtalálják a bevezetést, amely elmondja, miért tartottuk fontosnak elindítani a stafétát, és mindazok írását, akiknél megfordult már a könyv: Nádas Péter, Földényi F. László és Beck András szövegét.)

Szörényi László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.