A jó  hír az, hogy vannak nők és vannak olvasók. Hogy legalább száz cseresznyefa virágzik éppen most Szentistvántelepen. Amúgy viszont. Nem is az, hogy 60, inkább az, hogy milyen lehet huszonkét könyv után úgy hatvannak lenni, hogy még mindig kilógsz. A fiatal nemzedék nagy öregje – na ne! Arany János volt öreg. Nem találja a haza rajtad a fogást.

Jelentékeny elmozdító: úgy kanonikus. Módosít a képen. Azon, hogy milyen egy klasszikus. Nem áll bele, az túl kényelmes volna. Elront, átír, kijavít. Főművek és ujjgyakorlatok. Szöszöl, szétszerel, összerak: kész a tizennyolcadik szövegváltozat. Elég idegesítő projekt. Töri a magyart. Játszadozik a nyelvvel a krapek. Aztán mikor azt kezdené gondolni az ember, hogy hát itten felszíni kitermelés zajlik, feldobog a szív és feltárul a tárna mélye, de úgy, baszki, hogy beremegsz. Szív és lélek – döntően neki köszönhető, hogy újra le lehet írni ezeket a szavakat.

Megvan a cucc, készen volna, de nem. Csinálja, figyeled. És akkor rájössz, egyszer csak megérted, hogy azért beszéli szét, mert rettentően fél attól, hogy kész legyen. Hogy szántszándékkal nem akarja, hogy meglegyen – erre megy ki itt a játék, ezért minden igyekezet.  

Ne is legyen kész sosem.