hirdetés

Szvoren Edina: Az abszurd a képkivágat nagysága

2015. június 10.

Mert az érzékelés korlátozott. Azt vesszük észre, aminek már van előzménye, amire föl vagyunk készülve, amit föl tudunk dolgozni. Kizárólag traumák képesek fölsérteni a világnézetünket. - A könyvhétre jelent meg Szvoren Edina Az ország legjobb hóhéra című novelláskötete. Ennek kapcsán Csutak Gabi készített vele interjút.

hirdetés

Tavaly fél évet Berlinben töltöttél a Bosch Stiftung speciális ösztöndíjjával. A Jelenkor internetes oldalára tárcákat is írtál ebben az időszakban. Beszélnél egy kicsit a berlini élményeidről? Volt jelentősége az ott töltött időnek a könyv megírása szempontjából?

Szvoren Edina: Volt, persze. Elég sok időt, hat hónapot töltöttem ott. Három hónapig nagyon intenzíven dolgoztam, mint még soha, fizikai tünetekkel, hátfájással, kézfájással, látásproblémákkal, a következő három hónapot pedig heves lelkifurdalás közepette a városban, a várossal töltöttem. Szeretem a nagyvárosokat. Valószínűleg bármelyik nagyvárosban jól tudnám magam érezni, a sokféle inger befogadása és önmagam elásása egyidejűleg lehetséges. Egy városban minden van, többek között csöndes, unalmas falvak is, különösen Berlinben. Amit Berlinben írtam, és amiről akkor úgy gondoltam, hogy használhatatlan – a Kionkáék, a Kinderszenen darabjai, a Dánék – végül belekerültek a kötetbe. Egyébként nagyon sok írás még a Nincs, és ne is legyen előtt megjelenése előtt született.  Tudtam róluk, hogy nem abba a kötetbe valók. Az ÉS-nek és a Népszabadságnak írtam őket. Utóbbiak nagyon komoly átdolgozáson és selejtezésen estek át.

A kötet borítóján Szvoren László Önarckép című intarziája látható. Mit lehet tudni erről a képről? Miért erre esett a választásod?

Ott lógott a lakásunk, a lakásom falán 40 éven át. A papám csinálta, aki asztalos volt, és készített néhány intarzia-képet, felvételizett a Képzőművészeti Főiskolára, nem vették fel, és aztán, születésem után én már nem láttam dolgozni, csak asztalosként. A Csokonai utcában dolgozott, a Színházak Központi Műtermeiben, ahol az egykori Nemzeti Színház víztornya áll ma is. Féltem és szerettem odajárni. Bokáig lehetett gázolni a faforgácsban, jó szagok voltak, és furcsáltam, hogy a munkások megfürdenek munka után. Sokat ittak. Mutatták, hogy melyik gép kinek az ujját vágta le. Anyám munkahelyén (Tömegkommunikációs Kutatóközpont) nem fürdött senki, és nem voltak munkahelyi balesetek. Egyébként ott is jó szagok voltak, papír, tinta meg a felforrósodott írógép szaga. – Szóval apám képét most vettem észre. Eddig úgy tekintettem rá, mint egy bútordarabra, egy tapétamintára (minden fölaggatott képnek ez a sorsa, sajnos). Gyerekkoromban megkérdeztem a papámtól, ki ez, és valami kitérő választ adott. Most fölismerem a haját, a kezét, a szemzugát, a homlokráncait. 

A kötet novelláiban többször felbukkan a vakság illetve a süketség motívuma, amelyek még zártabbá teszik a szereplők világát. Miért fontos számodra a korlátozott érzékelés bemutatása?

Mert az érzékelés korlátozott. Azt vesszük észre, aminek már van előzménye, amire föl vagyunk készülve, amit föl tudunk dolgozni. Kizárólag traumák képesek fölsérteni a világnézetünket. Máshol pedig, pl. a Dánékban a gyermeki önzés és kegyetlenség demonstrálásához volt szükségem egy néma anyára. Olvastam egyszer Scipiades Erzsébet interjúját egy vak anyáról, akinek az életét minden lehető módon igyekezett megnehezíteni a gyereke. Onnan vettem, hogy a gyerek belepisilt az anya cserepeibe, hogy megbosszulja, amiért más, mint a többi anya. Iszonyatos interjú volt. Ha valami fájdalmasat akarnék írni – nem akarok egyébként –, mindig ki kell vonnom ötven százaléknyi horrort a valóságból, mert nem volna hiteles.

Bár ez inkább az előző kötetedre volt jellemző, ebben a könyvben is előfordul, hogy hálózatosan kapcsolódnak egymáshoz a novellák (egyes szereplők nem csak egy szövegben bukkannak fel, vagy például megismétlődik egy helyzet, csak más szereplőkkel). Mi ennek a jelentősége?

Néha megpróbálok kitörni a novella szűk teréből. Fojtogató mindig ugyanazon a zsebkendőnyi területen forgolódni, de a jelek szerint képtelen vagyok más műfajokat, más hangokat megszólaltatni. Előző köteteimben már ezeknek a hálózatos novelláknak a megritkított, konyhakerti szakzsargonban szólva „kiegyelt” változata látható. Nem voltam elégedett a hosszabb, több epizódot tartalmazó verziókkal. Ez lett a sorsa az Egy elbeszélés hét fejezetének és a Nincs címadó írásának is. A több szereplő, a fokozottabb részletgazdagság nem okvetlenül vezet valahova. Valószínűleg regényírásra az az író alkalmas, aki egyfelől huzamosabb ideig rendelkezik önbizalommal, másfelől vannak komplexebb kifejtést igénylő mondanivalói. Lehet, hogy én nekem ilyen mondanivalóm nincs. A világ dolgai nehezen elviselhetőek, fájdalmasak, de egyszerűek, nekem. Ez nem regénytéma.

Szövegeid néha az abszurd és a realista ábrázolásmód között egyensúlyoznak, vagy éppen átbillennek az abszurd dimenziójába.(például Anyánk teleszkópos élete című novelládban). Miért fontos számodra ez a határmezsgye?

Nem fontos, a történetek – ebben az értelemben – önmagukat írják. A teleszkópos anya történetét pedig még finomhangoltuk is Turi Tímeával, a kötet szerkesztőjével, nehogy a szöveg túl korán átlépjen az abszurdba. Sokszor nüansznyi változtatások kellenek csak. Egyébként a felelősséget az említett novella tárgyában áthárítom a valóságra: ilyen anyák, ilyen feleségek márpedig léteznek. Az a kérdés, hogy fölvállalom-e a valóság abszurditását. Ugyanakkor van egy másik út is az abszurdhoz: egy kihagyásos novella  nagyon gyorsan elérheti azt a sűrítettségi fokot, ami már abszurdnak látszik. A realizmus egy modalitás, de az abszurd a képkivágat nagysága. Van olyan, hogy abszurd realizmus, nem?

Egy interjúban beszéltél arról, hogy fokozatosan bővül a számodra fikcionalizáható tárgyak tere. Az új köteted esetében ez miben mutatkozik meg? Például tudatos döntés volt, hogy explicitebbé vált a szexualitás ábrázolása?

Nem. Tudatos döntés csak az volt, hogy belerakom-e ezeket az írásokat ebbe a kötetbe. Azon kaptam magam, hogy néhány éve kamaszodni kezdenek a témáim, a nézőpontjaim. Például más lakásokat látok magam előtt, mint korábban. Régebben majd minden történetet a régi, Wesselényi utcai lakásunkba láttam bele, mostanában sok újabb lakás fölkerült a repertoárra. Nagyon régóta nem írtam semmit, ami a Wesselényi utcában játszódna. A felnőttséggel óhatatlanul együtt járt, hogy a gyerekkorra egy felnőtt perspektívájából nézzen a narrátor.

A kötetbe is bekerültek a Kinderszenen-ciklusod darabjai. Mennyiben van köze a címválasztásnak Schumann ismert művéhez?

Novellisztikus darabok, gyerek-tematika. Más talán nem is. Vagy hogy a Schumann-ciklus klasszikus periódusai talán az én írásaimban megtalálhatók, miközben idill nincs... Eszembe jut, ahogy Horowitz körme kopog a zongora billentyűin.

A legutóbbi hír, amit olvastam rólad, hogy elnyerted az Európai Unió irodalmi díját. Mivel jár ez az elismerés? Várható valamilyen külföldi megjelenés?

Ami várható – egy bolgár Pertu-fordítás – már a díj előtti időkben eldöntetett. Nem tudok semmi konkrétumról. Szerintem EU-s fordítási támogatások megítélésénél játszhat majd szerepet, hogy van ez a díj. Nem remélek semmit, örülni fogok, ha lesz minek.

Mivel foglalkozol most? Milyen terveid vannak?

Szeretném túlélni a lakásfelújítást, az ősz óta tartó lakásmizériát, hogy hónapok óta megszűnt a szellemi életem, csak csempékről, kéménybélelési technikákról meg dugaljakról gondolkodom, és a mesteremberek mondatainak jelentésmezejét méricskélem, latolgatom. Nem olvasok, nem írok, és nehéz mit kezdeni azzal, hogy a Szvoren Edina nevű ember megjelentetett egy novelláskötetet. Örkény frontról írott lapját idézve: „Se Operába, se hangversenyre nem nagyon járok. Mostanában a hasoncsúszásra és az emberölésre fektetem a hangsúlyt.”

 

Csutak Gabi

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.