Az alkotó e visszavonása vagy visszavonódása persze folyamat. A mű formálása-formálódása során a szerző egyre hátrál, az elkészülő, lekerekedő forma mind külsőbb és külsőbb köreibe szorul vissza, míg egészen ki nem szorul belőle, egyben pedig abból a szellemi állapotból is, amelyet alkotásnak, teremtésnek, létesítésnek, egyszóval poiészisznek nevezünk. Külsővé és alkotói mivoltában feleslegessé válik a kész mű számára. A mű megszakítja vele a régi, meghitt szimbiotikus kapcsolatot, elhagyja őt, hűtlenné válik hozzá, hogy hű lehessen a világhoz, amelynek kedvéért megszületett.
A műalkotás számára az alkotó abban a pillanatban meghal, hogy ő maga a világ számára létrejött. Az alkotónak azonban épp ezért a születés nemcsak öröm, hanem veszteség is. El kell tudnia válnia a műtől. Nem szabad uraskodnia, istenkednie, anyáskodnia, gyámkodnia fölötte, mintha attól félne, hogy a mű nélküle egy lépést sem tudna tenni. Ilyen is van, persze. Előfordul, hogy egy mű rászorul a gyámolításra: tolószékben éli le életét, még ha olykor kritikusok egész raja vagy egy egész irodalom felkentjei tolják is azt a széket.
Általában azonban az alkotó azért vonakodik elszakadni alkotásától, mert retteg az alkotási folyamat szünetelésétől, azért kerül oly gyakran a műalkotás a szív - az atyai, az anyai vagy a szerelmes szív - zsarnoksága alá, mert az alkotó retteg a Paradicsom elvesztésétől, a szünetelő lét ürességtől, az erőtlenségtől, a nem-alkotás állapotába való visszazuhanástól. Bepánikol, hisztériázik, erőszakoskodik, kétségbeesik, akár az elhagyott szerelmes. Úgy tesz, mintha a művet féltené, holott csak attól fél, hogy a mű önálló életre kel, hátat fordít neki, és többé feléje se néz. Ezért nem engedi felnőni, ezért zsarnokoskodik minden lépése fölött és olykor valóban el is éri, hogy a mű életképtelenné válik, végleg őnála marad: megreked a világrajövetel utolsó fázisában és nemcsak önmagát veszti el, de elrekeszti az utat az új művek születése előtt is. A mű visszatartása az alkotóban mű-rekedést idéz elő. Egész életművek rekedhetnek benne valakiben, csak mert képtelen megválni művétől. Az alkotás állapotát nem lehet mesterségesen, mintegy időn túl fönntartani. Aki nem tud továbblépni, nem képes maga mögött hagyni kedvenc művét, leválasztani mintegy magát róla, terméketlenségre kárhoztatja magát. Az alkotásban beálló szüneteket csak az élheti túl, akinek van bátorsága és ereje eltékozolni, elvesztegetni mindazt, amit elért, aki a veszteségtől, bukástól való félelmében nem torlaszolja el maga előtt művekkel az alkotáshoz vezető utat.
Az alkotóerő kiáradásának mámorító - olykor egyenesen extatikus - pillanatát mindig esés, hanyatlás, elgyengülés, kedvtelenség, rosszkedv, másnaposság követi. Ami ma aranyként ragyog föl, másnap már csak kihűlt hamunak látszik. A veszteség és kimerültség érzésének természetes érzületi-hangulati kísérőzenéje ez a lehangolódás. Az alkotó pihen. Csakhogy nem akar pihenni. A szünetelés számára egyenlő a halállal. Nemhiába lesz a munkafolyamatot egyetemlegesen szüneteltető vasárnap (a modern vasárnap ugyanis nem ünnep, hanem szünet a létezésben) a hét legmélyebb, leglehangolóbb pontja, a lét-csömör és életunalom egyezményes jele, amely többé-kevésbé mindenkit elér, de elementáris ellenállást, undort, tiltakozást, sőt, gyűlöletet jellemzően csak az alkotó emberből vált ki. A vasárnap az idő sziklasivataga. Hullamérge beszivárog a mindennapi élet résein és repedésein még az alkotástól legáldottabb pillanatokba is. Márpedig a mű létrejöttének alkotóilag megélt ünnepe a következő pillanatban vasárnappá válik: az alkotás állapotában beálló szünet a vasárnap poklának émelyítő ürességeként szakad fel.
Az alkotó, ha egyszer csakugyan az, nem akar szünetelni, leállni, kikapcsolni, pihenni. Nem nyugszik. De nem a becsvágy hajtja, nem újabb és újabb remekművek felé tör. Az alkotáshoz, az alkotás létmódjához ragaszkodik körömszakadtáig, ahhoz a mámorító állapothoz, amelyben az ember teljesen szabad, amelyben minden lehetségessé válik, és minden áthat a máslét pezsgő öröme. Mondjuk ki: az alkotói állapot a paradicsomi világállapotnak felel meg. Ebből kiesni - maga a pokol, de a siralom völgye legalábbis. Nem csoda, ha akadnak, akik a visszatartás trükkjével próbálják felvenni a harcot a szünetelés ellen: semmit nem akarnak kiengedni a kezeik közül (olykor úgy kell kicsavarni) vagy legalábbis a végsőkig húzzák-halogatják az elválás időpontját. Esetleg a művet erőnek erejével valamilyen kezdeti stádiumban tartják: azért nem jutnak egyről-kettőre, hogy véletlenül se érjen véget a folyamat, azért semmisítik meg, ami elkészült, hogy újra nekifoghassanak.
Az alkotásban azonban előbb-utóbb elkerülhetetlenül beáll a szünet. Szünetelni kell. Tudni kell szünetelni. Uralni a szüneteket. Nagy szünet, kis szünet, mindegy. Itt, ezen a világon nem lehetünk egyfolytában másutt, egy másik világban, egy ennél jobb helyen. Még a narkotikus bódulat állapotából is szüntelenül vissza kell jönniük a szerencsétleneknek (mellékes, hogy a hatalom ópiuma vagy az ópium hatalma helyettesíti-e ilyenkor az alkotás paradicsomát). Mindenki, aki valamilyen módon átlép egy másik létállapotba, számíthat rá, hogy a következő pillanatban aláhullik, leesik, nagyot koppan. Kérdés, mekkorát. Aki esésben már bizonyos rutint szerzett, megtanult esni, nyilván kisebbet nyekken, aki nem, nagyobbat. Van, aki akkorát vagy olyan szerencsétlenül esik, hogy többé föl sem tápászkodik. Alkotóilag, de olykor emberként sem.
Ha másképp lenne, ez a világ nem ez a világ, hanem a másik világ lenne. E világ létokát a vallási képzelet, mint ismeretes, a bűnbeesésben találta fel. Képzelhető-e ezen az alapon, hogy már Itt folytonosan Ott lehetünk? Képzelhetőnek képzelhető, csak semmi értelme. Akkor minek vagyunk Itt? Mivel az emberi lénynek csak előélete bűntelen, tulajdonképpeni élete viszont bűnben fogant, lehetetlenség idő előtt, önkényesen és büntetlenül távozni erről a világról. Ami elérhető, az a büntetés végrehajtásának felfüggesztése. Ezt nevezem alkotói állapotnak, a paradicsomi öröm állapotának, amelyben nem a halált, hanem egy másfajta létmódot és életet tapasztalhatunk meg, de csak kivételesen, időben és térben határolt módon. Amíg az alkotás állapotában vagyunk, a büntetés végrehajtása szünetel. De csak egy pillanatra, bármilyen hosszúra nyúlik is ez a pillanat, hiszen ebben az állapotban idő nem létezik. Ha az alkotás mámora véget ér, ha a büntetés felfüggesztett kardja újból lehull, s lemetszi az égbe kapaszkodót a műalkotásról, kezdetét veszi a szünetelés, de most már a paradicsomi állapot szünetelése. Mostantól az éden szünetel, nem a büntetés végrehajtása. Amíg a szünet tart, az alkotó élőhalott. Ami szünet a büntetésben, pezsgő élet a paradicsomban és megfordítva: ami szünet a paradicsomi létezésben, visszahullás a sziklasivatagba, a büntetés végrehajtás színterére. Így, e két alakban szünetelünk a létben, hol az idő, hol az örökkévalóság színét öltve magunkra, a végső megszűnésig vagy kegyelemig, visszavonásig vagy szabadulásig. Bizonyosan csak a művek maradnak meg. Mert minden mű - a megváltás műve. A létező Paradicsom. Aki belekóstol, ízét soha nem felejti el.