hirdetés

Takács Zsuzsa: A távollévő Isten mellett

2018. szeptember 1.

Egy idő után úgy éreztem magamat, mint aki egyszerre két műszakban dolgozik, nappal dr.Jekyll és éjjel Mr. Hyde. S hogy álmaimat korlátok között tartsam, egy idő után megszerkesztett, tizennégy soros verseket álmodtam. - Takács Zsuzsával összegyűjtött verseiről, A Vak Remény című kötetről Jánossy Lajos beszélgetett.

hirdetés

Lehet-e arról beszélni, milyen dilemmák előzik meg egy ilyen, a teljes életműre visszatekintő, azt átfogó kötet megjelenését?

Takács Zsuzsa: Az összegyűjtött versek története 2004-re megy vissza. Megkaptam a levonatot, és kétségbe estem attól, amit az életem során írtam. Találtam némi mentséget – néhány tucatnyi csaknem boldog verset, a kamaszlány kötetet –, de az összes versek megjelenésének gondolata megrémített. Volt egyéb okom is az összeomlásra. Legkisebb, akkor még csecsemő–unokám kruppos rohamai, a kampány, mely a határon túli magyarok állampolgárságának megtagadására buzdított (akkor még szó sem volt arról, hogy a választásokon szavazzanak is). Kétségbeesésem akkor hágott a tetőfokára, amikor valaki a kiadótól fölhívott, hogy elolvasta a levonatot. Az első pillanatban azt hittem, hogy gratulálni akar, a tetszéstől fullad el a hangja, de nem. Azt mondta, hogy rettenetes, ahogy a világot látom. Mint végszóra, közben csöngetett a hajtás-pajtás küldönce, és átnyújtotta a küldeményt. Kinyitottam a borítékot, beleolvastam a verseimbe, és Igazat adtam a telefonálónak. Felhívtam a kiadó igazgatóját, és azt kértem tőle, hogy csak az Üdvözlégy utazás! jelenjen meg, a régebbi verseket pedig felejtsük el. Fölajánlottam azt is, hogy fizetem a nyomdai költségeket. Morcsányi Géza kártalanítási ötletemet meg sem hallotta, de adott néhány nap gondolkodási időt.

Néhány nap múlva megismételtem a kérésemet; nem örült, de hallatlan nagylelkűséggel beleegyezett, hogy úgy legyen, ahogyan szeretném. Azt, hogy a most megjelent kötet ilyen lett, amilyen, neki köszönhetem tehát. Továbbá – és mindegyiküknek külön-külön – Dávid Annának, a kiadó új igazgatójának és két csodálatos szerkesztőmnek Schmal Alexának és Szalagyi Csillának. Külön köszönet a borító tervezőjének, Pintér Józsefnek, aki – Szilágyi Lenke emlékezetes fotójának felhasználásával – előző verseskötetem, a Tiltott nyelv címlapját is úgy tervezte meg, hogy többé más borítóval el ne tudjam képzelni. A Vak Remény címlapjával hajszálra ugyanaz történt. Alexa sasszeme és kiváló memóriája, Csilla kreativitása, felkészültsége hatalmas erőforrásnak bizonyult. Éjt-nappallá téve szerkesztettünk, javítottunk. Egymásnak küldött ímélekkel, mobilllal a kezünkben, személyes találkozások során. Csillával mind a ketten azt akartuk, hogy az új kötet álljon a gyűjteményes kötet élén, aztán jöjjenek a régebbiek, de hogy a könyvet az India-versek zárják, azt ő javaslatának köszönhetem.

Ilyen, ha akarjuk: vészterhes előzményekkel és dacára miként formálódott, alakult ki a szerkesztői koncepció?

Az elvetélt 2004-es kiadásban az Összes versek élén a teljes Némajáték állt volna, aztán kronológiai sorrendben a többi kötet. Se javítás, se átírás, minden maradt volna eredeti esendőségében. Nem készült volna szerkesztői utószó, se betűrendes címmutató. És természetesen nem lett volna ott , amit azóta írtam: A test imádása – India és a Tiltott nyelv. Most, hogy szerkesztés közben attól tartottam, hogy az újraolvasás során megint erőt vesz rajtam az önvád, ezért a kihagyandó versek kérdésében Csillára bíztam a döntést. Néhány napja a régi fotók és levelek között kutatva véletlenül a kezembe került Kemény István Celant ábrázoló képeslapja. 2004-ben, Szentendrén, a Költészet napján szerepeltünk együtt. Nyilván ott mondtam el neki, hogy félek, hogy ártanék az Összes versekkel az olvasónak. Megindító gondolat, írja a fenti lapon, de valójában nem is maga a gondolat, hanem a gesztus. Hozzáteszi, hogy maga is így érez néhány verse esetében.

A (vak) remény története miként kíséri végig az életét?

A kérdés persze szerteágazó. Kezdjük a végtelen sort a mesék hátborzongató történeteivel, mondjuk a Jancsi és Juliskával. Gyerekkoromban gyakran kértem anyámtól, hogy azt olvassa fel nekünk, holott gyötrelmes érzés volt átélnem a gyerekek sorsát. Mindig elsírtam magamat mese közben, de lépésről-lépésre követni akartam a történetet. Aztán a háború után szüleink az éhező és fázó Budapestről – máig sem tudom, mennyi időre – másfél vagy kéthónapra talán elvittek minket Jászárokszállásra fiatal cselédlányunk-pesztonkánk béresgazda-szüleihez. Az ő gondjaikra bízták a nővéremet és engem. Arról azonban, hogy ott is hagynak, nem szóltak nekem. Nyilván úgy gondolták, hogy túlságosan felizgatnak, ha elmondják, mi lesz, és biztosra vették, hogy megbékélek a helyzettel. Nem így történt. A háború, az ostrom, az óvóhely emléke nem hagyott bennem maradandó nyomot, hiszen anyám mellett voltam, de a tanyán töltött időt cserbenhagyásként éltem meg. A világba vetett vak bizalmam odalett. Nem tartottam többé sebezhetetlennek magamat. Talán ezért is lettem író.

A versei megidézik ugyan a korabeli világot, Budapestet elsősorban, annak állandóan esős, viseletes hangulatát, de a szövegek szinte sosem az úgynevezett közérzetlíra irányába nyitnak, hanem és elsősorban a szerelem fény- és árnykörébe rendeződnek. A szerelmi költészet nehézségeiről van szó, de nem feltétlen Petri szellemében. Ezek a versek szenvedélyesek, fűtöttek, reménykedők, hitehagyottak. A hagyománnyal nem konfrontálódnak programszerűen. Hogyan látja ma - egykori önmagát, például a nyugatosokhoz való viszonyát?

Van a Némajátékban egy nagy adag világfájdalom, visszavágyódás Havannába, ahol magyart tanítottam a férjemmel együtt egy éven át – elvben az egyetemen, de a valóságban – egy nyelviskolában. Merőben új volt minden: a hangok, a formák, a vegetáció, a klíma. A tenger, az emberek bőrének színe, a rögtönzött zene, lüktető tánclépések a buszmegállókban, kávéárusok az utcasarkokon, sörösüvegből vágott kávéspoharak. A keményedő diktatúra arcunkba csapódó sós, tengeri párával elkevert, penetráns lehelete. Egy év kubai tartózkodás után, 63-ban már itthon írtam a Némajáték első versét, az utolsót pedig 1969 végén. A kötetben benne van gyerek- és fiatal felnőttkorom számtalan meghatározó érzelmi, szellemi, testi tapasztalata. Anyám dickensi gyerekkorának újraélése, a kamaszkori halálvágy, a fiatalkor szabadság-mámora, a szerelmi elragadtatás. Verseim visszaidézik a régi és a 19. századi magyar költészet olvasmányélményeit, Adyt és a Nyugatot, az Újhold ízléskörét, és elsősorban a Pilinszky-élményt. Az irodalmi iskolákhoz tartozás gondolatától azonban megriadtam.

Amikor a Némajáték kézirata elkészült, elvittem Nemes Nagy Ágneshez, ő megjegyzéseket fűzött egyes versekhez, néhány képet, mondatot megdicsért. Otthon elolvastam lapszéli jegyzeteit, és úgy gondoltam, hogy amit dicsér, azt ki kell hagynom, mert az az az ő hangja, az ő normarendszere szerinti költői erény. Nagy költő volt, a kor író-óriásai közt talán a legokosabb, de nekem és nem csak nekem, a jelentéktelen, kezdő költőnek, hanem Pilinszkynek, Rábának, Mándynak is túl kemény egyéniség volt. Több kéziratot nem is mutattam meg neki, de ezt sosem tette szóvá. A kapcsolatunk folyamatos maradt, óvatos és szívélyes. Másfél évtizeddel később ő javasolt Graves-díjra, ő volt a támogatóm a Soros Alapítványnál, amikor alkotói ösztöndíjat kértem és kaptam Keresztes Szent János Összes verseinek lefordítására.

Ennyit tehát az indulás éveiről, és most térjünk vissza a gyűjteményes kötetre: A Vak Reményre. Nemrég írott verseim kerültek tehát a kötet élére. Ezt követik kronológiai sorrendben a régebbiek. A Némajátékot a szülés semmi addigihoz nem fogható, egyszerre megalázó és felemelő, merőben új élményének leírása zárja. Szerkesztési okokból ez a vers lett az új kiadásban a második kötet: A búcsúzás részletei nyitóverse. Vak Remény figurám pedig harmincnégy évvel később az Üdvözlégy utazásban lép először színre (akkor még egy szóba írva, ahogyan Csokonai Lillához című versében áll). Számtalan felmenőjétől például Assisi Szt. Ferenctől, és a vele aligha rokonítható modern és nem modern szerzőktől, figuráktól örökölte gesztusait és hangszínét. A Vak Reményhez folyamodó versalany azonban én vagyok.

Még nem találtam semmi direkt nyomát, de elég hamar felírtam magamnak: Schaár Erzsébet. Aztán jött is a vers, amelyet neki ajánl. Most, egy ilyen léptékű visszatekintés és újrarendezés okán, lehetőség van arra, hogy még hansúlyosabban szót kapjon a verseire reflektáló költő; hogyan látja ezt a hatást; miként emlékszik vissza rá, és mai szemmel hogyan látja a térplasztikus nyelv lírai transzformációját? És ha már egy női alakot idéztünk, akkor hadd hozzam be Sylvia Plath-t is. Jól sejtem-e, hogy a lírája, a prózája is csendestársa ennek a kötetnek?

Több nő-alakra, íróra, képzőművészre, modellre, színésznőre utalok későbbi köteteimben: Jean Rhys-re, Camille Claudel-re, Wally Neuzill-ra, s köztük hajdani kortársamra, Schaár Erzsébetre is. A Műcsarnokban rendezett 70-es kiállításán láttam hungarocellből készült térplasztikáját, az Utcá-t. Annyira lélekbe markolóan szomorú, konkrét és meggyőző a mű, hogy úgy gondoltam, megveszem a róla készült plakátot, bekereteztetem, és a mihez tartás végett örök emlékeztetőnek felteszem otthon a falra. Végül mégsem akasztottam ki a képet. Féltem, hogy szuggesztivitása megbénít, és nem tudok írni többet.

És valóban, nem ajánlok verset Sylvia Plathnak, talán hasonló okokból, hiszen hideglelős, szuggesztív versei mindig lenyűgöztek. Öngyilkos lett ő is, tudjuk, ahogyan József Attila, akinek élete, költészete, különösképpen késői versei, a személyes, csak nekem szóló vallomás erejével hatnak rám ma is. Jónéhány évvel ezelőtt felkértek néhány költőt, hogy írják meg József Attila „öregkori" verseit, én is megírtam saját változatomat, de szégyent vallottam vele magam előtt. Akkor megjelent, de ebbe a gyűjteménybe nem vettem fel már a József Attila-kísérletet. Mestereim között egyébként elsöprő többségben vannak a férfiak, nem mintha bármilyen fontosságot tulajdonítanék annak, hogy egy művész nő vagy férfi. Petri sötét iróniája, akárcsak Kafkáé, jókedvre derít. Kedvenc, Kafkáról szóló anekdotám szerint a könnye folyt a nevetéstől, amikor az Átváltozás-t felolvasta a barátainak.

Pilinszkyt már említette, őt nem kerülhetjük meg; személyes, ifjúkori, találkozásáról már többször beszélt, de vajon a későbbiekben költőtársként milyen volt a kapcsolatuk?

Személyes kapcsolatunk egyáltalán nem volt. Egy vagy két alkalommal jártam nála a Hajós utcában, akkor sem egyedül. Valószínűleg hallgattam, figyeltem Pilinszky mozdulatait, hanglejtését, szaggatott nevetését, finom kéztartását, ahogyan cigarettázik. Persze mindent elolvastam tőle, amit csak lehetett, a verseit emlékezetből tudtam, és ez az egyoldalú párbeszéd nekem teljesen megfelelt. Eszembe sem jutott, hogy a barátjává fogadna. Tizenhét év korkülönbség volt köztünk, én diák voltam még, amikor ő már országos hírű költő, mindig is úgy élt, mint egy igazi művész, akár a legsötétebb ötvenes években, akár később, úgy, mint akinek nincs vesztenivalója. Presszóról-presszóra járt, éjszaka dolgozott, keményen dohányzott, ivott, viselte zsenialitása, népszerűsége és depressziója terhét. Szívesen szerepelt, kiválóan mondta a verseit, rajongói voltak, művészbarátai, egyre többet utazott külföldre. Nekem polgári foglalkozásom volt, még csak nem is a bölcsészkaron, hanem a közgázon tanítottam, volt két gyerekem, férjem, verset írtam és sokat fordítottam, de kevesen ismerték a nevemet. Pilinszky ezen kevesek egyike volt, Rónay Györgytől és Juhász Ferenctől hallhatott rólam, meg Nemes Nagy Ágneséktől, de a verseimet valószínűleg akkor olvasta, ha nem is először, de alaposabban, amikor a Szépirodalmi felkérésére bevezetőt írt eléjük a Költők egymás közt antológiába.

Pilinszky lírája milyen perspektívákat nyitott? Ha az összegyűjtött verseket olvasom, a hatása a korai köteteknél gyakran átütő. Amennyiben inspiráló volt, nem volt-e teher is a súlya?

De igen, az volt, inspiratív és egy kezdő költőre nézve halálosan veszélyes. A második kötettől kezdve azonban gyökeresen megváltozott az életem. Ha addig úgy gondolkoztam magamról is, mint amit az előbb Pilinszkyvel kapcsolatban mondtam, hogy az írás kiindulópontja mindenkor a „nincs veszteni valóm" helyzet fölismerése és gyakorlatba történő átültetése kell, hogy legyen, úgy gondolom a gyerekeim megszületése, családunk felbomlása után megváltozott az életem. Ez nem jelentette azt, hogy korábbi elképzeléseimmel szakítottam volna, hogy más személlyé váltam volna, mindössze annyit jelentett, hogy a szülés, a születés átélésének nyers drámaisága és diadala, és szakítástörténetünk rácáfolt a világ milyenségéről alkotott korábbi sejtéseimre. A búcsúzás részletei, a második kötet, már csak nyomokban őrzi a Pilinszky hatást. Az újszülött- és csecsemőkor újbóli átélése, a közvetett lehetőség, hogy felidézzem a tudatlan mélyére süllyedt első emlékeket, egy csecsemő szemével lássam a világot, merőben más volt, mint amit mástól tanulhattam volna. Maradt persze így is a hasonló családi háttér, a tragikus világlátás, az evangéliumi értékrend ismerete, az abból nyert erő, de a mindenféle korlátozás elleni ösztönös, mondhatni önvédelmi tiltakozás megóvott attól, hogy visszhangozzam nagy költészetét. Az évek során egyébként nem csak az én hangom vált a sajátommá, hanem Pilinszky pályája is új fordulatot vett.

Tavaly a MÜPA-beli Pilinszky-estre készülve újra elolvastam verseit és előadásait. Rájöttem, hogy költészetének rám gyakorolt hatása nem csak azért hagyott alább, és szűnt meg végül, mert merőben új tapasztalatokra tettem szert, hanem azért, mert a Harmadnapon és a Nagyvárosi ikonok után Pilinszky új, számomra követhetetlen utat választott magának. Ma úgy gondolom, hogy életműve így lett teljes és következetes, megrendítő és tanulságos, de számomra ijesztő volt ez a változás. Az ismétlések, önismétlések, a fogalmazás szándékolt eszköztelensége, a nyelvi „szegénység" apoteózisa, a töredezettség, egy-egy remeklés ellenére is, inkább letört, semmint lelkesített. Ötvennégy éves korától nem írt több verset, és hatvanévesen meghalt. Lemeztelenítette és kiüresítette önmagát, mint sokat idézett misztikusai, hogy felkészüljön az Istennel való találkozásra. Én elhallgatását a magyar költészet veszteségeként éltem meg.

Úgy vettem észre, a rövidebb szövegek a szerelmi és a családi veszteségtörténetek fájdalmas desztillátumai, a hosszabbakban viszont olykor a mulatságosságig vitt irónia, humor lép működésbe. Az élményanyag kiköveteli a magáét, vagy a költő szabadon bővíti-szűkíti játékterét?

Bizonyos verseket nem én írok, csak lejegyzem, amit a belső hang diktál, csak elviselem a születését megelőző és kísérő feszültséget Ebben az esetben a „diktált" szöveg kiköveteli a maga formáját, mondhatni a forma és tartalom egy testként születik. Édesanyám haldoklása és halála idején soronként született egy-egy vers, másként összetörtem volna a gyász súlya alatt. Az íróasztalom középső fiókjába, a dossziék fölé tettem néhány ív üres papírt, leírtam egy sort, a szememet azonnal elfutotta a könny, és azonnal betaszítottam a fiókot. Így keletkeztek a versek, sorról-sorra, hasonlatról hasonlatra. A taszítás erejétől végül meglazult a ragasztás, szétvált a fiók oldallapja és eleje. Az öcsém hosszú halálos betegsége alatt ugyanez történt. A gyász és a szerelem lázas időszakában egyetlen, önvédelmi stratégiám, hogy megadom magamat a nálam nagyobb erőnek. Az ironikus vagy önironikus versek boldog szerzője azonban én vagyok. Életerejük abból a felismerésből születik, hogy bár a helyzetem távolról sem rózsás, nem kell túl komolyan vennem magamat, s főképp nem a saját szerepemet. Ezek a versek a felelőtlen lelkiállapot szerelemgyerekei. Önfeledten lubickolok csodálatos anyanyelvemben, a belső- és sorvégi rímek adta lehetőségekben; a szójátékokban, és mindenekelőtt az asszociációk nyújtotta lehetőségekben. Tág horizont borul ilyenkor belső tengeremre, mely szeszélyem szerint árad vagy apad.

A Rejtjeles tábori lap ciklusát önkényesen kiemelem. Azért is, mert, bevallom, nem ismertem. Gyengéd határozottsággal vont magához, nem engedett. Egy kislány hangja szól játékos, egyben tónusos regisztereken. Megidézné az írástörténetét? És kíváncsi volnék rá, hogy ma mit jelent a Maga számára ez a könyv?

Lázasan írtam a kamaszlány verseket egy meglehetősen nehéz időszakban. Két kamaszlányom volt, tanítottam, műfordítottam, tankönyvet írtam, volt egy csodálatos néni, aki vigyázott rájuk, amíg nem vagyok otthon, sorra készültek jobbára tragikus hangvételű verseim. Úgy éreztem, mindet megteszek, de a gyerekeim elképzeléseinek mégsem felelek meg. Mohón olvastam a serdülőkor problémairól szóló pszichológiai szakirodalmat, kerestem sajgó önérzeti sebeimre a gyógyírt. Az esettanulmányok valósággal felvillanyoztak. Rájöttem, hogy minden szülőben felmerül a kétség, hogy vajon olyan lovat akart-e, amilyen az ő kamaszgyereke, ahogyan a gyerekek is megkérdezik ugyanezt a szüleikkel és testvéreikkel kapcsolatban. Szülői tapasztalataim mellett saját kamaszkori emlékeimet is felhasználtam, így egy csapásra legalább két legyet ütöttem. A kötetnek tomboló sikere lett – volna –, ha a Móra Kiadó egyik szerkesztője nem csomagoltatja a karácsonyi zsákbamacskába az újszülött verseket. De egy macskának hét élete van, mint köztudott. Egyetlen kritika sem született a fellelhetetlen kötetről, de néhány túlélő – talán könyvtári példány – értő szívek kezébe került. Orbán Ottó Szigligeten egy alkalommal a maga ironikus, szeretnivaló félmosolyával lírai életművem csúcsának nevezte a könyvet.

Az egyik verset Gryllus Vilmosék megzenésítettek, kettő pedig felvételt nyert az általános iskolai szöveggyűjteménybe. 2014 táján azonban jogutód nélkül megfojtották a kiadót, a verseket, egy hosszabb novellámmal együtt a Dunába dobták. Most mégis mintha kimászott volna a habokból, megrázta magát és új életet kezdett. A Rejtjeles tábori lap, Miklya Zsolt javaslatára, egy ifjúsági alkotótábor témája lett idén augusztusban. A Könyvhét óta van saját facebook oldalam, ha valakit érdekel a téma, ott elolvashat egy-egy kamaszverset és megnézheti a verseket kísérő fehér-fekete fotókat.

Az édesanyja betegségét a haláláig végigkísérő versek idejét hogyan élte meg? Ha hidegen kérdezem: volt-e Magában félelem, hogy költőileg alul marad, nem képes hozzáférni drámai tárgyához? Volt-e megnyugvás, már-már azt mondtam: elégedettség, hogy ez sikerült?

Az írás volt az egyetlen menedékem (mint az engem közelről érintő másik két alkalommal: apám és az öcsém halálakor is). Nagy kudarc lett volna, ha az életem ennyire meghatározó veszteségeit nem tudom megírni. Hideg fej és vérző szív, szakértelem és mélységes gyász. Eszembe jutott persze Arany János lapalji jegyzete, melyet Juliska lánya halálakor írt a félbeszakadt emlékvers alá: Nagyon fáj, nem megy. Itt azonban a szüleim és az öcsém elgyászolásáról volt szó, három beteljesedett élet fölötti emlékbeszédről, hosszú ölelésről. Hogy volt-e bennem szakmai elégedettség? Volt. Meglepődtem ezen, mi mindenre vagyok még képes? – kérdeztem magamtól. De ha nem írom meg a verseket, olyan lett volna, mintha temettem volna el őket. Nem választok nekik helyet, sírkövet, sírfeliratot.

Az álmok állandó szereplői a verseknek. Van-e keletkezéstörténetük, kútfőjük, eredendő megszólalásuk, amitől kezdve rájuk ily biztonsággal hagyatkozik?

Gyerekkoromtól intenzíven álmodom. Eleinte ezt hittem, hogy mindenkivel így van ez, megkérdeztem néhány gyereket, hogy mit szoktak álmodni. Kiderült, hogy semmit, hogy ritkán és – ahogy mondták – butaságokat. Ha nem is gyanakodva, furcsálllkodva néztek rám, amikor elmondtam egy-egy álmomat. Az álmok írásba foglalásánál lényegesebb azonban, hogy megtanultam, hogyan alkalmazhatom éber állapotban az álombeli asszociációkat, a hideglelős álomvilág hol halálos, hol merészen erotikus képeit, Lator Lászlót idézve. Álombeli tapasztalataimról, Írók, művészek, pszichiáterek álomábrázolásairól szól egyik esszém, s ez az írás volt a Széchenyi Akadémián tartott székfoglalóm tárgya is. A Viszonyok könnye írása idején álmodtam talán a legtöbbet, ezért az ágyam mellé készítettem a tollat és a papírt, hogy lejegyezzem a jeleneteket, párbeszédeket és monológokat. Egy éjjel szapora újszülöttként öt versem született. Ingyen versek, mondhatnánk, de ez nem igaz. Egy idő után úgy éreztem magamat, mint aki egyszerre két műszakban dolgozik, nappal dr.Jekyll és éjjel Mr. Hyde. S hogy álmaimat korlátok között tartsam, egy idő után megszerkesztett, tizennégy soros verseket álmodtam.

Egy távoli stúdióban című versében ezt olvasom: „A szenvedély járt eszemben, amit úgy hívnak: / vers, aminek három összetevője van: / a csend megteremtésére irányuló erőfeszítéseim, / önmagam könyörtelen láttatása, és a biztos / tudás, hogy sorsomat beteljesítsem ..." Hirtelen Paul Tillich jutott eszembe: „A létbátorság abban az Istenben gyökerezik, aki akkor tűnik elő, amikor Isten eltűnik a kétség miatti szorongásban." Mit gondol, jó helyen keresgélek, amikor ezt a néhány sort előkerestem?

Jó húsz évvel ezelőtt írtam az említett verset. Reflexív szöveg. Egy időre eltűnt az éltemből az ihlető erő, amire bízhattam volna magamat. Nevezzük szeretetnek, szerelemnek, Istennek. Ilyen értelemben biztosan áll rá Paul Tillich meghatározása, bár egy Szent Ambrustól vett idézet járt akkoriban a fejemben: Ha eltávoztál is körünkből, Istenem, ratunk hagytad tekinteted fényét. A versben felidézek egy Barcelonában hallott stúdióbeszélgetést. A megszólaló (meleg) költő felsorolt négy nevet, akik hozzám is közel állnak. Bár Kafkát kivéve nem „szentjeim", de mindenképpen azok az útkereső bátrak, akiket sűrűn olvasok. Akik, mondjuk a tébécés Kafka vagy zsarnoki anyja felügyelete alatt élő, súlyos szembajával küszködő Borges, vagy a Sartre diktátumaival szembeszálló Camus, a megbélyegzett Kavafisz vállalták a különállást.

A címadó, A Vak Remény verseiből most kettőt emelnék ki: Mi ez a hisztéria? az egyik. Ha jól rémlik, ez a mélyen sodródó emlék egy prózai megközelítésben, talán esszében megjelent. Most pedig versre hozva olvasható. A költői tekintet összefogó bizonyitékát látom; a forma erejét. Gyakori-e, hogy az anyag ilyen metamorfózison megy át?

A Mi ez a hisztéria? című vers születését kiváltó nyomasztó emlékről írtam egy esszémben is már. Bár életem egyik katarktikus élményéről van szó, egy mai, szerencsétlen történelmi fordulaton múlt, hogy újra visszatértem hozzá. A hisztéria szó, hasonló kontextusban, nemrég előkerült a politikai közbeszédben is. A hatalom ezzel kívánta megszégyeníteni a másként gondolkodókat. Kamaszkoromban, diákmunkán, a Statisztikai Könyvtárban egy alkalommal megpillantottam egy idősebb könyvtárosnő karjába tetovált auschwitzi számsort. Megkérdeztem tőle, hogy mi történt a karjával, a válasza megrendített. A szüleink távolléte alatt ránk vigyázó tanárnőnek otthon elmeséltem a döbbenetes élményt, azt reméltem, hogy megcáfolja a hallottakat, de nem ez történt. Amikor kétségbeestem, mondván, hogy tőlünk semmiben sem különböznek a zsidók, leskiccelte nekem azokat a testi jellegzetességeket, amelyekről szerinte fel lehet ismerni őket. Kíváncsian követtem először a magyarázatát, de aztán elszégyelltem magamat. Hangosan, a könnyeimmel küszködve tiltakozni kezdtem. Mi ez a hisztéria? – kérdezte kamaszkorom csaknem példaképe, a tanárnő. Ha kérdése arra vonatkozik, hogy mitől vers a vers, csak saját választ tudok adni. Talán attól, hogy forrpont, csúcspont, egy felkavaró tapasztalat végsókig csupaszított összesítése. Írói pályám alatt összesen három alkalommal írtam azonos vagy csaknem azonos címen verset, illetve hosszabb prózát.

A másik példám: A zöld dzseki, egy hajléktalan „portréja" amely visszamenőleg is azt mutatja, az alanyi hang Magánál nem jár szorosan kéz a kézben a befelé forduló, személyes történetek költői analízisével, hanem a külvilággal konfrontálódva ugyanúgy megleli tárgyait. Ha Pilinszkyt már vendégül láttuk és elbúcsúztunk tőle, egy pillanatra visszahívom. Úgy gondolom, hogy a nála az elnémuláshoz vezető, úgynevezett evangéliumi esztétika a Maga számára is alapállás, az együttérzés, a szégyen, a nincstelenség az alaptapasztalatai - kiemelném hangsúlyosan A test imádása - India című kötetét -, azzal a jelentős különbséggel, hogy Takács Zsuzsa költészetét a fentiek ismételt mozgásba hozzák és tartják. Így van-e?

Kisgyerekkoromtól nehezen tudtam túltenni magamat azon, ha valakit ütnek vagy megaláznak. Egy szeneskocsis verte 46 telén tántorgó gebéjét a Petőfi Sándor utcában. (Évtizedekkel később olvastam Nietzsche torinói történetét, amikor a félig már háborodott filozófus az ütlegelt ló nyakába borult.) Lecövekeltem az utcasarkon, úgy éreztem, hogy ott kell maradnom, hogy a gebe érezze, nincs egyedül, és hogy a kocsis elszégyellje magát. Anyám valósággal elvonszolt végül a helyszínről. Ez a szeneskocsis jelenet életem egyik alaptörténete, számtalan variációját éltem meg azóta, többnyire emberszereplőkkel, más és más helyszínen. Volt, hogy csődöt vallottam, mert a képtelen helyzetből nem nyílt számomra tisztességes kiút. Egy ilyen kudarcról írok a Zöld dzsekiben. Hiába ajándékoztam a SPAR előtt kolduló öregembernek a dzsekimet, ellöktem magamtól, amikor köszönete jeléül átölelt és meg akart csókolni. Nem azért löktem el, mert tudtam, hogy tébécés, hanem, mert undorodtam tőle, és nem akartam, hogy összeölelkezésünknek szemtanúja legyen. Tekintsük ezt a történetet a racionalitás gyászos diadalának a könyörület felett. A Zöld dzseki bevezető, melyet a végsőkig vitt részvét könyve: az India versek elé írtam. Az India-versek lírai alanya azonban nem én vagyok, hanem Kalkuttai Teréz, aki az évtizedekig végzett karitatív munkájában elvesztette a hitét, de kitartott távollévő Istene mellett.

Az összegyűjtött versek megjelenése nyilvánvalóan nem egy pálya lezárása. Mégis: nem torpan-e meg ilyenkor a szerző? A könyve összegzi az eddigi alkotói történetet, de ő vajon összegez-e valamiképp?

Biztosan megtorpan (legalább is én). Látja, hogy a szakadék szélére került. Belebámul a feneketlen mélybe, tesz egy lépést előre, megcsúszik, jó esetben visszakapaszkodik. Leporolja magáról az esés nyomait, szétnéz. Int az arra haladó járműveknek, hogy vegyék föl. Órákig vár, elege van a várakozásból, önmagából, azt gondolja, jobb lett volna meg sem születnie. Aztán fékez előtte egy robbanóanyagot szállító teherautó, vagy egy rozoga személyautó, melyben egymás hegyén-hátán diákok ülnek. Egy vezető nélküli iskolabusz. A szerző felvillanyozódik.

Fotók: Valuska Gábor, 2012.

Jánossy Lajos

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.