hirdetés

Takács Zsuzsa: A zöld dzseki; A szakadék szélén

2017. december 28.

Nem mertem ránézni sosem. Féltem, hogy szétfoszlik, / mert ködkép. Máskor meg testet öltött, csak sejthettem, / hogy ő a Vak Remény, mert nem volt nála a fehér bot. – Karácsonyi Magasiskolánkban Takács Zsuzsa két versét olvashatják készülő kötetéből.

hirdetés

A szakadék szélén

Találkoztam már vele a legkülönbözőbb helyeken.
Ha egyedül voltam vagy mással, de egymagam.
Ha éreztem, semmire sem jutottam, és szégyenem
túlél, mint Kafka hősét, odajött hozzám és fölemelt.
Nem mertem ránézni sosem. Féltem, hogy szétfoszlik,
mert ködkép. Máskor meg testet öltött, csak sejthettem,
hogy ő a Vak Remény, mert nem volt nála a fehér bot.

Két sziklacsúcs között járt a kifeszített kötélen.
Éppen kirándultunk, és fölnéztem a csúcsra.
Rezgett a rúd a kezében, meg-megtorpant,
de elért végül a szomszéd magaslatra. Oda-
kiáltottam neki: ne fordulj vissza, mert lezuhansz
és halálra zúzod magadat! De láttam, hogy
visszafordul és visszaér, mint aki halhatatlan.

A zöld dzseki

Ott ült a SPAR előtt a két szokásos rongykupac,
a hetvenéves koldus és hatvan körüli élettársa,
akivel nemrégen kerültek össze, s akit azonnal
be is mutatott nekem. Elképzeltem közös életüket.
Nyaralásukat a közeli parkban, az esős napokat,
hitvesi ágyukat: a bokoraljat, a rengeteg romlott
ételt, amit megettek, a telet a János kórház
tbc-osztályán, magányosságukat a nyolcágyas
kórteremben, a betegek undorát, az orvosok
közötti vitát, amelyben végül a szánalom és/vagy
a fertőzésveszély elhárításának indoka győzött.

Emlékszem az első tavaszi napra, amikor
gyógyultan az „otthonába bocsátották".
Nagyon vágytam már haza – sóhajtozott.
Akkor már újra egyedül volt. – Hogy érti? –
kérdeztem: – hát az utcára! – mutatta és
magyarázta akár egy marslakónak.
Az Amerikában vásárolt zöld dzseki lett végül
a neheztelésem kiváltó oka. Régi darab, hibátlan
és meleg, évekig abban lapátoltam a havat,
tőle meg ellopták a kabátját. Tél volt megint.
Kékre fagyottan, egyedül ült a szokásos helyen.

Hazamentem és elvittem neki. Fölállt és átölelt.
Cserepes szája az arcomat érte. Ellöktem
magamtól, arcomról letöröltem a nyálát,
hebegett valamit. Szégyelltem magamat.
Halott idő volt, a közlekedés leállt. (A Város
épp vendéget fogadott – egy keleti zsarnokot.)
Jelenetünknek nem volt résztvevő tanúja, nem
mondta, hogy ha a kisujját nyújtja ezeknek,
rögtön az egész karját akarják! De éreztem,
hogy valaki néz, akit én nem láthatok, ott
éhezik és fázik minden utcasarkon, és megítél.

Takács Zsuzsa

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.