Szvoren Edina: Mentés

Önéletrajz helyett

"Tehetsége, mondanivalója, világa, tudása, technikája már van, minden novellája felismerhető: ő írta." - írja róla Réz Pál.

"Kapcsolataimban manapság is fétisek a szavak, érzékeny vagyok rá, ha terminus technicusokkal bókolnak nekem. (Nevem csapszeget jelent.)" - írja Mentésében ő.

2008. november 1.

hozzászólás (0)

1974-ben születtem Budapesten, karácsony második napján.

Első életéveimben elsősorban apámhoz kötődtem. Öcsém születésekor figyelmem édesanyám felé fordult, aki, hogy ne érezzem magam olyan egyedül, mialatt öcsémet szoptatta, hajlandó volt engem kisvonatnak, járókára fektetett lábát pedig sorompónak tekinteni. Legkorábbi emlékem egy bölcsődei ablakból végignézett vihar s egy fonyódligeti részegtől hallott obszcenitás.

Anyám közvélemény-kutatások tudományos feldolgozásával tartott el bennünket, s már igen korán megengedte, hogy én is részt vegyek apróbb segédmunkákban. Megrémített, hogy büszke értelmi képességeimre: attól féltem, kivet a szívéből, ha kiderül, hogy valójában buta vagyok. Tudáshoz való viszonyomat azóta is ez a félelem, s az ismeretszerzésnek a szeretetlenség fenyegetésével való különös összefüggése határozza meg. Döntően hatott minden későbbi törekvésemre, hogy anyám nem adott nekem igazat, amikor az egyik szomszéd fiúnak kijelentettem, hogy a neve (Szilveszter) nem létezik. Kapcsolataimban manapság is fétisek a szavak, érzékeny vagyok rá, ha terminus technicusokkal bókolnak nekem. (Nevem csapszeget jelent.)

Az olvasásban már igen korán fölfedeztem a hallgatásra való ürügyet. Jól emlékszem bizonyos meghatározó könyvek szagára. A vászonkötésű Hetvenhét magyar népmesére ráborult a vízipálma nedves földje (ugyane pálma mögött éjjelente emberek rejtőztek). Minthogy sok mindent olvastam idő előtt, hamar ráéreztem a félig értett dolgok szépségére. Minthogy hamar ráéreztem a félig értett dolgok szépségére, sok mindent olvastam idő előtt. Koraérettnek tartottak, pedig csak felületes voltam.

Mélyen és sokféleképp hatott rám anyám születésemről szóló története, melyben ő azzal vívja ki orvosai elismerését, hogy hangtalanul vajúdik, és amely így a testi fájdalmak leplezésére intett volna. Míg kezdetben az intelem csupán abban az irányban mozdult el, hogy testi alatt lelkit, fájdalom alatt örömet kezdtem érteni, később rokonértelművé vált az emocionalitás nyomtalan eltüntetésével, az expresszió pedig, mivel az átélést fölfüggeszti, sőt fölszámolja, egyenesen a hazugsággal. Igaz eszerint csupán az lehetne, ami mások számára láthatatlan – s talán ezért sem találtam átjárást a piromán, nimfomán, trágár, utcagyerekcsínyekre kapható egyik önmagam és az okosnak, csöndesnek, engedelmesnek kikiáltott másik közt.

Apám asztalos volt. Anyám színésznek tanult, gyógypedagógus-diplomát szerzett, majd tudományos munkatársként dolgozott. 1966-ban ismerkedtek meg, szerelmük születésemig tartott. Kapcsolatukra vonatkozó legmeghatározóbb emlékeim szinte egytől egyig hamisak. (Apám egyik intarziáján a bika által elragadott Europé nem azonos anyámmal.) Úgy gondolom, sokat köszönhetek a szüleim közt fennálló, vérmérsékletük, származásuk, beállítódásaik különbözéséből adódó aszimmetriának, é lvezem, sőt igénylem a csupán harsány különbségek előterében láthatóvá váló alkati hasonlóságokat – kötődéseimnek mintája ugyanakkor az öcsémmel megtapasztalt egyenrangú játékosság is. A nyáron születettek izgágasága zavarba hoz, a téliektől megerősítést és biztonságos lassúságot várok.

Gyermekkoromban én is kivettem a részem a banánért való sorban állásokból. A diktatúrát divatnak, a divatot diktatúrának érzékeltem. Hét évesen is tudtam, hogy az olvasókönyvben szereplő kérdésre: hol szeretnél lakni, a tanyasi viskó a helyes válasz, nem a kastély. A hőbörgés és a szolgalelkűség egyaránt alapvető jellemvonásaim. (Hónaljamat nem borotválom.) Feletteseim és barátaim mozdulatai könnyen rám ragadnak. A szeretet tárgyának elvesztését rendszerint azonosulás útján pótolom. Azt képzelem, hogy – merő önvédelemből – könnyen és szívesen bújok mások bőrébe, teszek magamévá idegen nézőpontokat. Az egyetlen tapadási felület számomra a stílus, a mód: érdeklődésemet, legyen szó akár írásról, akár emberről, az iram, a ritmus, az intonáció köti le. Ha beszélnek hozzám, a fölső ajkakat figyelem.

Sokat nyaraltunk, míg lehetett, apai nagybátyámék fonyódligeti házában. Észrevétette magát a helyváltoztatás időstrukturáló hatása, az átélés helyébe tolakvó kifejezési kényszer. Megtettem első felfedezéseimet a bizonyos társas örömszerzések mögött rejtőző, sosem félúton találkozó önzésekről. Elárultam a barátaimat – kifecsegtem, hol a bunker –, anyám megszidott, én pedig észrevettem, hogylelkiismeretem igazodási kényszer. Strandpapucscsattogás: madeleine-em, galagonyabokrom. (Méséglise: Ordacsehi.)

Tizennégy éves koromban összeomlott a szocializmus, egyre rosszabbul ment sorunk. Anyám munkahelye jogutód nélkül megszűnt, ő fölcsapott logopédusnak, pánikrohamai voltak. Munkahelyére menet kezét-lábát törte. Ivott ő is. Apám keze egy öngyilkossági kísérlet következtében ideiglenesen megbénult. Régi lakásunkat hosszúra nyúló költözésünk alatt kirámolta apám egy munkatársa. Hogy pénzhez jusson, apám eladta könyveink egy részét. Meghalt rákban anyám apja. – Anyám önazonosságát régen is, most is a kedvezőtlen sorsfordulatokra adott magyarázatokban találja meg, s úgy vélem, engem az efféle világlátás elleni küzdelem tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki az ént az én elleni küzdelemben, a jellemet az adottságokra adott válaszban látja, s aki az öröklődés, isteni gondviselés vagy szerencse révén ölébe hullott dolgokat körme szakadta után is önmagából fakadónak szeretné hinni, s aki ezért ajándéknak csupán azt tudja tekinteni, amire méltatlan.

1990 tavaszán meghalt apám. Gyógyszerekre ivott alkoholt . Míg élt, szégyelltem őt. Alkoholizmusát nem betegségnek, hanem besorolhatatlan (tehát nem létező) devianciának éreztem – talán mert nem ismertem más alkoholistákat, és nem sejtettem, hogy az apák helyén rendszerint űr van. Értetlenül állok az apám szájából szép volt az igaz mítosza előtt, sajátoménak érzem ugyanakkor apám bizonyos mozdulatait és (pedig ő nyáron született) tettereje szelídségnek ható hiányát. A halála utáni húsvétot a délfranciaországi tengerparton töltöttem egy halászfaluban. A szeretteim haláláról való képzelgés apám halála óta kedves foglalatosságom.

Szerelmet először az egyik tanárnőm iránt éreztem. Osztálytársaim azzal vádoltak, hogy elloptam az Akli Miklóst. Tanárnőm magához ölelt, és nem tudta elhinni, hogy ilyesmire képes volnék. (Loptam még: pénzt, rotringot, fát és szenet.) A másik ember figyelme, a fáradságosan elnyert szeretet mögül valami ismétlési kényszer folytán azóta is szélhámosságot és érdemtelenséget látok kikandikálni. Ha szeretek, Friedemann úrra, a törpére hasonlítok.

Hét éves korom óta tanulok zenét, de a zongorázásból eleinte csak a robotot vettem észre. Az embereknek abba a kevéssé kézügyes csoportjába tartozom, amely ugyanakkor bizonyos nehezen fejleszthető képességei helyébe legtöbbször képes egy másik, könnyebben fejleszthetőt állítani (a tehetségnek ezt az olykor tehetségtelenségből építkező természetét a tanítványaimon is minduntalan tetten érem). Kamaszként már sokat és kedvvel zongoráztam-énekeltem, középiskolás éveim alatt mégis tétlennek éreztem magam, mert a leckét már a tanórák előtt tudtam. Diplomámat a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán szereztem, karvezetés szakon, de mivel már az egyetemi évek alatt elszegte kedvemet egyrészt az efféle tanszakokon többnyire uralkodó, már-már klastromi szemléletmód, másrészt hogy úgy éreztem, képességeim nem váltak anyaggá s valamiképp hangszer nélkül maradtam, karvezetéssel egyetlen percig sem foglalkoztam. Jelenleg egykori középiskolámban tanítok szolfézst és zeneelméletet, élvezem a gyerekek ismétlődő sokféleségét.

Írni kamaszként kezdtem, de emlékezetem szerint a nyelv – nemcsak az irodalmi, hanem a funkcionális, sőt a mindennapi beszélt nyelv – valóságkoholó erején már sokkal korábban megütköztem. Tizennégy éves voltam, amikor írógépünkön lemásoltam a Halál Velencében kezdőoldalait. Levelet írtam öcsémnek Glenn Gould nevében. Huszonéveim a csonkaság elleni küzdelem jegyében teltek, az írást jobbára olvasás helyettesítette. Első írásomat a Holmi közölte, rendszeresen 2005 óta publikálok. Az alkotás számomra nem önmegörökítés, nem terápia, sokszor még csak nem is a gondolkozás egy formája, hanem célját az okban meglelő funkciógyakorlás.

Szenvedélyes biciklista és tollaslabdázó vagyok. Szeretem a hosszan elnyúló, alattomos emelkedőket, kedvenc ütésem a mentés. Kísért a sportokban átélhető narcizmus, csodálom a versenysportolók monotóniatűrését, jártasságukat az önmagukkal folytatott küzdelemben.

Nem hiszek, újabban azonban vonz a hívő emberek idegenneműsége. Al apélményem, hogy semmit nem tudok – nem csak episztemológiailag (de mi az az episztemológia?). Gyorsan, felületesen tanulok. Újdonságokat nehezen fogadok be, nem toleráns, csak közömbös vagyok. Valamelyest németül, franciául és angolul értek. Az Eysenck-féle stabil introvertált típusba tartozom, pulzusom alig 60, vérnyomásom alacsony. Nem élek. Színlelőnek tartom magam, azt hiszem, hogy nehezen felejtek és hogy munkában túlontúl kényelmes vagyok.