hirdetés

Szvoren Edina: Észlelek valamilyen figyelmet

2010. június 15.
Az idei Könyvhét egyik legerősebb bemutatkozása Szvoren Edina, Pertu címmel a Palatinusnál megjelenő első novelláskötete volt. A szerző írásai már korábban is nagy figyelmet keltettek folyóiratokban, ezeket gyűjtötte csokorba a kötet. - Szvoren Edinával Szekeres Dóra beszélgetett.
hirdetés

A Litera fiatal, kötettel még nem rendelkező tehetségeket bemutató sorzatában 'A Litera bemutatjában' 2008-ban te is sorra kerültél. Réz Pál mutatta be az írásaidat és az ehhez kapcsolódó életrajzban te nem egy szimpla listát küldtél nekünk az addig megjelent munkáidról és pályádról, hanem József Attila nyomdokain egy összefüggő írásban mesélted el az életedet. A szöveg majdhogynem novellaként is értelmezhető, mert meglepő személyessége mellett tartalmaz számos olyan mondatot, amely bár hihető, mégis megakasztja az olvasót, hogy tényleg valós élettörténetet, tényleg a te életedet olvassa-e?

Igen, szimpla életrajzként untam az életem a leírását, ez a mód pedig szórakoztatott. Megtapasztaltam, - ami egyébként közhely, csak most a bőrömön éreztem -, hogy a puszta elhagyással is keletkezik egy fikció. Érdekes élmény volt. Sokat játszik a szöveg a József Attila-i Curriculum Vitae-vel. Persze vannak köztük harsány és szembetűnő, nyilvánvalóan hihetetlen dolgok, és vannak olyan kijelentések, amelyekről nem igazán lehet eldönteni, hogy valódiak-e vagy nem. Ezáltal elbizonytalanodik az olvasó, hogy talán más sem úgy igaz, mint ahogy gondolta. Bár miért ne lenne az elképzelhető, hogy szenet loptam fiatalon?

fotó: Valuska Gábor

Réz Pál azt írja a bemutatásodban, hogy ahogyan te írsz, arról az ember elhiszi, hogy az úgy történt. Így élünk című novelládban a bemutatott családról még akkor is elhiszem, hogy tényleg így élnek, ha hogy a szöveget folyamatosan megakasztják a teljes képtelenségek. A család középső gyerekére végig fivérünkként utalsz, miközben kiderül, hogy az anya gézzel szorítja le a gyerek növekvő mellét, ezzel erősítve, hogy tényleg fiúnak akarják tekinteni őt. Az anya foglalkozása kérdezőbiztos, az apa pedig uzsorás, mégis lazacot, kaviárt, holland kakaót és különleges francia borokat fogyasztanak vacsorára. Úgy játszol a szövegben a hihetőséggel, hogy a hihetetlent is azzá tudod tenni. Miért?

Biztos azon múlik, hogy én elhiszem-e írás közben, hogy az úgy lehetséges, ahogy írom. Itt tényleg nem a valóságosságról van szó, hanem arról, hogy van-e nyelvi hitele a leírtaknak. Ha az én szememben van, akkor az működik is a szövegben. De, hogy mitől hiszem el valamiről, hogy hiteles, arra nem tudok válaszolni. Talán azért sem tudtam nagyon sokáig írni, mert nem hittem el, amit írok.

Ezért kellett ilyen sokat várni erre a kötetre? Évek óta jelennek meg írásaid különböző folyóiratokban, és ezeket látva, valamint a könyvet olvasva meglepő, hogy mennyire kiforrott, azonnal felismerhető a hangod. Nem úgy tűnik, mintha ez egy első kötet lenne, olyan, mintha már megelőzte volna kettő vagy három.

A kötetben megtalálható az első megjelent írásom, amely egyben az első befejezett írásom is. Huszonéves koromig az volt a problémám, hogy mindig elkezdtem írni valamit, amit képtelen voltam befejezni. Vagy azért, mert annyira rossznak találtam, hogy egyenesen undorodtam tőle, vagy azért, mert nem láttam a kivágat nagyságát, azaz hogy miért ettől és miért idáig kell tartania a szövegnek. Megint itt az elhagyás kérdése, vagyis, hogy: mi az, amit már írás közben el kell hagynom a szövegből? Csak mostanában gondolkodtam el azon, hogy talán azért nem tudtam én évekig semmit sem befejezni, mert túl sok regényt olvastam, viszont túl kevés rövidprózát, ezért mindig a regény lélegzetével kezdtem én is neki az írásnak.

Miért nem írtál akkor regényt?

Még nincs bennem, vagy meglehet, egyáltalán nincs bennem egy regény. Lehet, hogy csak a kivágat nagysága volt regényszerű, viszont ahhoz mégsem volt elég  anyagom, hogy regény lehetett volna belőle. Vagy esetleg nincs még meg a képességem a dolgok végigviteléhez, a komplexebb szerkesztéshez. Ebben a mégben sem vagyok biztos, a lényeg, hogy ez most nekem így pont jó.

Említetted, hogy sokáig nem tudtál írni, hogyan indult el akkor mégis a dolog? Egyszercsak nem tudtad már visszafojtani a mondanivalót?

Nem egy ilyen árvízi képet kell elképzelni: duzzadnak, duzzadnak a víztömegek, és egyszercsak utat találnak kifelé. Amíg nincs nyelv, addig azt sem tudom, hogy mit is akarok elmondani. A mondat mindig előbb van, mint a mondanivaló. Az persze senkinél sem véletlen, hogy miért mindig ugyanazokról a dolgokról ír, vannak bizonyos jó értelemben vett ismétlődések mindenkinél, amit aztán lehet mondanivalónak nevezni, de szerintem a mondanivaló születése nem előzi meg a forma születését, legalábbis nálam. Költők szoktak ilyesmiről beszélni: van egy sor, ami megindít valamit. Ha az nyelvileg számomra hihető, akkor abból születik valami. Elég kevés írás van ebben a kötetben, amiről a cselekmény szintjén is tudtam volna, hogy majd mi lesz belőle. A szöveg visz magával. Persze nekem se jó, ha a nyelviség a fejemre nő, de az ösztönző erő számomra mégis ez.

Nagyon éles váltások jellemzik a szövegeidet: rövid kijelentések, szinte versszerű mondatok szakítják meg a cselekményt, amelyeknek első olvasásra semmi közük a történethez.

Ezt elég tudatosan szoktam váltogatni, jó egymással ütköztetni a határait az általánosnak és a konkrétnak, olvasóként is szeretem ezeket a kontrasztokat.

Kiknek az írásai hatottak rád a leginkább?

Az írásvágy az olvasásból nőtt ki, kamaszkori dolgok. Változó volt, hogy kiknek a szövegei hatottak rám. Elég későn kezdtem el magyar irodalmat olvasni. Furcsa, de valahogy nem találtam meg azt, ami megfogott volna, untatott minden, a legnagyobb magyarok is. A huszonéveim közepén következett be a változás, akkortól kezdtem tudni írni is, amikor a nyelvet megtaláltam a magyar irodalomban. Ez egy más nyelv: egy fordításon mindig érződik, legyen az bármennyire jó, hogy ott a gondolat és a forma máshogy viszonyulnak egymáshoz. A fordításnál meg kell fogalmazni valamit, ami már más nyelvben meg volt fogalmazva, tehát a mondanivaló már létezik. Az eredeti nyelvű írásokban viszont még a nagyon különbözőképpen működő írók is valami hasonlót csinálnak:  ahogy íródik a mondat, úgy születik meg a mondanivaló. Erre találtam rá olvasóként nagyon későn. Volt egy habzsoló időszak, amikor részben klasszikus magyarokat, részben kortársakat is faltam, elmaradásaim persze még most is vannak. Hogy végre valami konkrétumot is mondjak, Faulkner és Joyce Carol Oates nagyon hatottak rám, valamint a háború előtti magyar rövidprózák. Átállítódtam, mert a nyelviség megtalálásával jött a rövidpróza olvasása is. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy említettem a nyelviség problematikáját, mégis külföldi szerzőket soroltam fel.

Mikor tudtad, hogy amit írsz, az nemcsak magadnak, az asztalfióknak szól?

Még a nagy terméketlen időkben is tudtam, hogy ha lenne olyan szövegem, amitől nem undorodom, akkor azt természetesen megmutatnám a nagyvilágnak, hiszen ez az útja a dolgoknak. Az írásaimat viszonylag keveset mutogattam a környezetemben élőknek, rögtön lapoknak küldtem el szinte mindent. Az első szövegem a Holmiban jelent meg. A munkatársaim - zeneelméletet tanítok egy középiskolában - nem nagyon tudják, hogy írok. Most, hogy a kötet megjelenésével itt van ez az egészen másfajta nyilvánosság , észlelek valamilyen figyelmet.

Szekeres Dóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.