Áll egy költő a szobájában a tükör előtt, félmeztelenül, széles, napbarnított hát, enyhén megdöntött felsőtest, és mély, megfáradt hangon dörmögi az orra alá: „Hogy lehetek ily ronda? Ez alvással már nem jön ki...”
Beszámolót írni a JAK-táborról, jaj, istenem: lehetne efféle bon mot-k laza füzére, fölfűzve valami vékonyka szálra, oszt’ jónapot. Belterjes dolog lenne óhatatlanul, de hát ami belterjesség innen nézve, az szocializáció amonnan, olyan ez, akár a wittgensteini kacsanyúl. (Nyúzzam vagy kopasszam?) Nem ez a fő gond vele. A belterjesség – jól értesültség, belülről kifelé beszélés – retorikai probléma: nehéz elegáns megoldást találni rá.
Nincs hangulatom a hangulatjelentéshez. Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban, hisztérikusan lemeztelenedett éhezőket, a néger utcákon vonszolva magukat hajnalban egy pofa hasis után kutatva persze néhány figyelemreméltó programot, így hát inkább ezekhez fűznék rövidke reflexiókat a Litera olvasói számára. Az alábbiakban három széljegyzet következik 2011 nyarának JAK-táborához.

Amikor például Szvoren Edina a szerda esti beszélgetésen azt mondja, hogy a halálban alighanem van valami epikus formálóerő, erre a megjegyzésre bizony fölkapom a fejem. Hellóka, ugye, figyelsz, ragyogják a csillagok; odakintről, a teraszról hallgatom a kerekasztalt (ez most képzavar vajon?). Szvoren lassan és tétován válaszolgat a kérdésekre, és ennek nem az az oka, hogy neki nem jutnak pont eszébe vicces benyögések, hanem éppenséggel a kérdések komolyan vétele. Ami az irodalmi tábor irodalmi programjaiból leggyakrabban hiányzik, az a szigor, legalább önmagunkhoz. Nem szeretnék számon kérni semmit senkin, és kizárólag a magam nevében beszélek: az én ízlésem számára eltolódnak az arányok, alkotó emberekként sokat beszélünk önmagunkról, és keveset a formálásról, vagyis az alkotás problémáiról.
Nem úgy, mint az építészek, Z. Halmágyi Judit, Ekler Dezső és U. Nagy Gábor – valamint az estet vezető Árvai András – a hét (szerintem) legjobb beszélgetésén. Nyilvánvalóan mindhárman máshogy és máshonnan közelítettek a kérdésekhez, de közös volt bennük, hogy alapvetően szellemi problémafelvetések terepeként mutatták be a szakmájukat. Mindhárman másféleképpen, de ugyanarra a pontosságra törekedtek, amely mégiscsak az alkotásról folyó szakmai beszéd előföltétele. (A beszélgetés részletes rekonstruálására itt természetesen nincs lehetőség, de akit érdekel a téma, belekukkanthat például ebbe az interjúba.)

Az utóbbi években (egész pontosan 2007-től) a JAK-tábor kritikai szemináriumainak a helyét egy-egy háromnapos előadássorozat vette át, melyet idén Zsadányi Edit tartott Női poétika? A kiszolgáltatottak megszólítása kortárs prózai művekben feminista megközelítésben címmel. (Ez fájintos kis mondat lett.) Ami azt illeti, rendes egyetemi szeminárium volt, elméleti alapvetésekkel, sok-sok hivatkozással, és irodalmi szemelvényekkel persze. Valami azonban megtörtént itt, hiszen Zsadányi nem tett kimondottan éles vagy provokatív állításokat, mégis élénk viták kerekedtek az előadások során. Alighanem maga a genderszemlélet, vagy –távolabbról nézve – maga a tág értelemben vett politikai beszédmód hívta ki a hozzászólásokat. Méghozzá az önerejénél fogva, és számomra ez volt a hét legfontosabb belátása. Hiszen ha a modernitást antinomikus jellegűnek tekintjük, vagy, ahogy Kisbali László írta egy helyen, „az egymást kizáró ellentétek egyidejű kimondásának kényszere – úgy tűnik – mind ez idáig kultúránk kiküszöbölhetetlen ténye marad”, úgy a műalkotásokkal kapcsolatban egyszerre kell érvényben tartanunk két, egymással legalábbis feszültségben álló alapvetést. Az egyik szerint a műalkotás autonóm, így sosem redukálható véglegesen rögzített jelentésekre; a másik szerint a műalkotás politikai tett. A kettő együtt elvileg nem megy, és mégis mennie kell. Ezt a mindig jelenlévő feszültséget pedig a politikai szempontú megközelítések automatikusan kiélezik, s alighanem ebből fakad a provokatív erejük.
Erről majd bővebben máskor és máshol és talán.

Múzsafiak jönnek és jönnek egyre, csattog léptük nyomán a gurulós koffer. Beszélgetni-vitatkozni, eszmét cserélni érkezünk ide. A legjobb viták pedig a folyosón-teraszon, bor mellett zajlanak, és ez is tanulságos belátás.
Trauma az irodalomban címmel beszélget Szegő János Menyhért Annával és György Péterrel. Idővel túlzottan elbillennek az arányok, és az Apám helyett kötet válik az este témájává. Bizonyára akadnának hozzászólások, de érkezik az irodalmi táborok elmaradhatatlan figurája, az elátkozott költő, és a rögtönzött performansz elvágja a beszélgetés fonalát. Így a vita, ezúttal Magyarország jelenlegi állapotáról, a konyhában zajlik, akár egy békebeli házibulin.
S ha ez a kép persze elő is hívja Bán Zoltán András üdítően szarkasztikus hasonlatát, mely szerint a magyar irodalmi kultúra leginkább egy „túldimenzionált házibuli” képzetét kelti, azt is tudni lehet, hogy a konyha és a folyosó a klasszikus házibulik kiemelt terei, ahol a fontos beszélgetések zajlanak. A tanulság talán az lehet, hogy a kettőt – az irodalmi programok diskurzusait és a folyosói beszélgetéseket – fontos feladat volna közelíteni egymáshoz.
Mindenesetre Szigligeten ezek a beszélgetések a leginspirálóbbak. Meg hát az együttlét és a kívüllét kegyelmi állapota. Ahogy Thomas Mann írja A Varázshegyben: „a lét igazi formájaként kiterjedés nélküli jelen tűnik elénk, amelyben örökké hozzák a levest. Az örökkévalóságra nézve azonban paradox lenne unalomról beszélni…”

Fényképek: Kozák Tibor Ignác 

Keresztesi József