Tájgyakorlatok Kiss Noémi kötetének a címe, és a benne foglalt szövegek csakugyan: tájgyakorlatok. Műfajuk a kötet alcíme szerint elvileg az esszé, de eme fogalmi megjelölésnél jóval sokatmondóbb a mottóul választott egy mondat, mely - találóan szem előtt tartva, hogy tájakról van szó - az eljárást jelöli meg a kötet szövegeit egyesítő közös jegyként. Talán nem tévedek, ha azt mondom, ebben az esetben nem módszert kell értenünk az eljáráson, hanem a járás szót kell kihallanunk belőle, a mozgást és a közöttiséget: ez az, ami kulcsát adja a könyvnek - a műfajok, kultúrák, nyelvek, a természeti és a kulturális, a személyes és a személyfeletti határai közti szabad átjárás, eljárás és bejárás: ezeknek a járásoknak az élménye a kötet meghatározó jegye. Tájakról szólnak a szövegek, közép-európai tájakról, de a szerző belső, szubjektív szűrőjén keresztülszűrt, félig fiktív, félig valóságos tájakról is, térbeli és időbeli utazásokról, élettörténetekről és tájtörténetekről, ezen tájak berendezéséről, belakásáról és reflexív egymáshoz viszonyításáról - és teszik ezt egyszerre líraian, átélten és bölcseleti átgondoltsággal. Egyszerre rokon műfajuk az útirajz, a bédekker, az útinapló, de a gondolati tájköltészet, a szerelmi vallomás, a családtörténet és a műfajukul megjelölt esszé is. Mégsem egyszerűen hibrid műfajú szövegekről van szó, hanem valami többnek, irodalmon túlinak a foglyul ejtéséről, amely valami minden egyes szöveg zárt szemlélete, keretek közé zárt tája mögött ott mozog. Érdemes ezen a ponton Georg Simmelnek A táj filozófiája című tanulmányát idézni, ahol Simmel így jellemzi a tájképet: "Úgy vélem, az a szellemi tett, amellyel az ember valamely jelenségkört a 'táj' kategóriájává alakít, a következő: önmagában elegendő egységnek érzett zárt szemlélet, amely mégis valamilyen végtelenül tágasabbal, messzebbre áramlóval fonódik össze", ahol "a természetegész állandóan áthágja, feloldja a táj önkorlátait, s ezt a kiszakított, önállósult darabot átszellemíti a végtelen összefüggésről való homályos tudomás". Kiss Noémi tájai ilyen, a nyelvi formával szembeállított természetiségre, a nyelven és a kultúrán túli adottra való folyamatos reflexív utalásháló közegében élnek, ahol az irodalmi közlés kodifikált jellege folyton összetalálkozik a földrajzi, történeti és személyes belső lírai tájjal, mely változékony, öntörvényű, végtelen, szemantikailag kimeríthetetlen, képpé tökéletesen nem merevíthető. Külön kiemelném a Bukó című tájgyakorlatot, mely egy bukovinai utazás keretei közé illeszti Bukovina, bukolika és az elbukás témáit, s eközben a szavak véletlen hangzásbeli egybeesését szemantikai kohézióval is felruházza. Az értelmező-elbeszélő nyelve, kultúrája és élettörténete által meghatározott belső jelentésösszefüggések hozzák mozgásba ekkor a bukovinai tájat, és a táj ellenállása, adott-mivolta az, ami egyszerre kontrollálja, irányítja és mozgásban tartja ezt az értelmezői gyakorlatot. De más tájakra is elvetődik a szerző és vele együtt az olvasó, ahol szintúgy zártság és végtelenség, értelmező és táj, ember és világ egymásrahatása határozza meg a szöveget: Bodeni-tó és Balaton, Németország és Svájc, Miskolc és Budapest, de anyák, nagymamák, dédmamák, egy család női szálának története, J., a szerelmes, és szeretők testei: mind értelmezésre váró, belakni való tájak.
        Amikor felkértek a kötet bemutatására, némi fejtörést okozott, mi is az, amit bemutatok. A gondolati/bölcseleti útirajz műfaja tudtommal ugyanis nem létezik, és nem is hangzik túl frappánsan. Némi töprengés után, a magam részéről meglehetősen egyszerű megoldás mellett döntöttem: tájgyakorlatokról van szó, egy elsőkötetes szerző jól eltalált, élvezetes, és talán műfajt is teremtő tájgyakorlatairól.