hirdetés

Tasnádi István: Talált történetek

2012. január 4.
Tasnádi István műfajilag sokoldalú, burleszktől a tragédiáig, a saját ötletből írt művek mellett adaptációkat, népszerű bulvár darabokat is jegyez. Rendez is, főleg saját drámáit. A Bárkán néhány hete mutatták be Vidovszky György rendezésében az EastBalkánt, melyet maga kutatta dokumentumokból írt. Ennek kapcsán beszélgetett vele drámaírói módszereiről Lőkös Ildikó. 
hirdetés

Tasnádi Istvánnak huszonnégy éves kora óta rendszeresek a színpadi bemutatói. Szerzőként és dramaturgként volt a Bárka és a Krétakör tagja. Három drámakötete jelent meg. Műfajilag sokoldalú, burleszktől a tragédiáig, a saját ötletből írt művek mellett adaptációkat, népszerű bulvár darabokat is jegyez. Rendez is, főleg saját drámáit. A Bárkán néhány hete mutatták be Vidovszky György rendezésében az East Balkánt, melyet maga kutatta dokumentumokból írt.


Miért kezdtél el foglalkozni a tizenévesekkel?

Néhány éve a Platform 11+ európai uniós program keretében a közös problémáinkról beszélgettünk tizenegy ország tizenegy drámaírójával. Akkor jutott eszembe a saját ismeretségi körömben megesett netes-átveréses történet. Elkezdtem interjúzni az érintettekkel, majd megszületett a Cyber Cyrano, melyet Vidovszky György rendezett meg a Kolibriben. Elképesztő volt a hatás, mikor megdolgozva visszaadtuk a saját történetüket ezeknek a tizenéveseknek.

Hogy bukkant föl az East Balkán-téma?

Vidovszkyval folytatni akartuk a közös munkát. Sok mindenről beszélgettünk annak kapcsán, hogy milyen konfliktusaik vannak a mai tizenéveseknek, mivel lenne érdemes foglalkoznunk. Aztán valahogy mindig ide kanyarodtunk vissza, ehhez a mindannyiunkat fölrázó jelenidejű történethez, bár azt nem tudtuk, hogy van-e benne egy drámára való, és nem csupán a véletlenek tragikus összejátszása-e mindez. Ahogy egyre jobban behatoltunk, kiderült, hogy mennyi elágazása van. Hogy kell valamit kezdenünk ezzel.


És megírtál egy drámát?

Ez nem hagyományos értelemben vett dráma, és nem konkrétan a West Balkán-esetről szól. Ott akkor megvadult a tömeg, és ennek ártatlan áldozatai voltak. Például két tizenhét éves fiatal lány, akik osztálytalálkozó után két órára beültek. Semmi drog, pia, csak a fatális véletlen. Közülünk valakik, pesti értelmiségi család gyermekei. Mindnyájunk számára kiderült, hogy nem tudjuk megvédeni a gyerekeinket.

Voltak meglepetések?

Az interjúk során főleg az érdekelt, milyen is ez a tizenévesek partiélet. És mi az, ami túlérett és kirobbant a West Balkánban. Egyre inkább azt gondoltuk, hogy ez bármikor kirobbanhatott volna. Kerestük azokat az embereket, akik ott voltak, ruhatáros, beengedő. Semmi különös, nyomasztó alaptörténetek. Átlagos partinak indult, az idegesítő porszívó-zenével. Sok ilyen van a városban. Szombat esténként ebben a világvárosban három-négyszázezer gyerek kannás borral a kézben elindul, hogy minél hamarabb kiüsse magát. Tanár- és színészbarátaim az ismeretségi körükből mutattak arcokat, szerveztek találkozókat. De azért nem volt egyszerű. Volt, aki háromszor mondta le a találkozónkat, mire kötélnek állt. Ezek bizalmas helyzetek. Nem lehet se jegyzetelni, se magnózni. A történetek hasonlóak voltak. Mindig érdekesen, különlegesen indul az este. Legalábbis azt hiszik. Aztán nem történik semmi. Elmesélték, hogy téptek be először. Általában fölkészületlenül éri őket a kínálás, s nem merik azt mondani, hogy nem.


Hogyan gyűjtötted a háttéranyagot?

Összeírtunk típuskérdéseket, hogy hogyan indulsz el, kivel hogy szerzed be az anyagot, iskolában szoktál-e tépni, otthon tudják-e. Többnyire hasonló válaszokat adtak. Azt gondoltam, ha nincs elejétől végig tartó történet, akkor az esetekben fölbukkanó azonosságokat kell fölmutatni. Mert extremitás nem volt ezekben. Ez a valóság. Pillanatokat látsz, meg azt, hogy mi a kifutása másnapra.

Hogyan kezdődött a próbafolyamat?

Az írás előtt, nyár elején két napos szereplőválogatást tartottunk. Ez számomra sokat adott. Összeírtunk alaphelyzeteket, s ezekre improvizáltak. Mindezt föl is vettük. Jó nagy anyag lett belőle, köztük néhány igazán meglepő. Ezek bele is kerültek az előadás elejére és végére, tíz-tíz percbe sűrítve. Ezekben az etűdökben látszólag nem történik semmi, pedig nagyon akarják, hogy történjen valami, és ezért mindent megtesznek. Mindig valamilyen jófajta várakozással kezdődik, aztán szívnak, kötözködnek, csajoznak, s valahogy hazakeverednek. Nincs katartikus vég.


Lett végül összefüggő történet?

Nyár végére elkészültem a szöveggel, ami végül is egy szabálytalan, számomra is meglepő képződmény lett. Jobbára egy-egy tipikus konfliktus jelenik meg töredezett történeti vázon. Dramaturgiai szempontból a nagy buli felé haladva futnak össze a kis történetek. A motivációkat, vágyakat és szorongásokat felmutatva azt is szerettem volna megmutatni, hogy mennyire leegyszerűsítőek és cinikusak a kommentek ezekről a „tuc-tucra bólogató kutyafrizurás tinikről”. Nem szeretném csak a sötétséget mutatni a színpadon. Inkább ezeknek a fiataloknak a védtelen sodródását, a felnőttek általi durva kihasználásukat, azt, hogy ez egy nagy iparág.

Milyen mintát követnek ezek a fiatalok?

Megpróbálnak úgy tenni, mint a nagyok. A hétköznapokon iskolások, hétvégén pedig úgy tesznek, mint egy felnőtt. És be is engedik őket a white partykra, sőt sokszor direkt ők a célközönség. Azt sem tudják, hogy a hétköznapokban szinte védett burokban vannak, hogy amit egy tanárral szemben esetleg megengedhetnek maguknak, azt az éjszakában nem tehetik meg egy felnőttel, mondjuk egy biztonsági őrrel, mert az rögtön üt.


Másképp kell-e játszani ilyen típusú darabot?

Mivel másképp készül, eleve másképp kell játszani. Egy improvizáción alapuló etűdöt például először el kell engedni, és utána, sűrítve, újra rögzíteni.  De ezek a Vidovszky nevelte fiatal színészek erre vannak képezve, számukra természetes az ilyen munka, és már rendelkeznek megfelelő színpadi rutinnal, színpadi intelligenciával, hogy hiteles jelenetek szülessenek. Ráadásul fiatalságuk és természetességre törekvő játékstílusuk miatt a néző úgy érezheti, nem színészeket lát, hanem azokat, akikkel ez megtörtént. Ehhez még az is hozzájárul, hogy még nem annyira ismert arcok, bár már több nagyszerű előadásban részt vettek a Bárkán is, meg máshol is.

Miért fontos ez a játékstílus?

A néző egy az egyben elfogadja a „veled történt meg”-játékot, ami úgy tűnik, személyesen az övé, ha a színészek így játszanak. Először úgy gondoltuk, hogy csak a fiatalok szemszögéből mutatjuk be ezt a jelenséget, a felnőtteknek a hiánya jelenjen meg – de végül felnőtt színészek is bekerültek.


Sikerült az összegyűjtött anyagot egybegyúrni?

Rengeteg minden kimaradt. A szerkezet ennyit bírt el. Patikamérlegen kellett kicentizni, mennyi emberi sors jelenjen meg. Igyekeztünk lezárni, amit lehet, de nyitva is hagytunk kérdéseket, amin vitatkozni lehet. Expresszionista etűdökből állt össze, amelyeket időnként direkt leállítunk, majd újra kezdünk. Leültetjük, majd onnan fölrúgjuk.

Ráébreszt-e új dolgokra az előadás?

Nem gyászéneket akartuk, nem megemlékezést, hanem a fiatalok energiáját behozni. A zene is sodró, nincs átmenet a bulizás és a tragédia közt.  Féltem az elején, hogy mire bemutatjuk, megunt téma lesz, mert akkoriban a csapból is ez folyt. Azóta a bulvár szerencsére elengedte, így lehet a problémát mélységében elemezni. És mivel valójában semmi sem változott, és a veszély folyamatos, muszáj ezzel foglalkoznunk. Remélem, a nézők is így érzik majd.



Fotók: Garamvári Gábor

Lőkös Ildikó

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.