TAKÁCS ZSUZSA

1924 június 13 és 2011 január 28 között

A kép helyén füstfogta árnyék

s egy cédula:

FÉNYKÉPEZÉSRE LEAKASZTVA

S nem kerülhet többé helyébe más kép.

(Rába György: Nyílt tenger)

Január vége volt, talán pontosan egy éve. Éjjel három és félnégy között. Amikor megszólalt a telefon, azonnal felvettem.  Egy félálomban megfogalmazott verssort akartam volna leírni éppen, éber voltam, mint ilyenkor mindig. Akárha teljesen kialudtam volna magamat, füleltem a hangra. Rába György hívott. Megköszönte a levelemet, amelyet kb. egy hete adtam postára Babits-díjához gratulálva. Ott voltam én is a díjátadást kísérő irodalmi esten, a  nagyszámú, többnyire idős hölgyekből álló vendégseregben. Csak ő, az ünnepelt maradt távol. Az Irodalomtudományi Intézet elnöke bejelentette, hogy az influenza fertőzés veszélye miatt Rába György lemondta részvételét. 

Csak egyben tévedett, Zsuzsa, mondta, amikor mindezt elmeséltem, nem az influenza miatt maradtam távol, kórházban voltam. Egy szóval sem ellenkeztem, nem mondtam, hogy ez a hivatalos bejelentés hangzott el. Éreztem, hogy ez a beszélgetés sokkal fontosabb annál, mintsem tényekre hivatkozzam. Kiderült az is, hiszen tisztázni akarta azonnal, hogy a Babits versek sem az ő összeállításában hangzottak el. Nem az én érdemem, mondta, én csak jóváhagytam az elnök válogatását.  Rátértünk hogylétére, sokadik elesésének következményére, friss kéztörésére. Elbüszkélkedett vele, hogy nincs teljesen egyedül, nevelt fia és annak felesége, aki annak a kórháznak a főorvosa, ahonnét éppen most jött haza, gondoskodnak róla. Bár, tette hozzá, hiába szerződtek egy ebédszállító céggel, aznap nem kapta meg az ebédjét. Szerencsére van otthon kávéja, ebből tudott főzni egy csészényit, és két kicsit száraz, szeletelt kenyérrel pótolta a kimaradt ennivalót. Beszélgetésünk nem tartott tovább egy negyedóránál. A Nyugat nagyjainak utolsó ismerője, a tisztességéről, hibátlanul működő etikai érzékéről ismert, az Újhold nagy nemzedékének utolsóelőtti tagja, a kiváló költő és irodalomtörténész kifáradt. Tegyük le a kagylót, javasolta. Letettük.

A csend harangütése ébredéskor: / egyedül újra. Mint szűk folyosókon / a kivilágítatlan nappalokban / segítségért tapogatózom.  61-es Nyílttenger c. kötete, ahonnét ez az idézet is való, ennél a lapnál magától kinyílik. Sokáig szolgált intő példakánt számomra ez a verskezdet arra, hogyan kell verset írni. Bárhova beilleszthetőnek tetszett. Érvényes volt minden kontextusban.

Hajnali, szerinte délutáni háromnegyed négy volt tehát. Kinéztem az idő nélküli kavargó ködbe, sötétbe, aztán visszabújtam az ágyba. Várható megszégyenüléseire, másoknak való kiszolgáltatottságra gondoltam.

Hanyatt feküdtem, nyitott szemmel még sokáig. A dobpergés újra kerekedett / az arcok már úgy úsznak, mint a dokkon / az út mentén eperfák a szívek / és mint redőny zuhog le minden alkony / Új szemhatár megint plakát plakáton / és minden éjjel kéne melegedni / hali hó hej hali hó te rigó / a szeretetből hol füstöl levesnyi. Emlékezetemben, mint annyiszor húsz valahány éves korom felidéződtek Rába többnyire központozás nélküli, asszociációk sorából épülő verssorai. A hosszú hallgatást, elhallgattatást követő említett Nyílttengerbe felvett szigorú, számomra már idősödő (!), negyven év körül járó költő felejthetetlen sorai beleíródtak agyamba a Pilinszky és Nemes Nagy versek közé. Mennyire férfias volt és maradt ez a költészet! Fegyelmezett, szinte katonás, de mégis érzelmes, hasonlatokban bővelkedő, szuggesztív, példás líra volt az övé. Múlt időben beszélek már róla, kaptam rajta magamat, lemondtam róla. 

A viszontlátás reménye, akár az ég alatt hajófüst bikanyála / percről percre nő, de sorsom ma már / külön kontinens negyven felé járva, / s nyomban búcsúznom se vidít, se fáj. Szégyenemben belekezdtem egy Miatyánkba, de megakadtam. Üresen kongott a mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. Mit számít a kenyér, ha nem tudjuk megkülönböztetni többé az éjszakától a nappalt? Ha senki nem vár többé tőlünk semmit, ha nevetségessé válunk családtagjaink előtt? Aztán elszégyelltem magamat, hiszen éppen ezt cáfolta meg Rába telefonja az imént. A januári depresszióba süllyedt éjszakai Budapest lakói zavaros álmukat aludták, az ebédszolgáltatásra szakosodott cég konyhásainak szoba-konyhás lakásában csörgött a vekker, szemüket dörzsölték a dolgozók, és hideg vízben megmosták az arcukat. Az ebédnek még híre hamva sem volt, de Rába György ebédasztalára ott várt a kávé és a két szelet száradóban levő kenyér.

Egy év telt el aztán megaláztatásban, öregotthonokban, hazamenetelekkel és rövidebb hosszabb kórházi tartózkodásokkal. Nála jóval fiatalabb irodalmárok búcsújárása közepette, volt tanítványok szeretetnyilvánításától bátorítva-kísérgetve üldögélt az SZTK rendelőkben, az OTP-fiókban. Volt tanítványa segítségével menekült haza, rangrejtve a krónikus belosztályról, azaz elfekvőből. Időnként felhívta egy-egy szerkesztő, és érdeklődött, hogy van-e tarsolyában vers. Rába ilyenkor azt felelte, hogy neki már tarsolya sincs.

70-75 éves kora után költészete megújult, lágyabb lett, vallomásosabbá vált. Nagyívű tanulmányai, irodalomtörténete, Babits kötete, írói életműve visszaemlékezésekkel, novellákkal gazdagodott. Díjakat kapott, az összeget többnyire jótékony célra fizette be. Nemcsak a költők titkait ismerte, őrizte és elemezte, ismerte a madarakat is, Pannónia utcai ablakából elfogult szeretettel kísérte cikkcakkos repülésüket. Az volt az érzésem, hogy bennük sosem csalódott. 93-ban írott Madarászok c. verse nem a madarászok, az író-elődök emléke előtti tisztelgés, önvallomás is egyúttal. Ahogy elnézem őket évtizedeken át / mindegyikük fürkészte a maga madarát / korántsem római módra ínyenc csemegének / nem is kalitkába zárt önző mulatsága végett / talán vizslatták bennük határtalan énjüket. Életművéből sziget született – fákkal, virágokkal, saját ég-darabbal.

Egy alkalommal, tizenöt éve is talán, szokásos sétáink színterének a Margitszigetet választottuk. Különös óvatossággal készültem mindig találkozásainkra. Megjegyezte és kommentálta ugyanis nem egy előző, könnyelmű megjegyzésemet. Két óra hosszat ültünk egy padon a délutáni lanyhuló napsütésben, az akkor még gazdag és ápolt parkban. Verseimről beszélt. Néhányat még franciára is lefordított. Nem azokat a verseimet szerettem, amelyeket ő szeretett. Elkedvetlenedtem. Túlérzékeny és nehéz ember volt, meggyőzhetetlen. Nehéz ember vagyok? – tűnődtem magamban. Sétáink folytatódtak, együtt láttuk a Rippl-Rónai kiállítást. Mindent tudott, a festészet, a képek különöse fontosak voltak a számára. Most, hogy egyre erősebben szomjazom a képek látványára, gyakran gondolok rá, de nem tudnám idézni, mit mondott Mednyánszkyról vagy a magyar vadakról. Pedig beszéltünk róluk, pontosabban ő beszélt, én kérdeztem. 

Egy árnyalattal sötétebb lett a világ, azzal hogy meghalt. De fogalmazhatunk kevésbé borúlátóan, egy árnyalattal világosabb volt ameddig élt, 1924 és 2011 között.

Műhely 2011/2.

Tartalom:

Hannes Böhringer: Nekikészülni. Istenem! (J. A. Tillmann fordítása)

„Független vagyok, de nem szabad. Mégis szabadságot gondolok és vágyok. Azt akarom, hogy én és az akaratom szabad legyen. Ám aztán szerelmes leszek, gond nélkül feladom a szabadságomat, édes függésbe kerülök a szerelmemmel, és amennyiben szeret, visszanyerem tőle a szabadságomat. A szeretet feloldja a szabadság és függőség ellentétét.”

Su-la-ce: Feljegyzések Lin-csiről – Közreadja Sári László

„Tao-vu nem ismerte a tűnődés békéjét. Örökké sürgölődött, nem fért a bőrébe. Épp olyan volt, mint azok, akiket a tűnődők megvetnek. Akik népszerűségre törnek, akik felkínálják magukat a tapsnak, ünneplésnek. A tűnődők azért tesznek komoly erőfeszítéseket, nehogy kitűnjenek az emberek közül.”

In memoriam Rába György

 

Rába György: Beavatás

 

Takács Zsuzsa: 1924. június 13. és 2011. január 28. között

„Egy árnyalattal sötétebb lett a világ, azzal hogy meghalt. De fogalmazhatunk kevésbé borúlátóan, egy árnyalattal világosabb volt ameddig élt, 1924 és 2011 között.”

Két levél Rába Györgytől

 

Tábor Ádám: vén fa

Vasadi Péter, Kelemen Lajos, Kerék Imre, Tönköl József, Varga Mátyás, Komálovics Zoltán, Szabados György, Bíró József, Turczi István és Kalász Márton versei

Deák László: Repkény

Méhes Károly, Mészáros Urbán Szabó Gábor és Egressy Zoltán prózája

Fried István: Madárfelügyelet – bűnügyekkel (Nat Roid – Tradoni – Mr. és Mrs. Tanrodi regényesetei bűnnel és verébbel) 

Fisli Éva: Portbou, passzázs

Komálovics Zoltán: A hozzátartozás poétikája (Takács Zsuzsa: A test imádása)

Kelemen Lajos: Vers születik, azért ünnep van (Vasadi Péter válogatott verseiről)

Baán Tibor: Egyensúly (Kelemen Lajos: Föltett igaz)

Horváth Imre: „Még ég a villany, még lélegzem, élek” (Szabó T. Anna: Villany)

Ménesi Gábor: (Méhes Károly: Túl élő)

Fekete J. József: „… mint akinek ezeket elmondani a dolga…” (Joó József: Maga soha nem sírt, Mosonyi bácsi?) 

Juhász Attila: „Egyetemeink” (Lengyel András: Képzelet, írás, hatalom)

Hanti Krisztina: Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde (Győri Nemzeti Színház, Kisfaludy Terem)

Képek: Fisli Éva fotói