hirdetés

Takács Ferenc: Horváth Éva Mónika hatos számú képe

2018. december 29.

Örömteli karneváli tömeget látunk, a vidámságot és gondtalanságot a kép koloritja, az egymással harmonikusan kiegészítő viszonyban levő pirosak és zöldek otthonossága húzza alá – és ugyanakkor a megsemmisülés iszonyatával, a tengerár hullámtaréjából az emberiségre vicsorgó anamorfikus szörnyeteg-pofákkal, az apokaliptikus végpusztulás látványával kényszerülünk szembenézni. – Horváth Éva Mónika képéhez Takács Ferenc írt.

hirdetés

A kilencvenes évek fordulóján, valamikor a kétezres év táján Horváth Éva Mónika több művészetelméleti tanulmányvázlatot írt, filozofikus eszmefuttatásokat és programszerű téziseket fogalmazott meg. Izgalmas címe volt mindegyiknek. Kettőre közülük élénken emlékszem, Az elfogadás forradalma és A pszichomorfia mint konceptualista műalkotás címűekre. Ezek a szövegek a kimondhatóság és a megfogalmazhatóság kereteit feszegették, az egyéni tudat és a kollektív tudattalan szavakat nehezen tűrő mély-tartalmainak sötét energiáit igyekeztek a racionális önreflexió és a költői metaforika eszközeivel a művészeti alkotás jármába fogni, annak teremtő hajtóerejévé szublimálni az elmélet szintjén.

Ennek nagyjából húsz éve. Megnyugtató, egyben örömteli konstatálni, hogy Mónika itteni képei, közöttük a 6. számú kép is, amelyről néhány szót kell szólnom ezúttal, mindmáig őrzik és – ostoba szó – kamatoztatják ennek a korábbi és persze korai elméleti kalandnak a tanulságait. Amit viszont a képen látunk, az persze nem igazán, nem csupán megnyugtató és örömteli, bár paradox módon van valami benne a megnyugvásból és az örömből is. Hogy jobban értsük, mit próbálok megfogalmazni, a kép narratív elemére hívnám fel a figyelmet. Valami történik itt, s mint minden történésnek, ennek is vannak szereplői, van helyszíne és talán még ideje is van. Hogy mármost mi történik, hogy pontosan mire is pillant alá a magasból a festői tekintet – a 6. számú képnek, mint a többinek is, darus sőt helikopteres a látószöge –, ezt már nehezebb megmondani. Az én első képzettársításom a Gellért-beli hullámfürdő látványa volt, magukat a vízzel dobáltató önfeledt fürdőzők látványa – azaz megnyugtató és örömteli látvány. De ezt a képzettársítást rögtön követte egy másik, mintegy éles vágásként, a videoklipeken és a stilárisan „klipes" szerkesztésű játékfilmekben használatos úgynevezett jump-cutként, a hirtelen támadó tengerár, a cunami képe, amely ellenállhatatlan pusztító erőként csap le a tehetetlen, kiszolgáltatott és kínos halálra ítélt emberek tömegére – és ez persze miden megnyugtatónak ér örömtelinek az ellentéte.

És alighanem ez a 6. számú kép mellbevágó hatásának a titka: a befogadás paradox kettőssége, a két egymással homlokegyenest ellentétes tartalom közötti tudati oszcillálás, amire a kép mintegy rákényszeríti befogadóját. Örömteli karneváli tömeget látunk, a vidámságot és gondtalanságot a kép koloritja, az egymással harmonikusan kiegészítő viszonyban levő pirosak és zöldek otthonossága húzza alá – és ugyanakkor a megsemmisülés iszonyatával, a tengerár hullámtaréjából az emberiségre vicsorgó anamorfikus szörnyeteg-pofákkal, az apokaliptikus végpusztulás látványával kényszerülünk szembenézni.

És ebben a tekintetben a 6. számú kép afféle végkifejlet is, logikus lezárása az előző ötnek – a korábbi képeken látható „tisztán" emberi erőszak után itt mindennél nagyobb erő, a természet ereszti le a függönyt az egyszerre karneváli, egyszerre apokaliptikus látványra.

Takács Ferenc

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.