hirdetés

Takács Zsuzsa: Vak Remény

Versek egy készülő kötetből

2017. május 6.

Ültem a Vak Reménnyel a körúton egy / nemrég nyílt kávézó járdára kitett billegő / asztalánál. Ültünk és beszélgettünk. / Kérdezte – milyenek az utcák a koratavaszban? – A hónap szerzője, Takács Zsuzsa készülő életmű-kötetéből olvashatnak három verset.

hirdetés

A Vak Remény gyöngülése

Találkozni akartam volna a Vak Reménnyel,
kértem, hogy mondjon egy alkalmas helyet.
Az Utolsó Ítélet terét, például, Budapesten, vagy
valamilyen süllyedő szigetet, ahonnan nem vezet
visszaút haza. Egy kristálygömb közepét. Egy éjjeli
menedékhelyet, ahol épp agyonütnek valakit.
Ismerje el, hogy reménykedése ostoba volt.
Hamis és gyomorforgatóan rózsaszín, akárcsak
ő maga. Szerettem volna vérig sérteni,
mert annyi évtizeden keresztül áltatott.

Hogy míg a többiek elestek, én talpon maradtam,
mivel a túlélésben van valami visszataszító.
Remegett és sápadt a mobil a kezemben,
annyira keményen beszéltem vele.
Te rohadt állat! – kiabálta a Hangom,
s a szememből közben hulltak az önsajnálat
könnyei. Szabadkozott, hogy nem ér rá.
Naponta százával érkeznek az enyémhez
hasonló segélyhívások hozzá, mondta.
És hogy az összeomlás szélén áll maga is.

(A vers a Hévíz következő számában jelenik meg.)


A bukott angyal

A bukott angyal, a gonosz előttünk terem,
és leül velünk szemben a villamosülésre,
s mi moccanni sem merünk. Tetszik neki,
hogy félünk tőle. Játszik velünk, mint macska
az egérrel. Rázza a lábát. Méreget.
Rajtunk legelteti gonoszfekete szemét.
Azt mondja, nem ismer irgalmat irántunk,
mert nem ismertünk irgalmat mi sem,
amikor éhezett és fázott, amikor kisgyerek volt,
és átkúszott a kerítés alatt, és véresre
horzsolták a hátát a szögek. Lehetséges ez?
Mi nem emlékszünk semmi ilyenre.

Azt mondja, bezártuk az ajtót, amikor zörgetett,
és nevetve lestük a bedeszkázott ajtón,
a szív-alakú résen keresztül, hogy elhordja-e
magát. De nem ment sehová. Elrejtőzött
a Kertben az almafa mögött és sírt, először
nyüszítve, gyerekhangon, aztán hangosan,
átkozódva, ahogy a kamaszok szoktak,
végül kitépte a sárgarépát a földből,
kitekerte a csirkéink nyakát, és megsütötte
a dalosmadarak tojását. Azt mondja,
bársonyfekete szeme volt, amikor született,
és a gyűlölettől lett gonoszfekete.

Mi a tennivaló ilyenkor? Ha találkozunk vele
a belvárosban egy kihalt, éjszakai utcán,
vagy leül velünk szemben a villamosülésre,
rázza a lábát és méreget, s már édesedik
a húsunk a félelemtől? Vágjunk-e bele
kést? Vagy tartsuk oda a nyakunkat?
Azt mondja, nem ismer irgalmat irántunk,
mert nem ismertünk irgalmat mi sem,
amikor elrejtőzött a Kertben és sírt, először
nyüszítve, gyerekhangon, aztán hangosan,
átkozódva, ahogy a kamaszok szoktak.
Vagy így, vagy úgy, elvesztünk végleg.


A Vak Reménnyel egy körúti kávézóban

Ültem a Vak Reménnyel a körúton egy
nemrég nyílt kávézó járdára kitett billegő
asztalánál. Ültünk és beszélgettünk.
Kérdezte – milyenek az utcák a koratavaszban?
Mondtam – koszosak, az őszi levelek
sepretlenül rohadnak még a házfalak tövében.
És az emberek arca? – kérdezte aztán.
Ne tudd meg – válaszoltam –, gonoszul
méregetik egymást, s azt hallod, hiszen vak
vagy és nem süket, milyen ocsmányul beszélnek.
És milyen ruhában járnak? – próbálkozott még.

Hallgattam, aztán megeredt az eső,
kopogott a fejünk fölé feszített ponyván.
Esett és kitartóan sütött közben a nap.
A tépett farmerekről beszéljek neki?
hát nincs elég baja? az ormótlan, mocskos,
műanyag sportcipőkről? Az autókerekek
a járdára fröcskölték a sarat. Fizetni akartam.
Kérte, hogy maradjunk. Ő angyalok lépteit
hallja, mondta, meztelen talpuk surranását,
fényes ruhában járnak a víz fölött.
Azt mondta, érzi a tenger cseppjeit az arcán.

Takács Zsuzsa

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.