Hiába kerülgetem a forró kását: be kell vallanom, nekem nehezen nyílt meg a szöveg, amely egyszerre regényként és személyes vallomásként kíván működni. Balogh Robert könyve sok kérdést felvet, melyek többségére nem adható egyértelmű válasz, nem hagyhatom azonban figyelmen kívül a számomra legalapvetőbb gubancot, az említett műfaji kettősségből fakadó csapdahelyzetet. Ez a kettősség: a referencialitáshoz kötött naplóforma, a politikai utalások, közéleti, irodalmi szereplők, események szövegbe emelése éles ellentétben áll a szöveg más szintjét képező párhuzamos naplók alkotta szövegtesttel. Amennyiben az olvasó a narrátor nézőpontjával azonosul, az ő időszemléletével, gondolataival állítja össze a saját történetét, vajon hogyan fogadja az anya hangján megszólaló naplórészleteket, amelyek nyilvánvalóan a narrátor saját beékelései, s amelyek az elbeszélői szándék szerint a külső nézőpont segítségével a "fiú" igazolásául szolgálnának, ám valójában épp azt hiteltelenítik. Kevésbé bonyolultan fogalmazva: hogyan hihetnénk el a napló-koncepciót, az őszinte feltárulkozást, ha azt érezzük, itt valaki erőteljesen fényezi magát, hihető-e a személyes katarzis, ha tudjuk, az anya jegyzeteit nem írhatta a szövegben szereplő, végstádiumban lévő beteg asszony. Itt a "rögzítés", a pillanat megörökítése talaját veszti: a szöveg ettől kezdve nem azt a célt szolgálja, amiben hinni szeretnénk. Az első olvasatban az anya szenvedése összefonódik a fiú "megtisztulásának", magára találásának történetével, de másodjára egyre erősödik az a gyanúm, hogy manipulálva vagyok: s ahogy az a kötet második mottójában meg is jelenik, Báró Münchausen kísértete les rám a sorok közül. A történet narrátora esendő lény: egy nagyképű, felszínes, önző alak, aki szeret hinni a saját kiválasztottságában, cinikus, kiégett értelmiségiként pózol, miközben azt várja, lássuk meg a benne rejtező érzékeny, segítőkész angyalt. Furcsa mód a szöveg e belátás tükrében is élni kezd: annyira sötét és nyomasztó a közeg, hogy jobb híján hinni kezdek a mesélőnek, remélve, hogy valamiképp kivezet a betegség poklából engem is.

A történet kezdetén az író foglalkozású, "Balogh Robertnek látszó" narrátort Berlinben találjuk, ahol nagyjából érzelmek és valódi kapcsolatok nélkül sikerül átvészelnie egy hetet. A rendkívül cinikus és kiüresedett ember látszatát keltő író felidéz egy történetet, amikor - "végre éreztem valamit" - találkozik egy lánnyal, akibe szerelmes lesz. Ám az ürességből kiutat jelentő érzelem a lány részéről nem lel viszonzásra, s ahogy az persze lenni szokott, az addig istenített lény egy pillanat alatt "reménytelenül billegő mellű", nagy seggű buta tyúkká változik. Az anya betegségére utaló jelek megfejtetlenek maradnak, az író mindenhol kapaszkodókat keres: hol a műveletlen amerikai turisták, hol a valódi irodalmárokat majmoló műkedvelő amatőr írók, hol az unalmas ösztöndíjas bölcsészlányok adják az előtérbe nyomuló ego szükséges ellenpontját, s mindeközben egyre élesebben rajzolódik ki a háttérben az anya képe.

 

A hazaérkezést követően aztán minden gyökeresen megváltozik. Az addig kiismerhetetlennek tűnő jelek összeállnak: az író anyját rákos betegként diagnosztizálják, ettől kezdve az idő múlása egyet jelent a betegség egyre fokozódó iszonyatával. Ez az a pont, ahol kicsúszik a lábam alól a talaj. Hiszen lehet-e írni a másik szenvedéséről, a halálvárásról, az anya elvesztéséről? Ha lehet, kell-e? Ha elkészül a szöveg, az vajon leválik-e a hitelességet adó referencialitásról, regénnyé olvasható-e a minden pillanatában egyedi, személyes napló? S mindezt joga van-e cincálni a kritikusnak, hiszen a betegség, a halál iszonyata tabu, nem szokás megkérdőjelezni. Aki átélt a könyvben leírtakhoz hasonló helyzetet, képtelen bármiféle átvitt értelmet tulajdonítani a leírt szenvedéstörténetnek, s még kevésbé képes a kritikus távolságtartásra.

A szöveg egyszerre tárja elénk milliméterenként a testi leépülés minden fázisát, és keres magyarázatot a visszafordíthatatlan szörnyűségre. A fiú és az anya gondolatai egymást kiegészítve, egymással beszélgetve keresik a felelőst: az embertelen orvostudományt, a kiüresedett házasságot, a szocializmus lélekölő egyhangúságát és kilátástalanságát, az önző emberi kapcsolatokat okolják. Az életében minden önzést s mindenkit kiszolgáló asszony új nézőpontból értékeli át az életét, s úgy tűnik, csak a fiához fűződő kapcsolata állja a próbát. A férj, amúgy a történet legsablonosabban jellemzett alakja, önző és csaló, akinek végtelen gyávasága és nevetséges nárcizmusa a feleség haláltusája folyamán minden kétséget kizáróan bebizonyosodik. A rokonok és barátok felszínes, öntetszelgő sajnálata, a szomszéd lakást felújító "fiatalok" érzéketlensége, hogy nem értik meg, a szomszéd asszony haldoklását még elviselhetetlenebbé teszik a fúróikkal, az orvosok embertelen, lesajnáló modora, mindez valami nagyobbat, mélyebbet kívánna megmutatni. Ahogy a történetet " az Anyának és Fiúnak" nevében elkezdő indítás sejteti, ez a szenvedés valami egyetemesről szól, a világban jelen lévő rosszra hívja fel a figyelmünket, pedig valójában nem másról szól, mint egyetlen ember borzasztó kínjairól, és egy másikról, akinek mindezt végig kell néznie. A legszemélyesebb történet, s mint ilyen, valóban sokkoló, pontosan azért, mert két teljesen hétköznapi ember kilátástalan küzdelmét látni, akik együtt élik át egy test megsemmisülését és a lélek embertelen szenvedését. A fiú "fejlődésregénye" jóval több közhelyt felvonultató történet, anekdotákból, tárcákból összerakott montázs, ehhez képest a halálnapló egészen más minőség, történet a történetben, regény a testről, a betegségről. Annak ellenére, hogy az írás itt egyben terápia is, amely segít feldolgozni az anya halálát - " Maguk, művészek meg tudják fogalmazni. Maguknak talán könnyebb! Bár, ki tudja? Nem, mégsem hinném. De legalább meg tudják fogalmazni. Valaki csak cipeli magában évekig." -, a betegség, a test romlásának sebészien precíz leírása mégis regénnyé alakul.

"És folyton magamról írok. Mintha tolakodnék, nyomakodnék, s közben tukmálnék valamit"- áll az egyik lányhoz írt levélben, s ez mintha igaz volna a történet egészére is. Mintha a történetet elmesélő személy a saját szerepét azért egy hajszálnyival fontosabbnak vélné a többiekénél, s megkockáztatom, még a szenvedő anyáénál is. A különféle helyszíneken készített felvételek peregnek a szemem előtt, s mintha mind a karakter változásaira hívnák fel a figyelmet. De nem hiszek ennek a mesélőnek, hogyan is tehetném, amikor a világ dolgait, a szembejövőket annyira közhelyesen festi le. A berlini kívülálló cinizmusa vagy a budapesti fogadáson helyét kereső ember életuntsága valóban kontrasztos a betegápoló empátiájával, odaadásával, de mégsem tűnik annyira lényegesnek a változás, mint amennyire hangsúlyozva van. A berlini napok leírásának személyessége egészen más jellegű, mint a testközelből átélt amortizáció, és noha a tárca-mozaikok aláfestést, vagy alapozást jelentenek a későbbi történésekhez, mégsem érzem kihagyhatatlannak ezeket a leírásokat, a történet nem áll össze, és a darabossága megakadályozza, hogy a fiú története felől lássuk egésznek a történetmozaikokat. Ez a szaggatottság a párhuzamosan idézett naplók vagy gondolatfutamok révén a betegségről szóló részben is jelen van, s itt is beékelődik egy-egy rövid álomleírás - különösen szép szerintem a kiskecskéről szóló -, egy mese, de ezek a megszakítások itt működni kezdenek, s még jobban kiemelik a főszöveg könyörtelen tragikumát.

A kötet címéül is szolgáló epizód, a Spárga hollandi mártással című fejezet a kötet lezárása. A recept alapján elkészített étel egy halotti tor főfogása, búcsúvacsora, a megváltoztathatatlan egyedüllét felismerése. A gyerek képzeletében az ételkülönlegességet jelentő spárga nemcsak az anya önfeláldozását idézi - aki az ajándékba kapott spárgakonzervet meg sem kóstolta, csak hogy több jusson belőle a gyereknek-, hanem a betegség színére, a sárgára is emlékeztet (s ugyanerre utal a hollandi mártás sárgasága is). S ha már recepteknél tartunk: a halálos betegséget tematizáló regény egyik lehetséges olvasata épp a receptek segítségével képződik meg: életrecept a kívülállás póza, a cinizmussal és a kiábrándultsággal álcázott önzés, amely csak látszólag ellentétes az anya mindenkit kiszolgáló természetével, mert mindkettő valahol a magány keserűségét hozza magával. Ugyanígy "receptszerű" a szülők kisszerű életével szemben megfogalmazott művészlét, a kispolgári életszemlélet kritikája a bohém "csóróság" felől. "Egy újságíró-szervezet leendő vezetője, egy baráti fóka, egy papucsférj, többgyerekes apuka, egy szánandó, önironikus, szeretetre méltó ember, szép lassan összerogy a súly alatt. Mégiscsak jobb a csóró íróélet." A rossz házasság ellen pedig felszínes kapcsolatokkal védheted magad. (A pontosan betartott recept talán a saját felelősségünket is kisebbíti.) A jó könyv receptje mindenesetre kicsit zavaros szószt eredményez, kicsit közhelyes, kicsit magamutogató a feltálalt fogás. Hogy a kedvünkre való-e, döntse el mindenki maga. Egy biztos, többé nem a szósz sárgája köszön vissza a borítóról. Nem szeretem a hollandi mártást, de az ízét elfelejteni nem fogom

soha.