hirdetés

Takács Zsuzsa: Ha mindent tudnék magamról, biztosan nem írnék többet

A Litera beszélgetése Takács Zsuzsával

2017. május 13.

Ha írok, végtelenül szabadnak érzem magamat. Újraélem, átírom és értelmezem az életemet. Újraszületek, anélkül a gyötrelmes gondolat nélkül, hogy újra kéne születnem. – A hónap szerzőjével, Takács Zsuzsával beszélgettünk.

hirdetés

Azt hiszem, nyílt titok, hogy A sóbálvány főszereplője, Z. az Ön alteregója. Tökéletes hasonmásról van szó?

Z. maszkos, jelmezes alteregóm. Élettörténetünkben nagyon sok a közös vonás, gondolkodásunk, fogalmazásunk pedig zavarbaejtően hasonlít. Van azonban, amiben mások vagyunk, például abban, hogy Z. hol nő, hol férfi, míg én csak nő vagyok. Mindketten jelentkeztünk az orvosi egyetemre, Z. el is végezte, én azonban nem. Jártunk a Színművészeti Főiskolára, elvégeztük a spanyol-olasz és magyar szakot, voltunk ösztöndíjasok Kubában, tanítottunk a Közgazdasági Egyetemen diplomáciatörténetet és banki szaknyelvet, voltunk boldog és boldogtalan szerelmesek. De csak az egyikünk töltött hosszú órákat a Szent János kórház Baleseti sebészetén, a másikunk – a Kihalni esélyes című novellában leírtak szerint – a Szent Johanna kórházban volt ügyeletes orvos. Mindketten voltunk kisgyerekek, mindketten éltünk kemény és – rövid átmenetektől eltekintve – puha diktatúrákban, élünk ma is. Gyakran álmodunk mind a ketten, s ha ébren vagyunk, gyakran látjuk a valóságot irreálisnak, akárcsak kedvenc szerzőink: Kafka, Borges és a csodálatos magyar írók.

Fotók: Valuska Gábor

J.L.: Amikor egy ilyen arctalan alteregót emel egy történetbe, mennyire építi bele saját meg nem valósult álmait?

Z. megfontolásból, megvalósult és meg nem valósult álmaimból született. Meg nem valósult, visszatérő álmom például, hogy jelentkezem az orvosira. A furcsa az, hogy a valóságban mégsem bánom, hogy nem lehettem orvos. A tanári pályát össze lehet egyeztetni a folyamatos írással, a családdal, de az orvosi munkával aligha. Mégis ez a visszatérő álom! Nyilván nem pusztán egy vágy beteljesítéséről, hanem valamilyen igazságtételről van szó, hiszen azért nem vettek fel a sikeres felvételi után, mert apámat éppen akkor, 1957-ben elvitte a karhatalom. Ámbár, ha jobban belegondolok, (csaknem) minden, ami történt, jól történt velem, vagy ha nem is jól, a hasznomra vált. Hiszen azzal, hogy megírom, a kudarc mégsem totális. Ha írok, végtelenül szabadnak érzem magamat. Újraélem, átírom és -értelmezem az életemet. Újraszületek, anélkül a gyötrelmes gondolat nélkül, hogy újra kéne születnem.

A Közgazdasági Egyetemre milyen sugallatra jelentkezett? Hiszen nem következik egyenesen a bölcsészkarból?

Nem tanultam közgazdaságtant. Egy meghirdetett tanársegédi állásra jelentkeztem a Közgáz Nyelvi Központjába 1962-ben, és elsősorban spanyolt, illetve spanyol szakmai nyelvet tanítottam harmincnyolc éven át. Az első időkben képtelen, a valósággal köszönőviszonyban sem álló tárgyakat is, például a szocialista közgazdaságtan alapjait. Nagy segítségemre volt ebben a kubai követségről érkező sajtó gazdasági vonatkozású cikkeivel. Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy egy nem létező tárgy nem létező szókincsét tanítom, de ezzel mindannyian, kollégák és diákok, tisztában voltunk. Aztán az évek múltán magam állítottam össze a tananyagot, taníthattam magyar, spanyol és latin-amerikai történelmet, irodalmat főképp nemzetközi szakosoknak, s később tanárképzősöknek. A nyolcvanas évek közepétől szó esett az óráimon a Molotov Ribbentrop paktum titkos záradékáról is, de tudomásom szerint senki nem jelentett fel. A rendszerváltozás után tíz éven át önálló spanyol tanszékként működtünk tovább. 1990 körül a diplomácia szakosok szigorlati témái közé felvettem az 1956-os forradalom történetét. Akkor egy hallgató tiltakozott, mondván, hogy nem tudhatjuk még, hogy '56 forradalom volt-e vagy ellenforradalom. A illető ma az egyik párt kiemelkedő képviselője, elnökhelyettese.


Ha már hasonmások és meg nem valósult álmok: az egyik tárcában elhangzik, hogy Z. mások történetét is éppúgy átéli, mint a sajátját. Önre is jellemző ez a fajta érzékenység?

Nem tartom magamat érzéketlennek, szó, ami szó. Könnyű azonosulnom másokkal. Van az írások között egy naplóbejegyzésből született tárca: a Múlt század. A szüleimről és a nagyszüleimről van benne szó, az ő helyükbe képzelem magamat, ahogyan annak idején kisgyerekként történeteiket hallgatva valóban tettem is. És joggal: hiszen az ő génjeiket hordom magamban. Szereplőimmel azonban nyilván más a helyzet, itt közös génekről nincs szó, pusztán csak arról, hogy egy író alakokat teremt a saját képére és hasonlatosságára. Önmaga és olvasói szórakoztatására és vigasztalására. Eljátszom a gondolattal, hogy képes vagyok mindenféle átváltozásra, túlélésre. Tárcanovelláim hősei hasonlítanak rám, sőt sok mindenben példát is mutatnak, kiutat találnak onnan is, ahonnan én nem találnék, mert valójában nincs kiút. Büszke vagyok rájuk, szeretem őket, nekik ajándékoztam nevem kezdőbetűjét. Egyetlen kivételtől eltekintve mindegyiket Z.-nek hívják. A maszkmester, a magyartanár, a nemzetközi jogász, a páciens egy magyar közkórházban, az orvos, akit a túlhajszoltság következtében rémálmok gyötörnek, ezért kidolgozza a rémálmokból való menekülés terápiáját, egyaránt a Z. kezdőbetűre hallgat. A furcsa az, hogy magam is okultam az általam kitalált figura reakcióiból. Mondhatni, megörültem egy-egy rémálomnak. Igába fogtam őket, az én földemet szántották.

J. L.: Pilinszky az egyik esszéisztikus szövegében éppen azt mondja, hogy a költészet feladata magára venni ezeket a történeteket.

Igen, ezt a költészetre mondja. A tárcanovelláimmal más a helyzet. A versekben vérre megy a játék. De verseim és rövidprózáim egyaránt abból a meggyőződésből táplálkoznak, hogy az idő, ahogyan a hely pusztán gyakorlati kategória. Einsteinnel szólva csak arra szolgál, hogy a dolgok ne egyszerre történjenek. Folyamatosan éljük a múltat, gondolatban, gesztusokban, álmokban találkozunk életünk fontos szereplőivel. Az idő és a hely korlátain való átlépés a képzeletünk számára adott. Pilinszky a múltban elkövetett bűn helyrehozataláról beszél, arról, hogy a „salakos út jóvátehetetlen közönyében, a meszelt karámra emlékeztető palánkok előtt” a krematórium felé vonuló öregasszony és a három kisgyerek megállítható. „Én hiszek abban, hogy jóvátehetjük azt, ami megtörtént”, mondja, még pedig „személy szerint azokkal, akikkel megtörtént”. Ebben a lenyűgöző állításban én is hiszek. Nyilván ezért írok és verset, és ezért nem visszavonhatatlan az utolsó tárcanovellában, a 3-as metró kigyulladt kocsijában Z. nevű főszereplőm abszurd és boldog halála sem.


J.L.: Ez a fajta időkezelés nagyon szoros kapcsolatban van az álmok világával. Az olvasók általában azt feltételezik, hogy ilyen szempontból a költőknek könnyű dolguk van, hiszen álmaik révén akkora anyagot kapnak készen, hogy azt tulajdonképpen már csak formailag kell kiigazítani.

Osztom ezt a véleményt, sőt rá is duplázok. A Viszonyok könnye című verseskötetem formáját, ezeket a négyszakaszos háromsorosokat egy idő után formakészen álmodtam. Azaz tizenkét soros álmaim voltak. Ami pedig a versek hangütését, az álom-monológokat és -dialógusokat, a szereplők párbeszédét illeti, ezek tették lehetővé, hogy az éber állapottól eltérő logikát, asszociációs rendszert, pontosabban: rendszertelenséget kövessek. Elnézést kérek attól, aki már ismeri ezt a történetet. Ágyam fejénél ott tartottam a tollat és a kéziratpapírt, hogy lejegyezzem ezeket a furcsa, először a magam számára sem világos monológokat. Egy alkalommal öt verset álmodtam, írtam le egyszerre. Másnap legépeltem a verseket, lelkiismeretesen bíbelődtem velük, de lényegében nem változtattam rajtuk, így küldtem el a Holminak. Aztán érthető módon kétségbeestem, hogy mit műveltem, mindaddig, míg meg nem érkezett a szerkesztő válasza. Az elismerő szavak ellenére jól tudom, hogy csekély érdemem van abban, hogy megszületett az Öt vers. Persze el kell jutni az önfeladás egy bizonyos fokára, hogy képesek legyünk meghallani a minket gyötrő kérdésre érkező választ. Magam is csak akkor ébredtem rá, hogy miről szólnak a versek, amikor a megjelent szöveget elolvastam. A sóbálvány írása idején pedig az álmaimhoz folyamodtam. A sokkoló fordulatok idején, tavaly, a politika „vakmerései” láttán a rémálmaimat írtam le azon melegében. Boldogan illesztettem bele aztán a kész szövegekbe a készen kapott anyagot.

J. L.: Tehát az álmok bátorságot adnak?

Az álmok az előző napok meg nem fejtett történéseinek végiggondolására ösztönöznek. Újra és újra felteszik ugyanazt a kérdést. Önmagunkkal való szembenézésre sarkallnak. Tanácsot adnak, jót vagy rosszat néha. Furfangosak és átlátszóak gyakran, mint a gyerekek. Az idő múlásával lassan kiismerhetjük őket. Ez persze nem vonatkozik nagyszabású, útmutató vagy vigasztaló álmainkra, amelyek előtt mélyen, hálás szívvel meg kell hajolnunk.

Az álomnak tehát az irodalmi hozadékon túl, van egyfajta önmegértő funkciója is?

Nekem sokat segítettek abban, hogy tisztábban lássak, hogy megértsem a magam és mások indítékait.


J.L.: Az tudatos döntés, hogy ezek az álmok versekben vagy prózában nyilvánulnak meg, vagy maga az anyag hordja ki a formát?

Vannak olyan álmok, melyek inkább érzelmeket közvetítenek, mások történeteket. Az előbbiekből vers lesz, az utóbbiakból inkább próza. Bár vannak jócskán verstörténeteim. Ha versesköteten dolgozom, és ez a gyakoribb, inkább versben fogalmazódnak meg az álmok. Nemigen tudok egyszerre két műfajban gondolkodni. Nem műfajban, szövegben gondolkodom, és, persze, általában nem álom ihlette szövegben. Valamilyen dialógusban, amit önmagammal, felettes vagy ösztönlény énemmel folytatok, vagy azzal a hozzám közelálló személlyel, akit szeretek, aki megbántott, akit megbántottam. Vagy egy teljesen ismeretlennel, akivel személyesen sosem találkoztam, akinek a sorsa, nyilván valami belső késztetés folytán, közelről érint, akivel valamikor valamilyen égbekiáltó igazságtalanság történt, amit én helyrehozhatok.

Az álom itt nagyon erősen összefonódik az olvasmányélményekkel. Az, amit olvasunk, tényleg ennyire meghatározná, hogy kik vagyunk?

Közismert Szerb Antal tanácsa, melyet az irracionalitás tombolása idején, a II. világháború küszöbén álló Magyarországon olvasóinak adott. Mármint, hogy minél több verset tanuljanak meg emlékezetből, mert olyan idők jönnek, amikor nagy szükségük lehet rá. Sajnos ez a tanács időszerű ma is. Generációm abban a szerencsés helyzetben van, hogy az iskolában, elemitől egészen az érettségiig, nagyon sok verset kellett megtanulnia. Nekem meg különösen könnyű helyzetem volt: könnyen jegyeztem meg a verseket, és annak ellenére, hogy sosem volt igazán jó magyartanárom, rajongtam az irodalomért.

J.L.: Az álmokban is megjelennek időnként idézetek?

Egyetlen ilyen idézetre emlékszem. Álmomban kiabáltam oda a diófa ágára települő varjúcsapatnak, hogy „hess, madár!”. A varjak nyilván nem olvasták Arany János Vörös Rébékjét, mert még a farkukat sem billentették meg, nemhogy a károgást abbahagyták volna.

Ez a naplószerűség azért meg is törik, ugyanis az egyik novellában nem Z. a főszereplő. Miért volt szükség másra?

Nevetségesen hangzik, de irodalmon kívüli okokból. Mondhatnám, etikai megfontolásból. B., a Nagy Világszínház főszereplője létező személy volt, közvetlen kollégám, dr. Fülei Szántó Endre professzor, akinek a nyilasokkal és ÁVO-val egyaránt meggyűlt a baja. Hosszú évekig ült börtönben, mint „francia kém”, ugyanis a kommunista hatalomátvétel idején eljárt a Francia Intézet nyelvóraira. Megpróbáltatásokkal, a börtöntapasztalatai ellenére is B. vérbeli komédiás volt, dőltünk a nevetéstől, ha mesélni kezdett. A tőle hallott történeteket írtam le a tárcanovellában, az ő megfogalmazásában idéztem briliáns paródiáit. Az említett tárcában alteregóm, Z. mellékszereplő, szerény statiszta.


Itt vissza is kanyarodnék kicsit arra a maszkszerűségre, amelyet még az első kérdésnél említett. A prózát miért tartja alkalmasabbnak erre a maszkjátékra, mint a verset?

Nem általánosítanék ilyesformán. Rengeteg nagyszerű költőt ismerek, aki cserélgeti arcait. Csak a régiek, a mára már klasszikusok közül idézhetjük – ahogyan idézem is A sóbálványban – Pessoát. Vagy a „legjobb magyar költőnőt”, Pszichét, Weöres Sándor titokzatos énjét, vagy Kálnokyt, a „költők költőjét”, aki egy Dosztojevszkij-figura, Szvidrigajlov álarcát ölti magára. Hadd említsem meg Baka István alteregóját, Sztyepán Pehotnyijt is. Vagy bárki mást, akit valami lélekcsere folytán megszólal bennünk egy váratlan pillanatban. Ez történt velem is Schiele modelljének és gyereklány szeretőjének, Wally Neuzill-nak a megszólalásakor. Egy percig sem kételkedtem a vers írása idején, hogy Wally N. én magam vagyok. Hogy azt mondtam volna, hogy a próza alkalmasabb a maszkjátékra, mint a vers? Talán arra a versre és prózára gondoltam, amit én magam írok. A sóbálványban a maszk mögül beszélés a komikum és a tragikus közlés kiapadhatatlan forrásának bizonyult. Lehetőséget nyújtott arra is, hogy másokkal, más nyelven beszélők, más helyzetben, korban élő rokonlények mondják ki a gondolataimat.

Azt mondta a könyvbemutató beszélgetésen, hogy a versek jelentik az ön számára a lemeztelenedést, tehát másképpen kezeli a két műnemet?

Én elsősorban költőnek tartom magam, s ha jól emlékszem, a vallomásos költészet bizonyos „mezítelenségi fok”-áról beszéltem, amikor Pilinszkyt idéztem. Azt, ahogyan a készenlétről beszél Parafrázis című versében. Arról, hogy kész a keserű pohár kiivására. Adom, mint élő eledelt, a világnak magam, írja és verssora mögött persze ott vannak a katolikus miseliturgia jézusi szavai: a Vegyétek és egyétek, mert ez az én testem. A felajánlás és átváltozás abszurduma.

És mégis azt érzem, hogy azok a prózai maszkok, amelyekről beszéltünk, csupán látszólagosak. A tárcák reflexívek, tele vannak önéletrajzi elemekkel, és hát kevés intimebb dolog van az álomnál.

Biztosan igaza van. A maszkok le- és felvehetők, a kérdés csak az, hogy alattuk a saját arcunk rejtőzik-e. A tárcanovellákban idézett álmok nem a szerző, hanem a mai hazai viszonyok között élő, szorongó hős álmainak tükrei. A tárcák megjelenése idején nyugodtan utazhattam a villamoson, s ha ismerőssel találkoztam, aki olvasta a tárcasorozatot, a főszereplőben nem énrám, inkább önmagára ismert.

Egészen olyan, mintha a vers egyetlen én lenne, a próza pedig több.

Így van. Bár ki tudja, hány én lakik bennünk. Amikor az iskolában először hallottam a delphoi jósda falára írt intelemről, elkedvetlenedtem. Én csak módjával akarom megismerni önmagamat. Ha mindent tudnék magamról, biztosan nem írnék többet. Miért nem analizáltatja magát?, kérdezte annak idején egy újságírónő Kertész Imrét, amikor az író gyötrelmes kisgyerekkoráról beszélt. Asszonyom, miért fosztana meg attól, hogy írjak?, kérdezett vissza Kertész Imre. Hallottam a rádióinterjút, és fellélegeztem.

A versek és prózák párhuzamát továbbgondolva: többször említette már különböző beszélgetéseken, hogy a verseskötetei végén mindig igyekszik oldani a megteremtett feszültséget. A prózában volt hasonló törekvése?

A verseket általában nem időrendi, hanem tematikus módon rendezem el, a kötetzáró vers a katarzisból való kilábalás felé vezet. A sóbálvány tárcanovellái úgy sorakoznak egymás után, ahogyan 2016-ban az ÉS-ben jelentek meg, januártól decemberig. Az első írásban színre lép és bemutatkozik Z., a magyartanár. Az utolsóban pedig eltűnik a színről, meghal a 3-as metró kigyulladt kocsijában. Előtte azonban találkozik rég halott szüleivel, az öccsével, első tanítónénijével, egykori barátaival, Magritte-tal, kedves festőjével. Távozása azonban annyira hasonlít a találkozás, a megérkezés, a révbe érés boldog pillanatára azonban, hogy azt hihetjük, hogy a végleges halál nem is létezik.

És most, hogy Z. eltűnik a szemünk elől, már nincs mese, készül a gyűjteményes kötet?

Igen, bízom abban, hogy jövőre megjelenik A Vak Remény, a gyűjteményes és új kötet.

(J.L.: Jánossy Lajos)

Dézsi Fruzsina

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.