„Élek egy íróval egy faluban, akivel nem ugyanabban a faluban élek” – és akkor most ezt múlt időben. Éltem egy íróval. Tudtuk, hogy ez lesz a vége: majd jönnek a múlt idők is.

60. születésnapján köszönthettem az ÉS-ben, amelynek gyakran volt cikk- és tárcaírója, könyvkritikákat is legszívesebben (és a legóvatosabban) oda írt. (Ugyanis mindig – okosan „okoskodva” – középre helyezkedett: nem engedte meg magának, hogy kifuthassa magát – ezen, vagy a másik, vagy a konzervatív baloldalon. Erre volt büszke. Büszke volt.) Talán éppen ezért, emiatt a fojtott viselkedés miatt nem futotta be azt a pályát, amelyet tehetsége számára kijelölt: nagy volt, nagyon nagy író lehetett volna, csodálnánk is, nem csak szeretnénk.

 

„Könyvei elejére már a kezdetektől legszívesebben azt írja: Történetek. Versei elejére is írhatná ugyanazt. A Kellékek című kötetében(1972) például az Áttűnés, a Villon vagy  a Munkák és napok című versekben, amelyeket számos más mellett, amikor készültem én is valaminek, kívülről tudtam. Például ezt: „kezdhetném a verset ezernyi fajta széppel, / lehetne benne sok költői csíny, / ég, föld, néhány csillag is, / s a rímek karácsonyfacsengőjét rázná az angyal, / hogyha megérkezett.” Meg ezt is a Kellékek című versből: „A mező – hol hanyatt feküdtünk, mint köveken a patak – a páros magány mezsgyés végtelenje…” Vagy ezt a Szombat, a búvár hazamegy (1977) című kötetből, a Kelempász madárban: „Ki hány szerető után lesz magányos? / Egyik asszony viszi a másikat belőlem.” És – máshol – a nő szétesik, mint egy fénykép a komputer képernyőjén.” (ÉS, 2004, október)

 

Három nap múlva hívott, és köszönte meg. Rangosabb köszöntőt remélt magának, azt, aki lemondta-visszamondta - lemondta és visszavonta. Most már mindegy. Nem ezért szeretjük, de fájt neki(k).

 

Talán az első igazi – profi – író volt, akit megismertem. Ismertem előtte is sokat, sok írót, de olyannal, akiből már akkor a profizmus szólt volna ki egy (azóta is) pályakezdő számára, még nem. Kolozsvár, 1972 vagy ’73.

 

Verseit tudtam tizennyolc-, huszonévesen kívülről. Szerelmes verseit. Szabó Lőrincéi mellett szavaltam, pálinkával a torkomban, korosztálybulin, sarokban földön ülve, mint később Krasznahorkai Sátántangójára várva, ugyanabban a helyzetben, Budán, talán egy Budakeszi úti villa alagsorában, de mindenképpen lépcsőházában.

  

Tőle és másoktól tudom, hogy lakása – a bukaresti és a kolozsvári is – a mindig, mindenféle vidéki vidékről felvándorolt kezdő – és nem csak - írók lakóhelye és szerkesztőségi szobája volt. (Erzsébet asszony türelmes gyönyörűségére).

 

Ivott. Ki nem?! Sokat ivott. Ki nem sokat?! Saját múltjában, ki nem! A kevés is sok lesz egyszercsak, hát még a sok. S különösen ki nem, ha a múltjában az van/volt, ami neki a jelenében és jövőjében is benne maradt  - egy férfiúi, apai öleléssel. Nem azt veszítjük el, akink van, hanem azt, akink már nincs. Ő elveszítette azt, akit a tenyerében tartott.

 

Nekem Eörsi mondta – nagyon távol álltak egymástól, de bennem, miért ne, gyakran összejöhettek, össze is jöttek, most haragszik mind a kettő –, tehát az önkéntes illetékes, mondta: mindent lehet, mindent, csak gyermeket eltemetni nem lehet, mégis eltemeted. Eltemeted. Eltemette. Eltemették.

 

Horgászni jártunk, két Hemingway voltunk ugyanazon a vízparton, ő hasonlított is rá, talán akarta is, talán tetszett is neki. Megnyerte volna, ha indul, a Ki hasonlít Ernest Hemingwayhez pályázatot, amennyiben Magyarországon rendezik. Úgy is horgászott, mint egy képzeletbeli Hemingway, az utolsó dobása több alkalommal is tuti volt: üres a szák – s ő a legutolsó dobásával zsákmányt hozott, pontyot természetesen, tanúk is vannak rá (Podmaniczky, ha jelentkezik). Dicsekedett – dicsekedett! – is, sőt, bölcsködött, megmutatta, hova kell dobni, miközben szedelőzködünk.

 

Hajnali horgászatokra magunkkal vittem a fiamat (tizenkettő, tizennégy, tizenhat), amíg gyanakodni nem kezdtem: esetleg sebeket tépek, fájdalmat okozok neki. Aztán nem vittem, és ő szólt, ne csináljam. Megint vittem neki G-ét, a fiút. Ültek – távol – egymás mellett, beszélgettek. Ipolypart.

 

„Már (utolsó) könyve bemutatójára sem tudott elmenni” – írja a sajtó. Nem az utolsóra, az utolsó előttire s az azelőttire sem ment el. Nem nem tudott, nem akart, undorodott. Személyesen díjat sem vett már át egy ideje. Mindentől undorodott, néhány barátot, családot nem számítva, mindentől. Évek óta nem akarta látni azokat, akik őt igen, akik őt csakazértis. Tele volt az élettel, meg az életével a töke! Meg a mája. Meg a szíve. Meg a tüdeje. Meg a wordje. Ezért majd megharagusztok. Nem baj.

 

Kínai védelem című hosszú elbeszélése angol nyelven is megjelent (Chinese Defense, John Batki), film is készült belőle (r. Tompa Gábor). A huszonkét év szibériai fogság után – már egy másik országban - hazatérő, a hatóságoknak egyre kellemetlenebbé váló – ma azt mondanánk - hajléktalan kinézetű alak története jelképes is lehet; szülőhelyét majd csak a tó fenekére süllyesztett faluban találja meg - ahova beúszni látjuk -, ha igen. De még azelőtt a falu hatalmassága, Lovász elvtárs, ahogy errefelé mondják, „új embert farag belőle”.

 

Regények, verseskötetek, elbeszélések, filmforgatókönyvek mellett színdarabokat írt, egy kivétellel ( Ártatlanok - amelynek áthallásai miatt a szerző szilenciumra ítéltetett, és Magyarországon sem lehetett eljátszani), valamennyit bemutattak, Öreg ház című darabját Harag György rendezte meg Kolozsváron (1978), abban egy férfi hagyatékát, egy házat számol fel a rokonság, úgy, hogy, kiürítik, akárcsak a hazákat volt szokás mifelénk.

 

Úgy nem lehetett élni, ahogy ő a végén élni hagyta magát: folyamatosan titkolt magamelőtti (maga)mutogatásban, amely életből csak maga hiányzott, Laci uram.

 

Halhatatlan mű talán nem maradt utána, de hát halhatatlan-e az Egy város regénye, a Rulettkirály, a Fekete Kolostor vagy a Családi album?

 

Négy évvel ezelőtti köszöntőmet az ÉS-ben így fejeztem be: „Csaknem tíz éve leírom az álmaimat. Mindig álmodok valakivel. Veled még nem álmodtam soha. A minap azonban, amikor a köszöntőhöz olvastalak, és újra, egyik délután, látom, hogy ülök egy repülőgépnek a farában az ablaknál. Napsütés van, éppen emelkedünk a felhők fölé. Ismered ezt, szinte leírhatatlan. Már, még boldog vagyok (ez is leírhatatlan), és akkor egy apró és piros repülőgép jön az ablak felé a légben. Nem te ülsz benne, azt én vezetem. Jövök magam felé, és azt kiabálom, Lacikám, mit akarsz tőlem? Amikor magammal ütközöm, éppen te ne tudnád, hogy még „egy lehulló könnycsepp is robban!”<

Te mondtad 1972-ben vagy mikor. Isten éltessen asszonyokban, férfiakban és gyermekekben.” Meg a jövőben! Másképpen ma sem fejezhetem ki, hogyan jössz, közelítesz egy robbanó könnycseppben felénk. Mi már szedelőzködünk, neked meg volt még egy utolsó dobásod, megint került valami a szákba. Ajakír.