hirdetés

Takács Zsuzsa: A vers születése

2017. május 30.

Che far(r)ó senza Euridice? Dov’ andró senza il mio ben? Legszívesebben eltakartam volna az arcomat, vagy észrevétlenül fölálltam volna, hogy odalépjek az ablakhoz és kinézzek a kertbe, hogy a többiek véletlenül se nézzenek rám, de moccanni sem mertem, nehogy magamra vonjam a figyelmüket. – A hónap szerzője, Takács Zsuzsa Gluck: Orfeo ed Euridice című operájából a Ché faró senz’Euridice? áriáról és egy vers születéséről.

hirdetés

A Viszonyok könnye című kötetemben szereplő egyik vers álomban fogant, Gluck operájának meghallgatása után, a rendszerváltozás teljében és örömében; a zene, egy rövid találkozás szerencsés együttállásából.

1990-ben, szerelmemmel zenehallgatásra és könnyű nyári vacsorára kaptunk meghívást egy közelünkben lakó házaspárhoz. Alig ismertük őket, hosszú, esti sétáinkon viszont gyakran találkoztunk össze velük. Egy felejthetetlen alkalommal éppen a Meredek úton, a természetvédelmi terület közelében, amikor egy csalogány énekét hallgattuk, mély ámulattal, mozdulatlanul. Keats Óda a csalogányhoz című verse járt az eszemben, melynek szelleme – Coleridge szerint – csak a platóni lelkületű olvasónak magától értetődő, a nehézkes arisztoteliánusoknak azonban értelmezhetetlen, mivel minden emberi logikának ellentmond. Keats, írja a versről szóló tanulmányában Borges, megsejtette a görög szellemet, azaz, hogy ugyanaz a csalogány énekel az énekét hallgató halandónak, mint amelyik az idők kezdetétől énekelt. Mozdulatlanságunknak és a csalogány énekének az előbb említett házaspár felbukkanása vetett véget. A magas, vonzó külsejű férfi és mellette sétáló kedves arcú, de jelentéktelen felesége, aki alkonyattájt is sötét szemüveget viselt, hangosan ránk köszönt, és madarunk elhallgatott.

Következő alkalommal egy hangversenyen találkoztunk a házaspárral. Együtt töltöttük a szünetet, s először beszélgettünk egymással hosszabban. A világhírű zongorista visszafogottságáról, mégis szenvedélyes előadásmódjáról, remek billentéseiről esett szó. Mindkét férfi remekül értett a zenéhez, ők vitték a szót, új ismerősünk, mint kiderült, ráadásul szenvedélyes hegedűjátékos volt maga is. Én legfeljebb csak azt tehettem volna hozzá, hogy életem válságaiból a zene segítségével sikerült kilábalnom, és hogy különböző szerelmeim emlékéhez többnyire hangszeres zenék, kezdetben zongora, még később vonósok, szólók, triók, kvartettek és kvintettek kísérőzenéje kötődik. A szünet utolsó perceiben a házaspár férfi tagja meghívott magukhoz egy egyszerű vacsorára és egy új Gluck-operafelvétel meghallgatásra. Azonnal igent mondtunk.

Házigazdánk, nevezzük T.-nek, betette a gépbe az Orpheusz és Euridüke új kazettáját. Május vége volt, kora nyár. Kényelmesen elhelyezkedtünk a karosszékekben, T. becsukta a kertre nyíló ablakot, és lenyomta a lejátszás gombot. Marilyn Horne gyönyörű, androgün hangja betöltötte a tágas szobát. Hangjának fájdalmas tónusa, briliáns légzéstechnikája, az olaszban egy r-rel írt és ejtett faró helyett a túlpörgetett farró nem kiejtésbeli hibának tetszett, inkább megindítóan egyedinek és esendőnek. Che far(r)ó senza Euridice? Dov’ andró senza il mio ben? Legszívesebben eltakartam volna az arcomat, vagy észrevétlenül fölálltam volna, hogy odalépjek az ablakhoz és kinézzek a kertbe, hogy a többiek véletlenül se nézzenek rám, de moccanni sem mertem, nehogy magamra vonjam a figyelmüket. Székemhez szögezve ültem tehát. T. pillantása ekkor súrolta az arcomat, biztos voltam benne, hogy olvas a gondolataimban. Felállt, akárha helyettem tette volna, rám nézett újra, odament az ablakhoz, és háttal mindannyiunknak, kinézett a kora esti, még napban fürdőző kertbe. Annyira vonzónak találtam magas, szikár alakját, dús ősz haját és félprofilból látható arckifejezését, hogy legszívesebben odaléptem volna mellé, hogy szorosan átöleljem. Megrémültem a gondolattól, hogy beleszerettem, és felmértem ugyanakkor, hogy ezzel a hirtelen támadt, A boldog lelkek tánca hallgatása közben támadt, orvul rám törő, szégyenteli sóvárgással nem tudok, és nem merek semmit sem kezdeni. A látogatást követő éjszakán, álmomban csak ketten voltunk már a szobában, T. és én. A keskeny szögben érkező késő délutáni nap helyett a szétdúlt szobát a hold világította be. Szokásomhoz híven, szó szerint lejegyeztem az itt következő versben az álmomat.

A tiltás ellenére, tudtam, hogy te vagy

A tiltás ellenére, tudtam, hogy te vagy.
Mert az hogy máris a vásznak közt
forgolódunk, álmomban, a gyöngédség

olyan rohamában, mely a könyörülethez
hasonlított leginkább, és hogy a sarokablakok
ki voltak ütve a szobádban, és az ürességet

az utcai holdfény üvegezte be,
az nem lett volna baj, de hogy a karcsú,
ősz hajú, meggyötört arcú férfi te vagy,

tilos lett volna tudnom, vagy ha már
fölismerlek, a megtorlást kockáztatva szinte,
az ölelésedet viszonoznom ennyire hevesen.

 

Gluck: Orfeo ed Euridice. Ché faró senz’Euridice?
Énekel: Marilyn Horne.

Takács Zsuzsa

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.