hirdetés

Tõnu Õnnepalu: Mandala

2014. november 30.

Mondjuk úgy, hogy az író egyszerűen nem csinált nagy ügyet sem a macskákból, sem a kölykeikből (pedig kettejüknek összesen tizenhárom volt!). Nem tudták elvenni a kedvét. Mert az író szerelmes volt. – Tõnu Õnnepalu Mandala című könyvéből olvashatnak részletet.

hirdetés

Ha a macskák törzskönyveznék az embereket, és ez alapján ranglistát vezetnének róluk, akkor abban a díszhelyen, a lista élén kétségkívül az Idősebb Hölgy állna.

Az Idősebb Hölgy az emberiség csúcsteljesítménye, innen már nincs hová továbbfejlődni. Van ideje. Ritkán gurul méregbe. Gyakran főz a tűzhelynél, néha hímez vagy varr a lámpa fénykörében, órákig nem áll föl onnan, az ölében egymás után több álmot is végig lehet álmodni. Na jó, ez inkább a történelmi Idős Hölgy volt. A mai Idősebb Hölgy inkább tévét néz. A macskák lelkes tévérajongók! A tévé előtt az ember nyugton van. Vagy ha éppen nincs is a tévé előtt ember, van ott legalább egy kényelmes karosszék, dívány. Ami a tévében van, ahhoz nem sok közük van a macskáknak, bár néha remek kis labdák, apró-cseprő dolgok hemzsegnek benne, ezeket egyszer-egyszer közelebbről is szemügyre veszik, bár az igaz, hogy a mancsuk közt nem marad belőlük semmi.

De jaj! Az ember oly szeszélyes, hogy a macskák épp csak megszokták a tévét, mire neki máris új játéka lett. Laptop, ölbe vehető számítógép, mintha nem tudnák, kinek a helye van az ölükben. Az igaz, ha a számítógép az asztalon van, mögüle finom, meleg szél fúj, remekül lehet ott heverészni. A billentyűkön sem rossz, de azt nem szabad. Ha írnak is néha egy kicsit (sdrrrtstqeeee,,,wrbhj) a macskák, nem akarnak ők azzal semmi rosszat. A számítógép mint új dolog, persze, elsősorban gyanús, egy csomó hátránya van (az ember csak úgy tesz, mintha nem lenne), ugyanakkor, ugye, épp a számítógépnek köszönhető, hogy most már a macskák számára is elérhető az írásbeli önkifejezés. Minden rosszban van valami jó. Legalább egy pici.

De az Idősebb Hölgy éppen azért tökéletes, mert nem halad a korral. Nincs laptopja. Ő még hűséges a jó öreg televízióhoz. Rendesen megnézi az összes sorozatot és ismeretterjesztő filmet, a nyugdíjasműsorokat, az ifjúsági problémákról szólókat, a híradót, a gazdasági elemzéseket, az időjárás-jelentést; a kertészkedős és irodalmi műsorokat, a tehetségkutató versenyek összes elődöntőjét. Van türelme, és ez a legfontosabb. Nem siet sehová. Ha nem tévét néz, az még jobb: rádiót hallgat, a kályha mellett heverészik az ágyban. Friss halat, darált húst hoz a piacról, fasírtot csinál. Az ő macskája még hagyományos koszton él, nincs elrontva a gyári műkajával.

Az Idősebb Hölgy szemüveggel az orrán akkurátusan tanulmányozza az újságban a halálhírek rovatát, és nem haragszik, ha közben valaki játszik egy kicsit a lap sarkával. Hiszen milyen pompásan zizeg! Vagy ha egy kicsit haragszik is érte, azt sosem igazán teszi, csak a stílus miatt. Mert az Idősebb Hölgynek van stílusa, van ízlése, van álláspontja! Nyugalom uralkodik körülötte. És ami a legfontosabb: az Idősebb Hölgy nem töri magát, hogy elmehessen otthonról, nem utazik (legalábbis a klasszikus Idős Hölgy nem utazik), nem szaladgál egyik boltból a másikba, nem csavarog a nagyvilágban, nem költözik, mert mind-mind azok a régi dolgok, bútorok, emlékek – hová is menne velük…

Ó! Ha egy macska egyszer szerez egy Idősebb Hölgyet gazdasszonynak, az az elképzelhető legnagyobb boldogság. Még akkor is, ha ez nem marad mindig így, mert sajnos, mi marad mindig így ebben a világban?

De a macskák ebben a tekintetben egyáltalán nem válogatósak. Idősebb Hölgy van: nagyon jó. Gyerekek vannak: mókás. A gyerekeknek legtöbbször van anyukájuk is. Öreguraknál ugyancsak egész jópofa dolog lakni, hát Istenem, néha zsörtölődnek egy kicsit, de halfejjel etetnek újságpapírról (asztalterítő ügyében egy macska sosem emel panaszt). És ami az agglegényeket illeti, hát ők is nagyon jó fejek, bár ők bizonyos értelemben még a gyerekeknél is rosszabbak. A gyerek megunja, hogy nyaggassa a macskát, vagy legalábbis kinövi, de az agglegény – az soha!

Ugyanakkor a gyermektelen házaspár: klasszikus eset. És például egy bevásárlóközpont pénztárosa: miért is ne? Hosszú műszakok, melyek alatt bárhol lehet szunyókálni, ráadásul soha egyetlen Cickaeledel-akció sem marad figyelmen kívül.

Na és, ha épp egy íróból lesz macskagazda, akkor sincs semmi. Van, ahogy van.

 

* * *

 

Mondjuk úgy, hogy az író egyszerűen nem csinált nagy ügyet sem a macskákból, sem a kölykeikből (pedig kettejüknek összesen tizenhárom volt!). Nem tudták elvenni a kedvét. Mert az író szerelmes volt.

És most egy romantikus történetnek kellene következnie. De az igazat megvallva fogalmunk sincs, hogyan kell elővezetni egy romantikus történetet. És hát – tulajdonképpen történet sem volt különösebbképpen. Mert az író nem valakibe volt szerelmes, hanem, hogy is mondjuk csak… Az életbe? Igen, mondhatjuk így is. Az életbe, amilyen az abban a pillanatban volt. Abba, hogy megint új helyen van. Hogy ez mintha valaminek a kezdete lenne. Hogy most itt van, ahol még sohasem volt. (Hogy hol volt korábban az író, mi lett azokkal a helyekkel és lényekkel, melyekbe korábban volt szerelmes – a mi történetünk erről hallgat. Volt, ami volt.)

Már augusztus volt. Esténként fölszállt a sárga hold a Sárga Ház fölé. Valahol távolabb, a földeken még mindig zakatolt egy kombájn. Olyan száraz, olyan meleg volt az este. A nyeregdeszka fölrakása után fönt maradt a létra a tetőn. Az író szeretett esténként ott fönt üldögélni, nézni a mezőket, ahol titokzatosan derengett együtt a holdvilág és az alkonyat, hallgatni a távoli kombájnzúgást. Nemsokára a macskák is megjöttek, iparkodtak fölfelé, ha nem is egészen föl. Félúton megálltak, bámészkodtak, hallgatóztak ők is. A tetőről látni lehetett a keletre elnyúló földeket, máshonnan zavarta a kilátást a fenyősövény. De keleten a láthatárig húzódott a mező, mint a sztyepp. Az író nem tudta, télen micsoda jeges szelek fújnak majd onnan, keresztül a Sárga Házon. Az író még sosem lakott ilyen helyen. Talán valamelyik őse? Mindenesetre ez most tetszett neki. Az, hogy van valahol, ahol még sosem volt, de amiről úgy gondolja mégis, hogy itt marad – a kezdet, az új hely belakásának izgalma. Az illatok, a szél, a hangok, minden annyira más itt, mint eddig bárhol máshol.

Igen, a léleknek ez a könnyűsége, izgalma, ez a szerelem az új iránt, az útnak indulás érzése, ez alighanem olyan dolog, amit csak az ember érezhet. Macska egy sem.

Ez volt az író életének szép kora ősze, késő nyara.

 

* * *

 

Mostanában az író néha egyszerűen öregnek érzi magát. Ha már nem vagy fiatal, akkor mi vagy? Minden érdekesebb dolog már megtörtént, már csak tipródsz egy helyben. Ilyen érzések tolakodtak az író lelkébe, azért jegyezzük meg, leginkább télen. Persze, nem minden télen, mert a telek nem ikertestvérek. Van átlagos tél, és van rossz tél. Az átlagos, az olyan, hogy nincs vele semmi baj. Az élet körei beszűkülnek, konyhai tűzhelyet és cserépkályhát fűtesz, havat lapátolsz, könyvet olvasol, írsz valamit, hogy ne legyen magadról nagyon rossz véleményed. Ugyan, ki esik eksztázisba a téltől? Az a jó, ha többé-kevésbé észrevétlenül elmúlik. A vége felé, januárban, február elején olyan, mintha egyetlen nap lenne, ami állandóan ismétlődik és ismétlődik, egyáltalán nem fontos, mi a neve, vagy milyen számot visel. De semmi baj. Van ebben csönd, beletörődés, az apró örömök (egy jó egytálétel, hosszú idő után egy kellemesen világos reggel) költészete. Ilyen az átlagos tél. Ha úgy tetszik, jónak is nevezhető.

A macskák felől aztán nyugodtan. Az ő apró örömük a cserépkályha teteje. Régebben nemigen tudtak rá fölmászni, de amióta a kályha mellett áll az író nem túl magas könyvespolca, kényelmes út vezet odáig.

– A kis sztálinisták! – zsörtölődik az író, amikor felfedezi, hogy a legfölső sor könyv fölső szélét mind mocskosra járkálták. Bejönnek sáros lábbal, kerülnek egyet az etetőtál felé (semmi újat nem kaptak), aztán irány egyenesen föl a kályhára!

A macskák bámészkodnak a kályha sötét tetejéről, két kerek szempár.

– Baglyok!

Azért viccesek is, na. Meg kell hagyni.

A kályha teteje viszonylag biztonságos hely. Ahol meg lehet lapulni. A fekete bádogborítás szegélye jó fedezéket biztosít. Hát hol lehetnek ezek a macskák? Sajnos, a cickák túlságosan is bíznak ebben a fedezékben. A macskát ugyan nem lehet mögötte látni, de a füleit igen. A füle gyakran elárulja a macskát, bekavar sok jó tervbe. De ha a rejtekhely ismét le is lepleződött, ahhoz, hogy a macskákat a kályha tetejéről le lehessen szedni, be kell hozni a konyhából a széket, fölmászni rá… Az írónak nincs mindig kedve hozzá. Most az egyszer nem viszi ki őket. Á, hadd maradjanak.

Ilyen Guriga és Szotyola téli ritmusa, az írónak akár átlagos, akár rossz tele van, nekik minden tél egyformán jó. A legfontosabb, hogy a gazda ne utazzon el megint a városba. Sajnos, néha megteszi. Ki tudja, mi dolga lehet ott! (És ha józanul belegondolunk: tényleg nem sok.) Különben az, hogy városba utazás következik, elhagyattatás, az Gurigának és Szotyolának egy csapásra világos. Hogy honnan tudják, honnan sem, mindenesetre tudják: ha csak a boltba megy, vagy egy fél napra valahová, és erre az időre kidobja a macskákat, hát, természetesen egy kis protestáló fújást, nyervogást produkálnak – a rend kedvéért. De ha kiderül, hogy a városba megy, hogy éjszakára is ott marad, hát akkor…

Valószínű, hogy ha az író a városba készül, akkor valahogy másképp viselkedik, nyugtalanabb, kotorászik a ruhásszekrényben, nézegeti a tükörben, hogy a zakója még azért többé-kevésbé elmegy-e, még fésülködik is… A macskák mindenesetre tisztában vannak vele. És meg is tesznek mindent, hogy az író tudomására hozzák, mennyire nem tetszik ez nekik. Felvonultatják a színpadra a macskák színészi képességeinek legjavát.

A szomorú cicka. A rémült cicka, aki végső menedékként beveszi magát az ágy alá. Még a szekrényben is elrejtőznek! És ha a gazda mégis elmegy (most már legalább egy kis bűntudattal!), akkor az utolsó kép, amit a Sárga Házból lát, az két halálosan csüggedt kis fekete macska, ott ülnek az alap vízelvezető deszkáján, farkuk reménytelenül lelóg, és csak néznek utána.

A jelenet címe: Az elhagyottak.

De ha véletlenül otthon felejt valamit az író, és visszafordul, öt perc múlva hazaér, akkor már nem ezt a jelenetet látja. Már az etető alatt lesik a madarakat – persze, inkább csak az együgyű Kraszavica ül ott, orrát az égnek tartja, bajusza reszket az izgalomtól: á! szépek, aranyosak, madárkák… ha csak egyet elkaphatnék… és be is mutat egy gyönyörű ugrást, de hasztalan: túl magasan vannak!

Vagy éppen tárgyilagos pofával bandukolnak a szauna felé – főként Guriga botorkál arrafelé görbe kis lábain. Úgy tűnik, a fejébe vette, hogy heverészik még egy kicsit a szauna padlásán, aztán majd meglátja, hogyan tovább…

Azt akarnánk ezzel mondani, hogy a macskák csak megjátsszák magukat, hogy Az elhagyottak és A szomorú cicka csak rövid jelenetek a gazda bűntudatának felébresztésére? Nem, és ismét csak: nem! A tettetés egyszerűen nem tartozik a macskák jellemvonásai közé. A lelkük mélyéig őszinték. Abban a pillanatban, ott az alap vízelvezető deszkáján gubbasztva ők tényleg elhagyottak. A macskák teljesen az adott pillanatban vannak. Ó, ha némelyik színész tudna ennyire jelen lenni a saját pillanatában, akkor csak nevetnénk és sírnánk a színházban, máskor meg a kezünkbe rejtenénk az arcunkat a rémülettől (de az ujjaink közt kilesnénk, mert azért izgalmas is lenne), de aztán szívből örülnénk: megmenekült!

Az ember viharos változásokkal tarkított létét a macska mindig érdeklődéssel vegyes aggodalommal figyeli. Idő, történelem, bank, pénz, utazás, költözés, felújítás és más felettébb gyanús és érthetetlen dolgai teszik az embert oly esendővé. De szórakoztatóvá is. Akit lehet figyelni félig lehunyt szemhéj alól, hogy már megint miben sántikál, de vigyázni is kell rá, nehogy túlzásokba essék.

Az ember néha eltűnik. Hogy önszántából megy, vagy viszik, tulajdonképpen ebből a szempontból lényegtelen. A macska marad. Vele nem számol a történelem. Mindig ott van valahol. Hogy ha az ember visszatér, akkor azonnal újra elfoglalhassa hivatalát. Mert az embernek szüksége van macskára, ehhez kétség sem férhet.

Nem kell ahhoz bejárni a világot, hogy a maga teljességében megmutatkozzék. A macskák ezt nagyon jól tudják. Számukra minden pillanat maga a teljesség. Van, ahogy van – ősi bölcsesség. Az ember görcsösen igyekszik elérni ezt a meditatív állapotot. Belenéz egy macska szemébe, és meglátja benne önmagát, ahogy egy macska szemén keresztül szemléli önmagát. Ember legyen a talpán, aki ezt kibírja somolygás nélkül. Az pedig a legjobb út a teljesség felé.

Egyedül lenni nem jelent szükségképpen magányt, szomorúságot és félelmet – jelenthet szemlélődést, békét, derűt és természetes csöndet is. A macskák komoly szakértői a csöndnek. És ha egy íróember történetesen épp macskákkal osztja meg az egyedüllétét, ez sül ki belőle. Egy regény. Társasági magányregény.
Macskatársasági ember-magányregény.

Tõnu Õnnepalu (1962) – más néven Emil Tode, avagy Anton Nigov – észt író, költő, műfordító. Ez idáig nyolc regényt, valamint esszé- és versesköteteket jelentetett meg. Magyarul eddig két (Emil Tode írói álnév alatt publikált) regénye, a Határország és a Hercegkisasszony volt olvasható. A Mandala megjelenésekor a bestsellerlisták élére került Észtországban.

Tõnu Õnnepalu: Mandala, ford. Lengyel Tóth Krisztina, Gondolat, 2014, 252 oldal, 2990 Ft.

Címlapkép: Rene Suurkaev – estonianworld.com

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.