hirdetés

"Szűk mezsgye ez a napsütötte sáv"

2017. október 18.

Az Újraolvasva című háromrészes sorozat nyitódarabjának főszereplője Petri György volt. A Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott eseményen Csuhai István beszélgetőpartnerei Radnóti Sándor, Károlyi Csaba és Deczki Sarolta voltak.

hirdetés

Az Újraolvasva című sorozat október 11-ei kezdődarabjának középpontban Petri György alakja és költészete állt. Az új, három alkalmas beszélgetéssorozat a tavaszi, 80-as évek prózájával foglalkozó rendezvény pandantja: akkor Balassa Péter, Nádas Péter és Krasznahorkai László munkássága volt a téma, most a Petri-beszélgetést november 15-én az átírásról szóló követi Kukorelly Endrével, majd december 13-án Szijj Ferenccel beszélget a sorozat-házigazda Csuhai István a költő kevésbé ismert első két kötetéről.

 

 

A pokoljárás hiánya, a kultusz milyensége

Az első alkalomra meghívott vendégek, ahogy Csuhai kiemeli, nemzedéki megoszlása szerencsés: Radnóti Sándor Petri jóbarátja is volt, Károlyi Csaba fiatalabb kortársaként követhette az életmű alakulását, Deczki Sarolta pedig a fiatalabb generáció nézőpontját képviseli. Csuhai Istvánnak rögtön Petri jutott eszébe, mint az Újraolvasva-sorozat első megvitatandó figurája, ugyanis ő az a ritka szerző, akinek halála után a megszokott „pokoljárás" (vagyis az életmű újrafelfedezését megelőző leértékelés, elfeledés, az érdeklődés elvesztése) elmaradt, nem akadt meg a róla szóló diskurzus, sőt beindult az életmű kiadása; közhely, de lényegében '89 óta könyvtárnyi irodalom születik róla mind a mai napig. Radnóti Sándor szerint ezt talán az magyarázza, hogy a 70-es években Tandorival és Vas Istvánnal együtt Petri volt az, aki megbontotta a nyelvet, ráadásul ő megfoghatóbb volt Tandorinál, mert „hiába ő a legnagyobb, nem lehet követni" a maga 70-80 kötetével, Petri viszont átlátható. Deczki Sarolta a mítosz, a legenda kifejezést használja, ez tapad a költőhöz, Petri ott volt, van a levegőben, miközben azonban, tapasztalata szerint, egy magyar szakot el lehet végezni anélkül, hogy találkoznánk vele, Petrinek inkább tehát közege van. Károlyi Csaba véleménye szerint viszont a kultusz szétfoszlóban van: már nem úgy olvassuk, ahogy 10-20 évvel ezelőtt („az fog történni, vagy már meg is történt", ebben pontosan nem lehetünk biztosak). Korábban a demokratikus ellenzéki szubkultúra rajongótábora Petrit főképp a szamiszdat-költő, a betiltott költő, a legbátrabb költő alakja felől olvasta, ez azonban megszűnt, más dolgok válnak fontossá. Így ahelyett, amit Angyalossy Gergely úgy fogalmaz meg, hogy a kultusz miatt nem látjuk a verseket, a fiatalok figyelmét inkább a rút fogalma, a minket magából kivető, undorító világ képe ragadja meg. Az átértékelődés során az első két kötet és a kései költészet válik fontossá. A 80-as évekbeli alkotásai viszont problémát jelentenek, hiszen akkor más szemüveggel néztük Petrit, mint a többi költőt; Kőszeg Ferenc például a korszak legnagyobb költőjének nevezte – Károlyi szerint azért, mert a közeget, amelyhez Kőszeg is tartozott, Petri szólította meg a legerősebben.

Csuhai összefoglalja az eddigieket: a kontextus eltávolodásával a versekre kerül az egyre nagyobb hangsúly, ugyanakkor teljesen érthető a kultusz, amely megzavarja az olvasót, akár felül-, akár alulértékelő. Politikai állásfoglalás és, még ha a költő akaratán kívül is, de közösség kapcsolódik hozzá. Deczki Sarolta az állásfoglaláson kívül az életmódot emeli ki („konyha-olcsóbor-dohányzás", mondja Bartók Imre), a magánélet kultusza azonban Petrinél azért különösen ironikus, mert éppen egy mítoszromboló költőt olvasnak rengetegen mítoszokon keresztül. Károlyi Csaba ehhez kapcsolódó termékeny kérdése: hogyan tudnánk megvilágítani a 70-es évekbeli Nagy László- és Juhász Ferenc-epigonok felstilizált énje és a Petri és Tandori lírájának centrumába helyezett én közti különbséget. Radnóti erre a Csak egy személy című verset idézi és a reprezentatív, képviseleti én kifejezéseket használja: Petri a magyar nemzet szubsztanciáját redukálta saját személyére. Radnóti értékeli, hogy Károlyi Csaba korábban az Élet és Irodalomban megpendítette, vajon inog-e Petri hajója – szerinte inog, de nem süllyed –, azt viszont, hogy a rengeteg közéleti-politikai történet, versháttér a kortárs, fiatal generációnak már nem jelent semmit, természetes folyamatnak tartja, amely minden költővel megtörténik. Károlyi szerint azonban nem csak ennyiről van szó. Petri egyedi utat járt be: úgy döntött, hogy ha nem jelenhet meg úgy, ahogy ő akarja, akkor kiadja a kötetét szamizdatban. Petri maga is megmondta, hogy ha ezután még harmincan követték volna, ez a lépése nem lett volna egyedi hőstett, de nem követték, így politikai figurává is lett, amely mélyen meghatározza az olvasását, nem úgy közelítünk felé, mint például Oravecz Imréhez, Orbán Ottóhoz vagy Baka Istvánhoz. Az Örökhétfőt így például nem csak esztétikai-poétikai szempontokból olvasták, de irigykedtek is, ugyanakkor ha ennek fordítottját nézzük: nem lehet csak emiatt nem bírálni, Radnóti Sándor volt például az első, aki ezt megtette. Az, hogy az egyik legnagyobb költő „ment le" szamizdatba, véli Radnóti, enyhébb politikai légkört teremtett és utat nyitott a többi alkotónak, akinek emiatt nem volt muszáj követnie, hiszen a hatalom egyfajta fenyegetett helyzetbe került. Bár Deczki Sarolta is kijelenti, hogy a gesztus tudata nélkül ő sem tudja értelmezni Petrit, akinek a kivonulás integráns része, ennek mégis van egy poétikai vonulata is: a szamizdat lehetőséget adott a kísérletezésre, a fricskamutatásra az idétlen szóviccekkel, amelyek ebből a szempontból értéket képviselhetnek.

 

 

Törések?

Csuhai István a közéleti kultuszról áttereli a szót az életmű folytonosságának kérdésére: a Jelenkor által kiadott Petri-összest regényként, vagyis nem összevissza olvasva feltűnhet, hogy a második és a harmadik kötet (a Körülírt zuhanás és az Örökhétfő) között nem, talán csak a '91 utáni költészetben érzékelhető törés, hiszen akkor már nem ugyanazzal az intencióval írt, mint korábban. Károlyi Csaba ezzel szemben három egyértelműen megkülönböztethető korszakot lát Petri költészetében: az első két kötetet felölelő, 70-es évekbeli szakaszt a filozofikusabb hangnem jellemzi, a 80-as évekbeli szamizdat-líra alkalmibb, bátrabb, köznyelvibb, a '89 utáni pedig egészen más jellegű, az, hogy mindent szabad az új világban, Petri költészetét először megzavarja. Csuhai hozzáteszi, a '89 utáni költészet valóban problematikusabb, nem csak azért, mert szabadon publikálhat, de mert szinte versengenek is érte, úgy „rángatják ki a szövegeket a keze alól". Deczki kevésbé lát törést a '89 utáni lírában, azon kívül, hogy a halál- és a főzés és evés tematikája bekerül, inkább az Örökhétfő előtti törést emeli ki, a már említett szóviccek megjelenését (pl túlerőleves, kőkorszakszervezet). '89 után, mondja Deczki, a rossz közérzet ugyanúgy megmarad, a különbség csak annyi, hogy ezt már publikálni is lehet. Radnóti máshogy látja: Petri érzése szerint politikai költő volt az Ady-i értelemben, vagyis két témája volt, a Politika és a Szerelem. Demokratikus körülmények között azonban nem a költő, hanem a parlament fejezi ki a nép akaratát, ez okozott a Petri-lírában törést, hogy aztán eljöjjön a „best before end", a halálos betegség témája.

 

Hatni vagy nem hatni

Hogy a ma íródó költészetben hogy van jelen Petri, abban a kérdésben már jóval nagyobb az egyetértés. Csuhai Kemény Istvánt és Marno Jánost említi példának, mint akik költészetében erős hatása érezhető, Radnóti viszont ellentmond, „egy minőségi költő sem követi" Petrit, mert olyan könnyű („metafizikai szorongást" jelentő élményét is elmeséli: Petri György fia, Petri Lukács Ádám „Petri-verseket" küldött az ÉS-nek, nem paródiákat, belesimult abba a lírába, hát ennyire könnyű ez, kérdezi Radnóti, Petri szorongást keltően örök életű). Deczki Sarolta Peer Krisztián nyilatkozatait és Kabai Lórántot említi, Károlyi Csaba Kántor Pétert, mint aki valamelyest kapcsolódik, ám lényegileg ez nem követhető szerinte sem. „Szűk mezsgye ez a napsütötte sáv, amin költőként jár", mondja Csuhai, a folytonos nekirugaszkodás az életmű lényege meglátása szerint.

 

Pátosz és hibák

Konzervatív formákon keresztül érvényesülő modern ambíció: sok helyen ez jellemzi Csuhai István szerint Petri György költészetét. Arra, hogy megvan-e ez a dichotómia, Deczki Sarolta a tradicionalizmus meglétével válaszol, a magyar és európai lírával való párbeszéddel, amelynek az oktatásban is van jelentősége: sok tanár Petrin tanítja az intertextualitást. Az első kötet emelkedettebb hangja után, véli Radnóti Sándor, az ellenállás pátosza és az erős hitvesztés következik, az intenzív, reprezentatív hang, amely nem konzervatív, ugyanakkor csak egy hang a sok lehetséges közül, provokatív, hogy aztán visszaváltson – ebből a szempontból Tandori az első két kötete között is jóval szélesebb ívet jár be. Károlyi Csaba a hátrahagyott versek formai érdekességét emeli ki: a rossz rímek, gyengébb kidolgozottság hátrányként való felfogása helyett azt kell látnunk, hogy a hiba itt esztétikai érték, a halálközeli versek formájukkal is jelzik a kivételes létállapotot.

 

 

Aktualitások, fiatalok

Csuhai utolsóelőtti kérdésében az aktuális közéletünkre irányítja a figyelmet: tekintve, hogy, véleménye szerint, napjaink a Kádár-rendszerre ('76-ra? '78-ra?) kezdenek emlékeztetni, felmerül a kérdés, mennyire lehetséges a versek mai korra való applikálása. Károlyi Csaba a Vígszínház új Hamlet-előadásának példáját hozza, amelynek kezdőpontjául Eszenyi Enikő a Levegőt! című József Attila-verset választotta. Valamiért nem is jutott eszébe Petri-szöveget választani az aktualizáláshoz, József Attilát találta meg, ami elég beszédes, főleg, teszi hozzá Csuhai, hogy a Hamlet-Petri párosítás igen termékenynek bizonyult volna. Radnóti határozott véleménye szerint az aktualizálásra nem kerülhet sor, mert nincs analógia a mai és a Kádár-kor között: a mi korszakunk jóval züllöttebb, ugyanakkor jóval szabadabb. Deczki szerint nem feltétlenül lehet egy az egyben megfeleltetéseket alkalmazni, ugyanakkor a mostani közérzetünkre, korunkra ráismerhetünk a versekben; nem véletlen, hogy az Édes hazám című kötetbe is öt Petri-vers került. Az antológia említésekor fel is merül bennem, hogy erről és az egész politikai-közéleti irodalom nagy vitájáról, amely az előző években játszódott le, valamiért egy szó sem esett eddig, pedig igazán megérné a beszélgetésbe csatolni. Ez a későbbiekben sem változik, és mivel sajnos a beszélgetés után nem kap teret a közönség kérdések felvetésére, nem tudom én sem becsatolni a témát.

Szintén napjainkhoz kötődik végül az utolsó kérdés is: ha egy 16-18 éves fiatal megkérdezné, melyik Petri-verset olvassa el, vagy melyikkel kezdje, ki mit ajánlana. Károlyi Csaba kijelenti, nem tud erre válaszolni, aztán az Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből címűt választja. A további válaszadások közben újra megszólal, hogy most a Reggel szoktál jönnit ajánlaná, és hogy öt perc múlva megint mást fog mondani. Radnóti valóban nem választ, az első két kötetet ajánlaná. Deczki, mivel korábban is, több-kevesebb sikerrel, a Napsütötte sávot elemezte a filozófiatörténet-kurzus hallgatóival, ismét azzal próbálkozna. Csuhai pedig, személyes kötődése miatt a Papír, papír, zizegés című verset.


Az est tehát ugyan a közönség kérdésfelvetései nélkül zárul, de a Petri-(újra)olvasáshoz jócskán meghozza a kedvet.

Seres Lili Hanna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.