E könyv története, gazdám szerint, 2006. február 18-án kora reggel így indul: színhely egy pesti tér, idő vasárnap. Gazdám a jégen ül, a csupa jégpálya járdán. Épp akkor esett el. Nem veszítette eszméletét, de elmondta többször is, forma szerinti – fehér, szikrázó – csillagokat látott. S ez agyrázatás volt, ha nem is „orvosi” rázkódás. Szerinte. Ketten ott termettek mellette hamar a különben elhagyott terepen – gazdám a piacra igyekezett, erről ír majd állítólag, mindegy, alkalmasint felesleges út volt, fel kellett volna adnia ezt-azt postán, hétfőn is ráért volna, csak gazdám még etetni akart, rigókat, a közeli parkban, akkor egy igen élénk illető köszönt rá, gazdám attól tartott, egy autóbusszal kéne utazniok, más járművet választott, utána nem volt türelme sétálni, villamosra szállt át a buszról, erről azonban hamarabb leszállt a kelleténél, sétálni akart egyet, óvatosan ment, színjózan volt, végül az aluljáró helyett ment ott a piac melletti templom oldalán, ott szaladt ki alóla a lába, lejthetett a jégfelszín, komoly gyorsulással zuhant, hátra, szerencsére ülepnél a kabátja védte, de jobb karja maga alá csuklott valahogy, nem tört el, a nyekkenés ijesztő volt így is, és nem nagyon tudta használni a kart, szerencsére túlesett a sokk első felén, nem csinálta össze magát, elérte a piaci vécét, ám erről kicsit később mindjárt –, felsegítették hát, a buszmegállóbeli szerencsétlen találkozás után itt szerencséje volt, sokat nem kellett beszélnie, nem, mentőket ne, végül hosszasan ült, félig letolt, jól vissza nem húzható nadrággal egy piaci padon, vánszorogva hazaindult.

 

Ott, gazdám szerint, nem volt nagy kérdés a „hogyan haza”, mint máskor, normálisnak nevezhető körülmények között, mikor is gazdám, mint állítja, gyakran a találkozás utáni zaklatottság miatt idegesen halad, be-betér fölöslegesen egy pohárra, kihagy egy megállót, taxit végképp nem fog. Azok az idők rég elmúltak az ő számára is, mikor léhán taxizgatni lehetett a városban, azaz mikor Pest környékére is bérkocsival utazhatott a kicsit is tehetősebb ember, diák, bohém, család stb. Gazdám szerint a találkozások hibáit nyilván ő túlozza el, a másik fél észre sem veszi az őt idegesítő (részéről adódó) visszásságot, szóismétléssel „túlzást”, ám az idegesség: marad, kialvásig; másnap sokszor nyoma se a dolognak már. A piacról majdnem a legcélszerűbben vánszorgott haza, le a metróba, fél kezével nem nagyon bírt fogni, a sérülés a vállban és a felkarban volt, később kiderült, a kar egészében, végig be is feketült – ömleny, embólia lehet; ijesztő, akkoriban halt meg egy hajdani válogatott labdarúgó ilyesmik következtében (trombózis) –, betért egy gyógytárba, kocsmába nem, vett egy Ez-Az-Ultra tablettafélét, ezt sokáig szedte aztán, használt is, nem is, nem volt olyan egyszerű az eset, ám itt még nem tartunk. Túlzás nélkül állítható, mondja joggal gazdám – és felesége, akit itt így kell jelölni: „a Felügyelőné”, utalással a régi könyvekre, melyekben gazdám a madaraikról írt, s ő maga „Madárfelügyelő” volt, de a medvekönyvekben is –, a sérülés a nagyon súlyos kategóriába tartozott. Erről is lesz szó, s még négy hónap múltán is baj volt, fenyegetés maradt az az eset, esés, kivédetlenség.

 

Van gazdámnak egy ilyen feljegyzése – ehhez a könyvhöz: jegyzetelt, kezét is kímélve, miután kötelező, magára rótt munkáin túl volt, két ujjal gépelve, mint mindig, két mutatóujjával, csakhogy erről még lesz szó itt, ez egy darabig lehetetlen volt, azaz csak az amúgy is beteg bal kéz mutatóujja maradt használható, s ez alighanem újabb bajokat okozott –, így szól: „Beállt a (telefon) csend. Ez nem megy azonnal s magától, direkt, nem. – Már azt se bánom, egyébként, hogy személyes, találkozásos beszélgetéseim – a magam számára – furán alakulnak, túl sok beszéd, kapkodó, túl kevés… ez ritkán… kényszer érzése. Nem kell jól beszélve enyhíteni, ami fals. Bár miért lenne fals? lehet fásan is, lásd fás karalábé… olyan, haha”, így mondogatja gazdám, „hogy fals karalábé, nincs!” De a papírral nem tud igazán mit kezdeni, eltépi, eldobja. Sokszor lesz ő, így gazdám, fölöslegesen ingerült. Manapság az ő köreiben mindenki azt mondja, hagyjuk a politikát, az anyagiakat, valahogy majd csak lesz, de gazdám elkezdi az igazságlovaglást, nem jó! Hasonlatokat hoz fontoskodva a mai eseményekre apjának életéből – nem keveri bele ugyanakkor a dologba apját –, például hogy valami malomügyi adó okán tönkrement pár molnár, egy ilyennek volt a lánya egy öreg takarítónő, aki gazdámat 1962 őszén, mikor az egyetemet követően valami ipari tanuló otthonban tudott csak elhelyezkedni, elszidta-átkozta mindennek, gazdám apjának neve szerepelt a rendelet alatt. Gazdámat akkor, s épp a születésnapján, nagy havazásban, megérintette valami leszakadt vezeték is ott, meghalhatott volna. Szép!

 

Rétegek sokasága választ el egy-egy tárgyat, kérdést, tényt, jelleget, eseményt – csupa olyasmit, hogy ebbe a könyvbe kerülhet(ne), kell kerülnie; és nem lehet, mondja gazdám, innen oda ugrálni, annak ellenére sem, hogy nem lesz itt időrend (születtem, mondja gazdám, 1938. december 8-án stb. a budapesti Sportkórházban, azaz a Vöröskereszt Kórházában, Alkotás utca, Győri út), megjegyzem, gazdám ma épp arra járt, egy kiadójával beszélgetett. Erről később. Nem volna értelme eseménytörténetet mondani itt rögtön, különben is, ezt gazdám másutt megírta már: mikor nagyon sovány volt, de olyan 56 kg körül járva, átpréselte magát a kórház rácsán, mintha újra születne. Akkoriban két és háromnegyed évig nem ivott, tehát ezt a kerítésmegjárást is józanon művelte; nem fogom sosem mondani most már, hogy „erről is… amarról is… lesz még szó”; lesz vagy nem lesz. Inkább arról teszek említést, hogy gazdám többféle mottót is gondolt ehhez a könyvhöz, ám a túl sok bevezetősdit nem szereti ő, így maradt el ez a versike: „Vagy valakinek; vagy valamit. / Vagy senkinek; vagy semmit.” Vagyis mondani. Ha valakinek, az már szinte semmi stb. Nem érdemes szellemeskedésekké hullani itt, mondja gazdám. Olcsó az. Szamárságokról beszámolni sem sokat ér, kérdezi. Például hogy ha egy beszélgetésben túljátszódott valami, még tükörbe is zavartan nézek? Hm, tűnődik. Ezt a viccverset, Weöres Sándor modorában, ingerültségében fogalmazta, ide jegyzem: „Míg az ember hadakozik, / kit küldjön az akármibe: / jó. Ha már nem hadakozik, / akármiben mindenkije.” (Ő: Brr!)

 

Gazdám szerint „könnyű eseménytörténet”, ami február 18-a után jött, csak kibírni volt nehéz. Azóta is figyeli a sportolókat (tévé), kinek van izomrostszakadása, kinek ugrik ki a válla, hogyan hatnak másfél év múlva is egy húzódás következményei. Gazdámnak nem tört el semmije ott a jégen, de hogy mi történt, rejtély. Többféle pasztilla következett, a végén nyolcféle kenőcsnél és balzsamnál tartottak; a Felügyelőné kente a kart, a vállat, az oldalizmokat, ő adta fel gazdámra a trikókat, ingeket, pulóvert, csak a pizsamakabát csúszott könnyen (csak nappal használ gazdám ilyesmit, trikóra, hűvösben). Gazdám megtanulta, az anyagok mennyire tapadnak egymáson, ám – hogy már maga öltözött – három réteget egyszerre fel- és lehúzni sem egyszerű eset. A gépelést egyetlen napra sem hagyta abba. Sérült bal keze mutatóujjával gépelt; a megzúzott, napról napra feketülő, mindenképpen vérömlenyes kart kímélte. A régebbről sérült, már évek óta „tünetes” keze kezdett bezsongani, három ujja – végül a mutatóujj is – bizseregni. Üdv volt, mikor a frissen sebesült, zúzott kart is be lehetett vetni, a jobb kéz mutatóujját tehát. De addigra megvolt az új baj, gazdámnak mindkét „keze” roncs lett, kis túlzással használhatatlan. Azaz ki tudja. A vérömleny elmúlt, kellett volna kímélni most a feltehetően nem ínhüvely-, de ideggyulladásos régről sérült, csuklóduzzanatos bal kezet, ez nem történt meg, a vége az lett, hogy gazdám kénytelen volt két hét pihenőt tartani, nem gépelt. Orvosnál, persze, nem járt. Számítógépet, laptop nevű szerszámot nem hajlandó venni. Több technikát ne a házba! Gazdám (68) a hátralevő időben már nem akar külsődlegesen megújulni. Belülről, ám jöjjön, aminek kell (lehetőleg az se, mondja). Most ideges is, hogy tétlen (ah, jegyzetel, elégedett vele), nem is.

 

Belülről jön azért ez-az, e könyv tervével kapcsolatban is; gazdám erről jegyzeteket készít. Volt neki például egy olyan elképzelése, hogy kérdés-felelet, azaz kérdések és részletező alkérdések formájában írja meg ezt a könyvet. Érezhette, erőltetett ötlet. Talán, mondja, előkotor pár ilyen kérdésbokrot. De hát nevetséges fontoskodássá válhatott volna ily megoldással az egész. Nincs azaz olvasó, aki kibírta volna, alkalmasint. Gazdámra most könyvmánia jött. Beszerezte (sokan kérdik, minek?) csaknem mind a „száz” Jókait, rengeteg kultúratörténeti, filozófiai, irodalomelméleti könyvet gyűjtött be, főleg cserebere alapon, megjelent egy verskötete, neki igen fontos darab, úgynevezett Diákkönyvtár, gazdám ott a holtak közt az egyetlen élő, mai figura, ezzel ámultan boldog. Mindig volt bennem valami ilyen teljesítményesség, mondja, és ez, bár mások válogattak be, világos, nem önjelöltként kerül ilyen helyre az író, tehát nem „objektív, világrendi” ügy, akkor is, „ahol én vagyok, mint a régi nagyok kisinasa”, így gazdám, kivételes helyzetet sugall (neki, belül, így vélekedik), amíg élek, mondja, senkié ez a hely nem lehet. „Az egyetlen élő leszek”, idézgeti (hibásan) Pilinszkyt. Sajnos, ha jól idézi azt a versszakot, szomorúbb az igazsága, ez szól arról, hogy egyedül lesz, csillagok csak az ég helyett, tollpihék az üres ólban. Gazdám el akarja mondani, hogy utolsó madaruk (madara), Totyi halála után csak rossz jött egy darabig. Most kezd fordulni a kerék, de jócskán. Csak, mondja gazdám, érdemes-e így korszakolni? Kis tudja azt a Felügyelőnén kívül, ki volt nekem (nekünk) Totyi, „mik” voltak (mik) a madárkák itt nekünk, hiába erről tucatnyi könyvem, mondja, 29 évből; semmi.

 

„Minden korszakolás: kőkorszakolás.”

 

A könyv kérdésfeltevős megírási módjához gazdám bíztatást érzett Szép Ernőtől, akit ő József Attila mellett a 20. század legnagyobb magyar költőjének tart. Ez nem tartozik ide, van azonban Szépnek ez a kérdezős költeménye, gazdám még 1984-ben készíthetett egy kis Szép Ernő-válogatást, versek és próza, s ott van ez: „Mit tudok annyit nézni a lombtalan fán, / Mikor a levelek már mind leszálltak…” Ma villamosról leszállva gondolta el ez. A levelek leszállingóznak, persze, de a csodásan bizarr Szép-stílus megengedi azt a képzetet, hogy mintha síliftről lépnének le, például. Gazdám nem tud betelni ilyenekkel se: hogy a költő saját magát kérdezi, igen, ő maga mit tud nézni annyit stb. Ez nem nagyon szokásos, ez meghökkentő szemléletmód, így gazdám. Tényleg, mit nézünk annyit? „Az őszi rajznak”, folytatódik a szépséges Szép-vers, „titkos értelme van tán, / Amit írnak az összevissza ágak. / Hogy fejtsem meg? Hogy értsem? Mit csináljak?” Jellegzetes elder-felhár értelmezésmód, mondja gazdám. Nagyon fontos ez a tanácstalanság, hirtelen idepottyantva. Hogy egyáltalán mit csináljon ő, Szép Ernő? Vagy az ember. Nehéz ügy másokra ráerőltetni talán a nézőpontomat, aggódik gazdám, viszont azt se mondhatom örökké, hogy ezek az apróságok nem pillanatnyi hangulatom jelei. Hanem, állítja ő, mindig azt akarja kifejezni vele, saját különcségeinek bemutogatásával is, mondjuk, hogy íme, ilyen (lehet az ember. Ilyenek vagyunk. Ez az emberi helyzet. Gazdám nem tudna olyat állítani, hogy ő netán jellemzően kifejezi az emberi alaphelyzetet. Ám nincs kizárva, hogy valamit abból mégis „képvisel”, ért; jelez.

 

„Ne kőkorszakoljuk meg.”