hirdetés

Tábor Ádám: Vers, kísérlet, mozgalom, megismerés

2017. augusztus 27.

Nálunk a neoavantgárd kényszerrel szűnt meg, emigrációba kényszerítették azokat, akik csinálták, de külföldön is visszaszorult. Ez a fajta művészet és irodalom ugyanis mozgalom és bálványromboló attitűd nélkül nem lehetséges. – A hónap szerzőjével, Tábor Ádámmal Fehér Renátó készített interjút.

hirdetés

Fehér Renátó: Szeretnék időben visszafelé elindulni. A sokhangúságot, több-korszakúságot gyakran emlegeted mint lírai alapértéket, legtöbbször talán József Attila, Weöres, Tandori kapcsán. A Literán most két új versed jelent meg, és arra lennék kíváncsi, hogy milyenek az új fókuszok, az új tendenciák, megváltozott-e (és ha igen, hogyan) a lírai érdeklődésed a 2015-ös Versmező óta?

Tábor Ádám: Az igazság az, hogy nálam már nagyon régen volt tudatos a korszakváltás. Bizonyos életkor után, azt hiszem, ez a gyakoribb. A Versmező esetében kivételesen talán valóban mégis zárult egy periódus, az azt követő időszak, hogy 2002-ben visszaköltöztünk ebbe a Haris közi lakásba, ahol születtem. 2010-ben jött a rendszervisszaváltás, és a Városházáról pont abban az évben mentem ténylegesen nyugdíjba. És mivel biztos voltam benne, hogy a régi kuratóriumi rendszert átalakítják, 2011-ben még megpályáztam és elnyertem egy NKA-ösztöndíjat a Versmező-koncepcióval, amihez akkor már megvolt jó néhány új, illetve publikálatlan versem. Aztán egy könyvbemutatón találkoztam Váradi Péterrel, akit mint költőt is ismertem régebbről, mondtam, hogy én is épp egy verseskötetet írok, ő meg azt válaszolta, hogy adjam majd nekik, mármint a L’Harmattan-féle Gyémánttengely-sorozatba, ahol végül meg is jelent 2015-ben.

Akkor mondható, hogy egy koncepció mentén írtad a könyvet.

A verset általában nem tervezem, és semmiképp se születik felkérésre, de ezt a kötetet kivételesen egy megbízás is katalizálta. És miután szellemi-lelki világ, természet – mező, kert, városi táj – és versírás, szövegmező viszonyát vizsgáló kötettel pályáztam, mert félig tudatosan évek óta ebben a viszonyrendszerben írtam, ennyiben koncepciózus, de a versek persze önállóan, külön születtek. És lett benne – akárcsak a korábbi köteteimben – politikai és hommage-ciklus is.

És a Versmező óta születő versek rendezhetők-e ugyanígy valamilyen koncepció mentén?

Nem, és tulajdonképpen ez a természetes állapot. Például a Dánia, ami 1982-ben jelent meg csak kötetként, de a 17 és 23 éves korom között írt verseket tartalmazza, teljesen spontán érés gyümölcse volt. Olyannyira, hogy ez a kibontakozás elérkezett egy pontra, ahonnan már nem lehetett folytatni. Talán azért is történt így, mert bekerültem a neoavantgárd szcénába. Vagy fordítva, ezt nehéz eldönteni: azért kerültem be, mert már mást akartam. Az egy teljesen programatikus szakítás volt, tudatosan kezdtem el egész más, kifejezetten avantgárd, epiciklikus, elliptikus verseket írni, amelyeknek jelentős része azóta se jelent meg, csak a Lélegzet 2-antológiában az Epiciklus, majd válogatott kötetemben, A hurrikán házában lett egy ugyanilyen című húsz versnyi blokk ebből az 1970-74-es periódusból.

Ha jól értem, a pályád indulására is inkább a spontaneitás a jellemző, ahogy ma is, és nem a koncepciózus kötetépítés, ami a Versmező születése idején dominált. A Versmezőnek ezt a koncepcióját számomra nagyon erősen egyfajta hármasság, egy hármasoltár határozza meg: az általad sokat emlegetett Költészet-Teória-Politika a kötetben talán a vers-idő-város „képében” reprezentálódik. A Trilemma című versben is azt írod, hogy „Három Múzsa kíséri életem: Költészet, Gondolat, Történelem.” Miként alakult ki ez a koncepció?

Valóban ez a három fő szellemi tárgya a szenvedélyemnek. A Trilemma egy négysoros gnóma erről, de mégiscsak versben, tehát a vers a primus inter pares. Mind a három tárgykör a szabadságról szól. Ami a különbség, hogy a költészet és a teória a személyes és közösségi szabadságról, a történelem és a politika – talán a megváltás történelmi metszete, a pozitív utópia kivételével – meg a társadalmi és az individuális szabadságról, ez tehát egy egzoterikusabb kör. Ezek a szférák nálam az irodalmi mozgalomban értek össze. Mindig jobban érdekelt valamilyen mozgalomban törni át, mintsem egyénileg. Miközben persze szemforgatás lenne tagadnom, hogy nagyon jól esik, amikor egyénileg sikerem van. Ám a szellemi-mozgalmi közös lendület a „második generációs” Szabó Lajos-Vajda Lajos-Tábor Béla-oppozíciós baráti körömben fiatal korom óta – ha több hullámban, megszakításokkal és változó intenzitással is – végigkíséri az életem. Emellett ez a mozgalmi élés 1970-71-ben, majd 1977-től újra az irodalomban, 1987-től kezdve Magyarországon a történelemben/politikában is rendkívüli élmény volt. Apám örült a rendszerváltozásnak, de próbált visszafogni, mondván, hogy a politika elsősorban nem az én dolgom. Nekem viszont – az ő fiatalkori, egyszerre szellemi és politikai mozgalmi létével ellentétben – ugyanez addig igazából nem adatott meg, így nem tudtam ellenállni a csábításnak, hogy – ha csak a harmadik vonalban is – részt vegyek egy nyugatos demokrácia meggyökereztetésében Magyarországon.

Ami konkrétan a Versmezőt illeti: azt nem tudom, hogy ennek a hármas érdeklődési tárgykörnek teljesen megfelel-e a vers-idő-város. A város mellett talán nagyobb szerepe van a természetnek. Számomra későn, de még jókor jött az a felfedezés, hogy a ’vers’ szó a latin ’versus’ szóból, konkrétan az eke megfordításából származik. Megy a soron a szántó-vető, és amikor megfordul, akkor jön a következő sor, innen a középkori latinban a vers, versus: barázda, vers, költészet. Ezt aztán rengeteg módon ki lehetett aknázni, bár a címadó mottóvers, a Versmező már korábban megszületett. Ebben már spontánul ráéreztem, hogy a versírás az én paraszti-kertészi munkám. Régebben igazából egyáltalán nem érdekelt a természet; persze jártunk kirándulni, szentendrei kertjükben, a Duna mellett felnőtt anyám gyerekkorunkban minden évben egy hónapra felvitt bennünket nyaralni a Széchenyi-hegyre, azaz volt természetélményem, de természetes volt a természetélmény. A neoavantgárd korszakban aztán még jobban háttérbe szorult. Épp ekkoriban jártam fel Weöreshez, aki a hetvenes évek közepén egyszer azt mondta, hogy „jót tenne neked költőként, ha egy-két évre falura költöznél”. Egy kicsit húztam is a számat, hogy miért akarja rám tukmálni a saját útját… De épp Budán, kertek közt laktam és elkezdtem járni Szigligetre. Ez valahol egybeesett egy belső váltással is. Alapvetően – klasszikusan modern vagy avantgárd, de – urbánus költészetet műveltem, és bármennyire ezoterikusat is, Donne-tól, Blake-től és Goethétől Rimbaud-n, Adyn meg Apollinaire-en át Michaux-ig a rám döntően ható költészetek valamiképpen extrovertáltak, dinamikusak. És bár fiatalon is olvastam, de igazából ekkor fedeztem fel magamnak Rilkét. A későit, ahol a természet döntő szerephez jut, és ami mégis egy befelé forduló, introvertált költészet.

Ami az időt illeti, a szó homonímikus kettősségét a magyarban ki lehet aknázni: Wetter, az az időjárás, és a Zeit. Az időjárásra azt mondják, hogy változik, az idő az meg megy, múlik, telik. Ezek tulajdonképpen sorskategóriák, tőlünk függetlenek. A vers számomra az idő megállítása. Az apám úgy fogalmaz, hogy a felejtésből fakadó Idővel szemben a Jelenben-lét, a Pillanat számít, nem az élvezeti vagy múló pillanat, hanem ami Weöresnél az örök pillanat, „mely kilóg az időből”. Hogy csak így lehet szembeszegülni az idővel – de „elfelejteni az időt” sem tanácsos, „mert minden felejtés idő-konstituáló”! A Versmező utáni időszakra különösen igaz, hogy nem tervezem a versírást, hanem a vers lép felém. Ez történt például Kertész Imre halálhírekor is: lementem járni egyet a Vérmezőre, és persze őrá tudtam csak gondolni, miközben az épp aznap kirobbanó tavasz ostromolta az érzékeimet. Ebből a kontrasztból pattant ki egy rövid gyászvers, amelyik végül a Literán jelent meg. Az ilyen „alkalomihlet” sokszor indít el verset. Füst Milán azt mondja, hogy a vers az indulatból születik, és az első sor indulatritmusa határozza meg az egész versét; ez az én esetemben is így van. Annyiban stimmel a vers-idő-város elméleted, hogy az indulás/érkezés, a helyváltoztatás gyakran generál nálam verset. És ez a Versmezőben is nagyon benne volt.

Menjünk kicsit közelebb most a neoavantgárd időszakhoz. Azt mondtad a Nagyvizitben, hogy a posztmodern után a premodern regresszió vagy a posztavantgárd keresés következik. Hogyan látod most a neoavantgárd jelenidejét, ezt a posztavantgárd keresést?

A neoavantgárd alapvető jellegzetessége, hogy képzőművészeti indíttatású, ahogy a klasszikus avantgárd is. A fiam tavaly és idén tavasszal New Yorkban végigfotózott rengeteg kiállítást, például pont egy éve a Moholy-Nagy-életműkiállítást, egy Kleet meg a nagy múzeumok avantgárd és neoavantgárd gyűjteményeit; végignéztem és ma is döbbenetes erejű. Vagy itt volt Pesten a Nemzeti Galériában a dada-szürrealizmus kiállítás és a jekatyerinburgi orosz és szovjet avantgárd gyűjtemény. Ezek ma is lenyűgözőek. De aztán az avantgárd a harmincas évek közepétől kezdett lecsengeni. A szürrealizmus hallatlanul izgalmas, de már az is visszalépés a dadához képest. Ahogy a politikában, úgy a művészetben is a reakció győzött kábé 1930-tól. A hatvanas években a fluxus, a pop art, a happening ezt a status quo-t felforgatta, meg lázadt is a fáradó régi avantgárd ellen; aztán az is megszűnt, felváltotta a posztmodern. Nálunk a neoavantgárd kényszerrel szűnt meg, emigrációba kényszerítették azokat, akik csinálták, de külföldön is visszaszorult. Ez a fajta művészet és irodalom ugyanis mozgalom és bálványromboló attitűd nélkül nem lehetséges.

Nem az történik-e, hogy olyan neoavantgárd hagyományok, meg szerzők, Erdély, Hajas, akiket te is sokat emlegetsz, a rájuk irányuló csekély figyelem miatt nem tudnak inspirálóvá válni például a fiatalabb generációk számára?

Kukorelly rendhagyó irodalomtörténetében kifejezetten ezt állítja, és igaza van. A posztmodernek közül ő erre nagyon érzékeny és fogékony. De például Nemes Z. Márió is komolyan foglalkozik Hajassal. Az más kérdés, hogy mennyiben tud ez valakit inspirálni egy másik helyzetben, korszakban. Itt azért nagyon fontos, hogy hiába van meg valakiben potenciálisan a bálványromboló attitűd, óriási erő kell ahhoz, hogy egy alapjában reakciós korszellemmel szemben érvényeset alkosson. A filozófiát illetően ezt a problémát Tamás Gáspár Miklós nemrégiben az ÉS-ben egy ragyogó tanulmányban mutatta be, Filozófia zsarnokság idején címmel. Szentjóby nyíltan megmondja nekem egy versemről, még ha netán tetszik is neki, hogy „te nem vagy avantgardista”. Költőként többnyire ma már valóban nem vagyok. A Literának küldött két vers közül az egyik (Új lehetetlenség) tényleg premodern „goethemény”. A másik (Az írástudók képfegyverei) talán posztavantgárd, egy Sugár János-videóra való felelet. Ez a mostani lírámban egy teljesen magában álló vers lett, és míg egyrészt kapcsolódik a Hajas-, Szentjóby-, Balaskó-, Molnár Gergely-féle neoavantgárd felszólító, manifesztum-stílushoz, ugyanakkor egy aktuális reakció ebben a 21. századi, másik korszakban. Szentjóby írt tavaly egy a világhelyzetet bemutató, egyben vertikálisan transzcendens felszárnyalású, félhosszú ódát, ami egészen nagyszerű. Az például posztavantgárd.

De mi az a stílusjegy, vonás, amiből egy szöveg esetén ráismersz, hogy ez akkor posztavantgárd? Az attitűd, az esztétika?

Ezt az egész posztavantgárdot Erdély vezette be nálunk az Optimista előadásában, és egy magatartást értett rajta. Ő is érezte, hogy az avantgárd körül elfogyott a levegő, nincs ilyen potens világmozgalom, még ha épp őkörülötte volt is még egy csoport. Fontos vonása a posztavantgárdnak, hogy semmiképp nem reked meg a külső valóság realisztikus leírásánál, transzformációjánál, sem pedig a saját lelki-pszichés valóság objektiválásánál. Erről szól a most a Literán közölt, csíraformájában 1980-ban született miniesszém: A tükör misztériuma. A posztavantgárd mű az alkotóban olyan pontból íródik, ahol nincs a külső és belső valóság kettéosztva. Tehát a legmélyebb személyes centrumból, ugyanakkor az egész világhelyzetre is reflektál. Ez az attitűd egyszerre magával hozza a formai fegyelmet és a saját formát.

Visszatérve az előző problémához: számodra kérdés az, hogy neoavantgárd alkotók mennyiben képesek inspirációként szolgálni ma. Ez azt is jelenti, hogy a kor, amelyben születtek, rázárul ezekre az életművekre?

Most abszolút nem kedvez nekik a korszellem, mert a korszellem minden értelemben reakciós. Szellemileg reakciós már elég régen, és most már politikailag is. Bár világirodalmi vonatkozásban ezt kevésbé tudom megítélni. Csak azt látom, hogy például Pynchon fogadtatása mennyire ellentmondásos még a barátaim között is. Számomra nagyon adekvát szerző. Posztmodernnek hívják a prózát, amit csinál, de ez anno Amerikában a neoavantgárd prózát jelentette. Valójában pedig posztavantgárd. Ő nem egy kirakós játékot játszik, mint mondjuk regényeiben Umberto Eco. Magyarországon persze a hetvenes években sem kedvezett a korszellem az avantgárdnak, mégis tudták csinálni, mert beszűrődött a világmozgalom és voltak erős egyéniségek. Akikben volt hozzá eleve affinitás és semmi más nem elégítette ki őket, azokat ragadta meg legelőször, mint, Szentjóbyt, az Altorjayakat, Erdélyt, Balaskót, Major Jánost, Halász Péteréket, Vidovszkyékat, és azok csatlakoztak hozzá, mint Hajas, Bálint Pisti vagy Lajtai.

Ha tehát jól értem, előfeltételnek tekinted az attitűdöt és a mozgalmat, mint egyfajta keretet, amiben a mű aztán megszületik.

Nem nagyon hiszem, hogy megy ez mozgalom nélkül. Képzőművészetben, ami valódi avantgárdot látok és a legizgalmasabb, az éppen a social art. Lehet, hogy nem annyira mély, de mégis izgalmasabb, mint a régi neoavantgárd kísérleteket fölmelegíteni. A Ludwig Goes Pop-kiállításon volt például egy szenzációs Société Réaliste-kép: egy abszurd Európa-térkép, amelyik minden országot vágyai, ambíciói szerinti méretben és határokkal ábrázol.

Akadnak esetleg magánzók?

Itt van az asztalon Péter Ágnes új magyar Blake-monográfiája, most vettem meg, egy fantasztikus könyv. Blake-nél avantgárdistább nem nagyon volt, még ha a romantikához is sorolják. Vagy, aki hozzám az irodalmi életben a legközelebb áll: Földényi. Ő posztavantgárd. És már a nyolcvanas években is az volt. Jánossy Lajos írt egy nagyon jó kritikát Fekete epe címmel Földényi új könyvéről, A melankólia dicséretéről: ott az áll, hogy miközben Földényi elképesztő műveltséganyaggal hozza össze ezeket a polihedronokat Dürertől Kubrickig, aközben a saját legmélyebb egzisztenciális problémáiról beszél, amelyeket nem a külvilág generál, de nem is pusztán lelki-pszichés problémák. Legutóbbi interjújában ő maga úgy fogalmaz, hogy nem keresi a melankóliát, hanem a melankólia ragadja meg őt. Ez nem depresszió, hanem az, ami sarkallja és megnyitja.

Valami nagyon finom és fegyelmezett összebékítése személyesnek és univerzálisnak?

Összebékítése, találkozása. És úgy az univerzálisnak, hogy olyan szemszögből, ahonnan erre eddig nem láttak rá.

Ezúttal Földényi kapcsán rajzoltál meg egy arcképet, tudományos profilt és személyes profilt mintegy résmentesen olvasva egymásra, minden belterjesség és anekdotázás nélkül. Erre a technikádra A váratlan kultúrában is több példa van. A korszakról és a neoavantgárd közegről ezeknek is köszönhetően tudósított nagyon érvényesen az a kötet. Az alkatod mozgalmár vonása mellett pedig ilyenkor mintha egy archivista jutna szerephez. A váratlan kultúrában egy lehetséges memoár csíráit látom. Van-e benned ma ilyen ambíció?

A Nagyvizitnek meg a Jánossy Lajos által készített Parnasszus-interjúnak azért is örültem, mert el tudtam mondani ezeket a dolgokat magamról meg erről a körről. Jó, ha valaki jön és kérdez, és nemcsak privátim. A szüleim és Szabó Lajos hagyatékának, munkásságának és történetének pedig valóban afféle archívumkezelője vagyok, ott nagy adósságaim vannak, amelyekből most majd megint igyekszem törleszteni. Anyám, Mándy Stefánia szellemi-költői portréját már megírtam egy Parnasszus-Redivivusban. Apám esetében a legfontosabb a további kéziratainak a kiadása, amin Surányi László dolgozott nagyon sokat, én pedig az utóbbi időben elég keveset. De az avantgárdnak nem vagyok archívumkezelője. Legfeljebb A váratlan kultúrának egy bővített, második kiadását szeretném, és ez tulajdonképpen össze is állt. Közben meg párhuzamosan szó van egy válogatott esszékötet kiadásáról. A hetvenes évek közepén azt hittem, hogy a költői periódusom végleg lezárult. Akkor ragadott meg az a Nietzsche-mondat, hogy „az élet a megismerő ember kísérlete lehet”. Úgy döntöttem, hogy jó, akkor ezt csinálom. Ebben benne van a kísérlet is, tehát az avantgárd, és a teoretikus megismerés, ami pedig az apai örökségem. Ekkortól valamifajta teoretikus önkiképzést végeztem, kiegészítve az apám által Surányinak, Isztray Botondnak és nekem tartott korábbi preszokratikus szemináriumokat, barátaimmal való közös munkákat és diskurzusokat, és persze az apámmal való beszélgetéseket.

Vers és teória, illetve esszé hogy viszonyul nálad, illetve benned egymáshoz?

Az avantgárd korszakban háttérbe szorult a vers, az a teória ideje lett. A kilencvenes évek elején aztán megint többet kezdtem verset is írni. Komolyan esszét meg kritikát a városházi munkám miatt nem nagyon tudtam vállalni. Verset viszont akkor is tudtam írni, bár az éves termés cirka fele a nyári szabadság idején, főleg Szigligeten jött össze. Most tavasszal-nyáron hónapokig dolgoztam egy Ady-tanulmányon a Műhelynek, Ady örömfogalmáról írtam. Ötven év után újraolvastam az egész Adyt, anno belőle szakdolgoztam, később is írtam róla egy összefoglaló és több kisebb tanulmányt, esszét. Ilyenkor alig írok verset.

Ebből az derül ki, hogy az időbeosztás is nagyban meghatározza, hogy mivel dolgozol, hogy mire áll rá az agyad, ami különösen fontos egy többműfajú életmű esetében. Beszéljünk végezetül erről, a vers és az esszé által kijelölt köztes szellemi létezésről.

A két félteke közül egy adott időszakban vagy az egyik működik jobban, vagy a másik. Ugyanakkor, az nem annyira ritka, hogy valaki költő is meg esszéista is. A költészet, esszé és politika művelése együtt már ritkább (bár ma már legfeljebb egy-egy publicisztikát írok meg szolidarizálok…). A diszkurzív és művészi látás egyszerre gyengíti és erősíti egymást. Versíráskor a teoretikus éberséget egyszerre kell megtartani és elveszteni. Ha nem lep meg engem is, amit leírok, akkor az általában nem is jó. Közben viszont koncentráltan ébernek kell maradni, hogy egyúttal igaz és formált is legyen a szöveg. Ady azt mondja, hogy „nagy-nagy intellektussal porban fetrengő gyermek-lelkiállapotba hulló talentum: ez az igazi lírikus”. A két létmód különbségéről apámnak, Tábor Bélának van egy mély gondolatmenete. Heidegger azt mondja, hogy a jelen-létre-hozáshoz valami rejtettnek kell a rejtetlenbe előlépni. Ez a görög alétheiának, a nem-elrejtettnek, a nem-felejtésnek felel meg, a preszokratikus igazságfogalomnak. Apám szerint ez a művészetre is érvényes, de nem ilyen egyszerűen. A művésznek ugyanis ezt „a rejtett eredetet”, „táptalajt” is napvilágra kell hoznia, a „gyökérzetet”, mert különben giccs lesz, közhely, vagy epigonizmus, amit csinál. A mai magyar költészetben Marno az, aki ezt a rejtettet az éjszakai írás és az álomelemek által leginkább képes produktívan sokszor előhozni. És az utóbbi évtizedekben nagyon erős lírát művelő Takács Zsuzsa, aki épp legutóbbi Litera-interjújában mondta, hogy még komplett verset is álmodik. Az első korszakomban a rejtettnek a versben történő megjelenítése nálam spontánul működött, az avantgárd időkben pedig tudatosan és enigmatikusan. Miután az utóbbi évtizedekben a vers transzparenciája, axiomatikussága is fontos számomra, a rejtett gyökérzet felemelése a szövegbe gyakran nagyon nehéz feladat. Talán néha sikerül.

Fehér Renátó

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.