Szél

 
A férfiak megérzik a véremet.

Tartsam tisztán magam és legyek boldog, mert most lettem kislányból nő, mondja nagyanyám, és egy jókora vattacsomót rak a kezembe, hogy tegyem a bugyimba, aztán igyak egy korty pálinkát, mert sápadt vagyok. Beteszem, megiszom, tényleg csak egy korty, de csípi a torkomat, kicsit öklendezek is, egy karácsony estére gondolok, amikor annyi kolbászt ettem, hogy kihánytam mind, akkor égett így a torkom. Erről meg keresztapám jut eszembe, könnyes a szemem, pedig nem akarom, elönt valami melegség, talán a pálinkától, rosszul érzem magam, fáj a hasam, a mellem szétdurran, olyan kemény, bugyimban a vatta nagyon idegen és megmagyarázhatatlanul hiányzik keresztapám. Mindjárt bőgni fogok, gondolom, bőgök is, nagyanyám tovább tesz-vesz a konyhában, nekem háttal, mintha észre se venne, de tudom, neki hátul is van szeme. Na, nem kell pityeregni, mondja szokatlanul csendesen, nem vagy te beteg, csak bajod van, ennek örülni kell, egy nő így tisztul. Menjek ki nagyapámhoz, kapál a kertben, szedjek gyomot, szellőztessem ki a fejem, utána jobb lesz, meglátom. Nem megyek, fáj a hasam, és nagyon hiányzik a Kereszt, szipogom. Azt remélem, nagyanyám abbahagyja a házimunkát, felém fordul, átölel, egymás vállára hajtjuk a fejünket, úgy sírunk. Nekem is nagyon hiányzik az én drága egyetlen fiam, mondja majd, jó lenne még egyszer átölelni a fiamat, a legkedvesebb gyerekemet. Nagyanyám meg én, törölgetjük egymás arcáról a könnyeket mindjárt, erre számítok, de nem így van. Felcsattan, már hogyne mennél, kiabálja, és tényleg abbahagyja a házimunkát, felém fordul, húzzak ki azonnal dolgozni a kertbe, mit nyafogok itt, azért fáj a hasam, mert arra figyelek, ne magammal foglalkozzak, hanem a dolgommal, és meg ne hallja még egyszer, hogy hiányzik nekem keresztapám, gondoljak csak arra, mit mondtam neki az utolsó napján, pont én löktem sírba.

A lányomnak gyenge még a haja, nem tudom befonni. Vékonyszálú, csak libbenő pihe a tarkóján, homlokára ragadó, apró tincsek. Kimelegszik a kacagástól, hintáztatom, vagy a nyakába fúrom az arcomat, pont az álla alatt, ott a legcsiklandósabb, sikongat, pukkad a nevetéstől, jaj, anya ne csináld, ezt mondja, de azt akarja, hogy csináljam még, hadd nevethessen, amíg a könnye is kicsordul.

A szerelmem szerint a szagunk dönt el mindent. Nagyon jó, mikor váratlanul, mondjuk séta közben, a hajamból szél fújja át hozzá az illatom, különben is bejön neki a dús, fekete sörényem, mert sok van belőle, én mindenhol sok vagyok, pont ez tetszik neki, nagy munka leszek, mire végez velem. A nők sose tudják, hol kell abbahagyni a szépítkezést, ezt meg a másik szerelmem mondja régen, miközben kérlelem, fonjuk vékony tincsekbe a copfomat, szerintem úgy titokzatosabb. Ő erre kinevet, felesleges szerinte, tök mindegy, mit csinálok magammal, az én hajamról pontosan látszik, mire számíthat a férfi, ha belekapaszkodik. Nagyanyám szerint meg  jaj lesz nekem.

Vigyázzak a véremre, mert azt a férfiak megérzik, és akkor jaj lesz nekem. Vagy: ne bambuljak, hanem hámozzak még krumplit a paprikáshoz, mert ha anyám férje nem lakik jól, jaj lesz nekem, ezt mondja, például. Nagyanyám tudta, fogalmam sincs, honnan, állítólag érezte, hogy két gyerekem lesz és három szerelmem. Ő mindent tud vagy megérez, illetve egész pontosan a Szűzanya súgja neki, azt is például, hogy milyen lesz az én életem. Erős vagyok szerinte, sok mindenen átmentem már, bírni fogom felnőttként is, szoptam két éves koromig, azok mindig többet bírnak, csak arra vigyázzak, el ne kedvetlenedjek. Ettől az egytől félt, erős, ügyes, szép és minden a családunk anyai ágon, de a férfiak mindig sötét foltjai maradnak a családfának, nehogy rájuk hasonlítsak. Nézzem meg például keresztapámat, akit már csak képletesen nézhetek meg, mert a föld alatt van, sose lehet közel Istenhez, ez a büntetése, az öngyilkosok nem mehetnek fel az Égbe, ottmaradnak lent, mondja nagyanyám, ez fáj neki legjobban. A fiát már sosem látja. A Szűzanya azt is megsúgta neki, hogy a férje, nagyapám se mehet föl a Mennyországba, mert ő pedig mindig káromkodott. Amíg csak élt, valamin állandóan kesergett, aztán szidta Istent, pont, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá, az utolsó pár évben. A kurva istenit, mondta nagyapám, és elkezdett köhögni. Fuldoklott, káromkodott, fuldoklott, káromkodott, ezt csinálta jó sokáig, és a végén meghalt. Abban viszont biztos volt nagyanyám, hogy ő a Mennybe kerül, találkozik az összes halott lányával, nővéreivel, anyjával, nagyanyjával, mindenkivel, csak keresztapámmal és nagyapámmal nem, pont a férfiak maradnak a föld alatt.

Anyámat az élet jobban érdekeli, mint az égiek, ő azért szomorú, mert nem láthatja többé a testvérét itt a Földön. Úgy dönt, a bátyja temetésén kinyittatja a koporsót és hív egy fényképészt, hogy örökítse meg a halottat a szép, fekete öltönyében, ha nagyon hiányzik, legyen mit nézegetnünk. Sötétbarna, lakkozott fakoporsó, a belseje fehér selyemmel, csipkével bélelt és keresztapámmal, aki kábé húsz kilóval látszik többnek, mint két hete, mikor hígítót ivott, de ezt csak messziről látom. Könyörgök anyámnak, ne keljen odamennem, megpuszilnom, ő meg szelíd szemrehányással kérdezi, még most sem szereted keresztapádat, csillagom?   Kilenc éves vagyok ezen a temetésen, adnak két nyugtatót, mielőtt elindulunk, nem akarok menni, muszáj, azt mondja nagyanyám, legalább halálában tiszteljem, ha már korábban nem tettem, és olyat mondtam neki, amit életem végéig bánni fogok. Ez igaz, elég régóta félek, hogy jön a megtorlás. Egyszer keresztapám kikel a sírjából, éjszaka, amikor mindenki alszik, betöri az ágyam fölötti ablakot, benyúl értem és a fülemnél fogva kiráncigál, magával visz a föld alá, le a sírba, gyere csak velem, megmutatom, milyen a halál, amit kívántál nekem, ezt mondja majd.

A másikat választja. Velem minden olyan bonyolult, sosem tudni mit akarok, kiszámíthatatlan, mi tesz boldoggá engem, panaszkodik a szerelmem. A másik egyszerű, ráadásul pontosan tudja mindig, mit kell tenni, merre kell menni, vele odajut az ember, ahova indul. Mármint a szerelmem odajut, ha minden igaz, ezt tervezi. A férfiaknak szükségük van egy erőskezű nőre, házasság a megoldás az ő bajára, az a lány tényleg erőskezű, tudja, mit akar. Nekem meg a számra mondod, hogy ügyes, érvelek kedvesen, szememben sok-sok ígérettel, kicsit az is számít, nem?, kérdezem, és mosolygok, hátha az segít. Hozzábújok, vállára hajtom a fejem, szeretlek én, jöjj vissza hozzám, éneklem viccesen, őt is jobb kedvre derítem, ezt remélem, de a szerelmem hajthatatlan,

ragaszthatatlan szív, dúdolom magamban a másik nótát, ő komoly marad, elszántan mondja tovább, amit kitervelt, hogy elmond nekem. Látod, ez a baj benned, nincs rajtad fogás, minden komoly dolog elől menekülsz, kisiklasz, megfoghatatlan vagy. Sőt, inkább puha vagyok, mint a csiga, mondja dühösen a szerelmem, mindent eltűrök, velem mindent meg lehet csinálni. Legalább haragudjak, sírjak vagy kiabáljak, csináljak már valamit, nem veszem észre, hogy pont most hagy el engem? Neki család kell, amije még nincs, de lesz, a másik megmondta, ígérte, élnek majd, mint hal a vízben.  Nekem is csak ezt tudja tanácsolni, a család majd összeránt engem is, keressek magamnak egy jóravaló embert, aki szeret is, irányít is, hogy végre jussak valahova. Paradicsom, paprika, apuci, kisbaba, ez kell nekem, nagy kirándulások hétvégén a szabadban, erőskezű férfi, aki utat mutat, ha eltévedek, ő erre alkalmatlan, még térkép segítségével se tud tájékozódni, ilyesmiket mond nekem a szerelmem. Szerintem kezdi túlmagyarázni ezt a dolgot, fáradok, unom már, mondom, húzzon a francba, ha ilyen vak, mert tényleg az, hagyjon engem ezzel az útvonalkereséssel, semmi szükségem térképre, pont most lettem világtalan.

Vak vezet világtalant, olyanok vagyunk mi ketten, te és én, ahogy sétálunk a parkban, egyikünk sem tudja, hol vagyunk, az illatok mentén tájékozódunk. Eddig elég volt az ösztön, megfelelő pillanatokban beletúrni a hajamba vagy imádkozni a Szűzanyához, ahogy nagyanyám tanította, kérni, hogy segítsen, pont jókor fújjon a szél, megfelelő irányból, odaillő illatot. Ha ketten vagyunk, nem tévedek el, úgyis mindig hozzád indultam.

Vissza kell vágni a lányom haját, sokszor, rövidre, attól megerősödik, tanácsolja egy másik anyuka, akkor nem lesz majd ilyen kócos, nem kunkorodik, göndörödik, rakoncátlankodik, szép, rendezett frizurája lesz, próbáljam ki, ne hagyjam így, szegény, olyan kis szertelen. De a lányom királylány, mondom, naphosszat a tükör előtt játszik, van egy fehér tütüje, igazi koronája, anyám vette neki karácsonyra, ahhoz kell a hosszúhaj, ki látott már rövid hajú királylányt?
 
Végül keresztapám megkegyelmezett, nem húzott magával a föld alá, legalábbis eddig nem. Abból gondolom, hogy nem haragszik rám, mert szerintem meg se halt, fa lett belőle. Először azt hittem, vadvirág van a sírján, talán szél fújta oda a magját. Kezdett sarjadni, cuki kis növény, utat talált magának a sírkő egyik repedésében, kikandikált. Növögetett, én meg hagytam, legalább lesz mindig friss virág, gondolhattam volna akkor, ha tudom, nagyanyám halála után úgysem hozok ide virágot, csak hét év múlva, amikor felhív a temetőcsősz, én vagyok a legközelebbi hozzátartozó, mondja, el kéne dönteni, mi legyen, mert a márványkő szétnyílt, egy rohadt nagy fa nőtt ki keresztapám sírjából.

Rövid hajú királylányok márpedig nincsenek, ezt első kézből tudom, lettem egyszer én is rövid hajú. Összefontam egy copfba a hajam és nagyanyám régi szabóollójával lenyisszantottam, ott porosodott a vastag fénytelen fekete fonat az asztalomon, napokig. Végül eldöntöttem, hol a helye, a tied lehet. Én akkor tudtam meg, hogy rövid hajú királylányok nincsenek, mikor elhagyott a szerelmem. Ezen úgy elszomorodtam, hogy élni se akartam már, mit ér egy nő trónfosztva, inkább meghalok, gondoltam, hátha én is fa leszek vagy vadvirág és lépéseket is tettem ez ügyben, felhívtam egyik barátomat, hadd tudja meg az egész világ, többé nem leszek, ma meghalok. Azt mondta a barátom, oké, csak még egy picit várjak, amíg átjön hozzám, mert ő viszont megígérte magának, hogy addig nem hal meg, míg legalább egyszer az életben nem szerelmeskedek vele, úgyhogy tartozok neki ennyivel. Ő volt a másik férfi, aki a legtöbbet tette értem.

Nem vágom le a lányom haját, nőjön csak, ha vékony és gyenge, annál jobb, könnyebben libben, ha fúj a szél, viszi az illatát.

Tükör

Az én szerelmem tiszta forradás, mindenhol csak sebhelyek.

Állítólag nem illik nárciszt vinni vendégségbe, mert arról mindenkinek az a csodaszép görög fiú jut eszébe, aki úgy el volt ájulva magától, hogy a végén bele is halt a sóvárgásba.

Egy háromajtós tükör állt nagyanyám szobájában. A két szélső ablakot be lehet hajtani, pont annyira, hogy egyszerre látszik az ember hátulról, oldalról, meg elölről is, ráadásul végtelenül sokszor. Felveszem a zöld selyem, királylányos hálóingemet, sárga csipkés, karácsonyi ajándék anyámtól, meg nagyanyám vörös fejkendőjét, nagyapám ünneplő kalapja a koronám. Állok a tükör előtt, azt játszom, hogy akit látok, az a királylány, én meg, aki vagyok, a megmentő, királyfi, vagy tündér, vagy micsoda, még nem döntöttem el, a gyerekek nem nagyon sietnek az ilyen ügyekben. Szóval csak az a biztos, hogy harc van és meg kell mentenem magamat, pontosabban a királylányt, ott a tükörben. Jó sokáig játszottam ezt, nem tudok leszokni róla, csak nehezen, mint az ujjszopásról, volt, hogy csókolóztam is a tükörképemmel, nagy maszatok lettek az üvegen, nagyanyám meg jóízűen kacagott rajtam, és valami frizurát is csinált nekem, hogy még szebb legyek. Apró a keze, minden körmén vékony koszcsík, minden ujján repedések, érdes barázdák a hagymaszagú kézen. A tükör pedig ormótlan nagy, cipelem magammal, választhattam volna a fekete-fehér pöttyös kötényét emléknek, vagy a vörös fejkendőjét, esetleg a kispárnáját, azt kellett volna választanom, abba beleivódott az öreg szaga, érezhetném, ráadásul pehelykönnyű lúdtollból van. A tükör tömör fából készült, és állítólag nincs is rajta fogás, mondja a szerelmem, amikor már megint viszi át az egyik városból a másikba nekem, pedig ő nagyon erős, elbír mindent. Neked muszáj állandóan valamit elhoznod, nem lehetne egyszer csak úgy, simán elmenni, kérdezi. Nem, valamit vinni kell.

Ilyesmi miatt lett oda Nárcisz is, a görög szépség, meglátta magát a folyóban, lehet, hogy fel se ismerte, tyű, a mindenit, de jó pasi ez, gondolta, és vitte volna magával, nyúlt utána, bele a vízbe, de kifolyt a keze közül. Nyúlt utána még egyszer, semmi. A nagy küzdésben, hogy elkapja végre saját magát, volt ideje töprengeni, szerintem, és ettől csúszott szét, lehet, hogy nem is az önimádatba halt bele, hanem kinyírta magát, mert megzakkant a gondolkodástól, hogy ki is ő valójában. Talán buzi vagyok, nem pedig az a dögös pasi, akinek a nimfák hisznek, ez juthatott eszébe, és egyre szomorúbb lett. Ej, de szép szomorú arcom van, gondolta ekkor, bárcsak lenne még valaki, hozzám hasonló, nem lennék ennyire egyedül, és felmerült benne a halál gondolata, ha az ember sokáig egyedül van, felmerül benne a halál gondolata. Elképzelem, térdelünk egymás mellett sokan az Eufrátesz, meg a Nílus, meg a Duna partján, egy fiú, egy lány, egy fiú, egy lány, nézegetjük az arcunkat, olyan szép legyen a szemed, mint az enyém, dús legyen a hajad, mint az enyém, és így tovább, felsorolunk mindent, ami szeretnénk, ha a saját szerelmünk lenne belőlünk. Teremteni akarunk, vagy legalább csinálni valakit, hogy ne legyünk sokáig egyedül, de úgy néz ki, nincs magunkhoz fogható. Apró köröket könnyezünk a folyó vizébe, milyen édes vagyok könnyes szemmel, erre gondolok, meg arra, hogy mikor ölel meg már valaki. Aztán megunom az egészet, oldalra nézek magam helyett, látok ott még arcokat. Elég sokan sírnak ebben a percben is magányosan, vállon veregetem az egyiket, helló öcsém, nem unod még, mert én már fáradok, hagyjuk ezt, menjünk inkább haza, bújjunk össze, aludjunk egy jót.

A szerelmem azért lett tiszta forradás, mert nem halt meg, hanem pont, hogy meggyógyult. Meg kellett volna halnia, súlyos balesete volt, összetört a feje, ezt nemigen fogja túlélni, mondogatták az emberek. De túlélte, azt mondta, mától másként lesz minden, új értelmet nyert az élet. Nagyanyám úgy hitte, megint csoda történt, a Szűzanya meghallgatta az imáját, megmentette a szerelmemet, legyen valaki, legalább egy valaki, aki szeret engem, ha már ő nem lesz. Mások szerint csak mázlija volt és protekciója, rá jobban figyeltek az orvosok. Igazából úgy volt, hogy nagyon rondán nézett ki, kidülledt a szeme, zöld, sárga, fekete, vörös foltos, a szája félig leszakadva, a hosszú, barna haja a feje tetején leborotválva, ami maradt, az meg tele alvadt vérrel, nagyon büdös, de mindezt ő nem tudja, nem engedem tükörbe nézni, nem kell, hogy lássa magát, megijedne. Nem nézegeti magát tükörben, engem nézeget. Naphosszat csak alszik, vagy rám gondol, mondja, és olyankor feláll a farka. Így ellenőrzöm minden nap, hogy élek-e még, meséli.

Szeretném látni, milyen leszel majd öregen, ezt meg a másik szerelmem mondja régen, gyönyörködik bennem, rám mutat, de úgy, hogy az ujjbegye hozzám is ér. Borzongok, kemény lesz a mellbimbóm, örül neki, hálából megcsókolja, aztán folytatatja tovább az alkotást az ujja hegyével, örülök én is, meg sajnálom is közben. Elhiszem, tényleg kíváncsi rám öregen, de tudom, érzem, azt én nem neki mutatom majd meg, nem bírná el, a férfiaknak az ilyesmihez erő kell.  Helyette kifestem neki az akkori arcom. Nézem a tükörben az arcom, fekete kontúrceruzával kétoldalt mély barázdákat rajzolok az orrcimpámtól a szám sarkáig, sötét karikákat a szemem alá, vízszintes csíkokat a homlokomra, nevetek, mert azt hiszem, neki is tetszik, de nem. Ijedten bámul rám, ki nem állhatja ezt a tükröt, mondja, rohadt háromajtós, az ember belenéz, és sosincs vége a tükörképeknek, meg, ha így fogok kinézni öregen, hát elég ronda leszek, még szerencse, hogy le lehet mosni, mossam le.

Nagyanyám is azt mondja, hogy vigyázzak ezzel a tükrözéssel, mert ha például gyertya van a kezemben, akkor egy gyertyából nagyon sok lesz, megvilágítja az utat, én mutatom meg az utat a szellemeknek, rám találnak. Mindig csak eddig mondja, pedig engem érdekel, mi történik az után, hogy rám találnak, meghalok, vagy mi lesz. Ezt azért fontos lenne tudni, mert nekem vériszonyom van, egyáltalán nem mindegy, hogy fel kell-e vágnom az ereimet, ha egyszer úgy döntenék, nincs hozzám fogható, vagy elég, ha egy gyertyával odaállok a három ajtós tükör elé.