Tandori Dezső: A Holnap Utáni. Tanulmányozások.
Ár: 2600 Ft.
Terjedelem: 282 oldal
ISBN: 963 8496 44 4

A szerző idei Könyvhétre megjelent tanulmánykötete esszéket, reflexiókat, „saját élményeket” gyűjt egybe, és olyan szerzők életműveit idézi, mint Weöres Sándor, Ottlik, Kellér Andor vagy Thomas Bernhard.
             

Részlet a tanulmánykötetből:

Rossz belegondolni

…Nem, valódi témánkat nem függetlenítjük a világiasságok árnytényezőitől; valóságos tényezők azok, valóságosabbak, mint jómagunk, „jómagaink”. (Megy ez?) S ez így megy, a világi árnytényezők, melyeket költőségünkkel-prózánkkal etc. kicselezni véltünk, utolérnek bennünket, s már csak a hatalmas Árnyban, terepén rohanhatunk, s ez a sötétség kezd egybeesni, párosulni azokkal a nem látható, így-úgy ítélhető „benső” dolgokkal, vagy – szervezetünket, organizmusunkat tekintve 64 évesen, ami ennyi munka után, mint a jómagunké, már „egy nagy kor”, nem vicc-életkor, belső bajokkal, mint az alhasi fájás, nem beszélünk a lezsibbadt kézujjakról, megpúposodott csuklókról, egyre többet sajgó könyökről és vállról; s bár eddig még mindek belehaltak valamibe, és csuklót, ujjakat, izületeket a világért sem akarunk felpanaszolni, meg az is igaz, hogy ezt magunknak kerestük – itt ne menjünk messze! – már az alhasi (?) fájdalmak, tünetek a szabadság elvesztését is ígérhetik, s rettegéssel töltenek el bennünket; és még a rettegésnél is rosszabb, mikor úgy érezzük, együtt lehet élni (divatkifejezés) ezekkel a fájdalmakkal is; mint a begörbítésektől bénás ujjakkal etc. Rossz belegondolni, hogy alighanem tévedünk; s magatartásunk teljességgel érthetetlen, nyilván ostoba is, hogy orvosra is sajnáljuk az időt (ld. fentebb).
Nem annyira rossz belegondolni, csak kicsit reménytelen képet rajzol, hogy alapvető írói „szellememberi” tulajdonunk ez a bizakodás, különben hogyan is vetettünk volna papírra akár egy sort! Bár aligha kereshettünk volna „alkatunkkal” más, szerencsésebb utat-sort, s akkor ezt is hagynunk kell. Bizakodásunk, ne kerteljünk, nevetséges. Ám ha így mondjuk, miképpen mondtuk is, hogy „nem remélünk” (visszhangot! ki kéne menni egy visszhangfalhoz, de az is időbe telik, szabadságunkat vesztjük vele…) Itt is álljunk meg. Ahol szabadságunkat gyakoroljuk, kiéljük (magányos fordítások során, a várost legendásan becsászkálva, mindig azon az útvonalon, azon a 4-5 keserves vonalon), ezt is riadtan unjuk. Szent elszánás kell egy 17. világháborús könyv lefordításához, a 478-dik cikkünk megírásához a líra tárgyában, és az ilyen dolgozatokból, mint ez, nyilván a 29-dik is elég lett volna, és közben ki tudja, ez már mégis a hanyadik… tehát a kapun kilépve, minden értelemben, tanácstalanság fog el minket. Semerre se akarunk menni, csak egy kicsit úgy – nem is olyan rossz belegondolni! – menni akarunk, járni egyet, ám ez italba, unalomba, fölösleges beszélgetésekbe, tepertős pogácsa vásárlásába fúl, s őrültebb mániáink idején, jóllehet fogyni szeretnénk, csöves kukoricát is vásárolunk, és rossz belegondolni, másnap aztán micsoda gépies buzgalommal főztük és fogyasztottuk eme kukoricát, csak azért, hogy történjék valami.
Mert rossz belegondolni, hogy olvasni alig bírunk már. Rossz belegondolni, hogy a televízió épp adott 27 (soknak hallatszik) csa¬tornáján mi van, mi volna kukorica és bor helyett nekünk? Ötön levitézlett sorozatok; három csatornán reklámok, de a katalógusos legdurvábbjából; kettőn utazási reklámok; kettőn politikusok, nem is a mieink; négy csatornán a számunkra már elbírhatatlan rock (imádtuk pedig egykor) és pop és slágeripar eltúlzottan (Nagy Piac) tálalt termékei; és akkor jönnek a vadnyugti filmek, a társasjátékok, a kérdezz-felelek műsorok, a lelki tanácsadók nagy közönséggel, és semmi más és semmi más. Főzzük a kukoricát, iszunk (vagy kiöntjük azt is, unjuk, nem akarjuk leinni magunkat), vagy nem főzzük és nem isszuk, és dolgozunk, és kínkeservvel megy a nap, és rossz bele¬gondolni, hogy ez milyen körülmények közt zajlik ráadásul. Magunk vagyunk, senki sem zavar minket, telefonunk is van; itt van kedves, egyetlen elviselhető környezetünk, a lakásunk, a könyvek során végigfuthat szemünk, ha nem olvasunk is, itt vannak medvéink, itt van Totyi madarunk, a verébke, aki lelkesen csatlakozik hozzánk minden lehető helyen a szobákban, rendesen megvan, életéért aggódhatunk, élete még ígér 4–5 évet… itt van mindez, és rossz belegondolni, hogy ilyen körülmények közt, ismétlem, életünk maga a csőd. Csőd akkor is, ha megélhetési kilátásokat számolunk, s ezek csak módjával tragikusak, és meg kell elégedve lennünk, ha csupán annyira azok.
Rossz belegondolni viszont, hogy mennyire elment a kedvünk, abba, hogy olyanok vagyunk, mint egy „Szép Ernő: Néked szól” (vers), vagy a „Magányos éjszakai csavargás”-vers, és nem az itt, hogy jó, hagyjuk a költészetet, hagyjuk Kosztolányit is („Boldog, szomorú dal”), persze, kulturált, jóléti csüggedés volt az övé, de mi várta? A rákbetegség évei, hiányzó fél arc, mit tudom én, nem volt már ember… és az országot mi várta, már az országnak, rossz belegondolni, ott volt a nyakán az az egész… a terrorok, a részben újabb terrort hozó állítólagos felszabadulás, és ki-ahogy-látja. Mit ért volna, ha Kosztolányi felhőtlenül boldog az útibőröndjével, meg hogy megsüvegelik, meg hogy kis kakukk ugrál az ingaórájában, melyet Rippl urunk festett be kívülről, vagy hogy Stockholmba megy PEN-kongresszusra… csak úgy halandzsázom. A végzet Árnya… brr, giccs… ott volt, lett volna felette, ha jó volt belegondolnia életébe, ha nem.
Rossz belegondolni, mondom, hogy „nincs kedvem”, meg hogy oly nevetséges makacssággal tartok ki magányom mellett (hiszen ki segíthet rajtam? 64 év, még egyszer mondom, talán annyi munka után főleg, ami jómagunkkal járt – vissza általános személybe! –, nem játékéletidő, nem „tréfarabság”), igen, igen, mit segítene rajtam pár kedves szó egy megnyitón, meg ha 40 ember odajönne a dedikálópulthoz, 10-en vennék meg a könyvem, annyian se, 7-en hozná¬nak régi könyveimből, 23-nak azonban csak képeimet, cikkeimet, írnám alá… Ilyen rossz volt mindig a kép. Felléptem itthon, idegenben… semmire se juthattam vele. Rossz belegondolni, hogy kész pályákon másoknak igenis jutniok kellett. Még rosszabb belegondolni, hogy ez azért ennél bonyolultabb, és nem is firtatom.
Rossz belegondolni az egészbe.