Részlek lapszámból:

 

Lendületre hajlamos lélek

Tandori Dezsőt Bedecs László kérdezi

– Az 1968-ban megjelent első, ma már legendás kötetedet eddig több mint száz követte. Mintegy harminc verseskönyv, köztük gyerekversek is, körülbelül hetven prózakötet és néhány esszékből, drámákból vagy épp rajzokból összeállított könyv. Pedig egyáltalán nem úgy indult a pályád, hogy ilyen termékeny szerző leszel. Az első kötet megjelenésekor, melynek egyébként, mint már sokszor leírtad, az Egyetlen címet szántad, már elmúltál harminc. A következőre pedig akkor öt évet kellett várni. Hogy lett az egyetlenből száz? Mi a titka ennek a páratlan termékenységnek?

– Minden részének van, lehet párja, harminc verseskötet vagy negyven-ötven regény nem a világ. De olyan írók a világirodalomból, akik például gondolatrajzokat is készítettek, már kevesen vannak, mert, mondjuk, Klee mégsem volt költő, én meg festő nem vagyok. Eléggé egyedinek tehát inkább az együttes nevezhető, ami az általad sorolt sok mindenből összeáll. De szerintem nem áll össze, hiszen aminek össze kell állnia, az már kétes ügy, nekem nem kell. Egyetlen valamiből jön sok minden – épp ezért lett volna az első kötetem címe ez. Nem darabra egyetlen tehát, hanem: „Egyetlen… mi is?” Köteteim száz fölött csak a magyar nyelvű dolgaimat számolva, igen, de a külhon csupán egyedi, egyszeri szereplésekkel adódott nekem, főleg a katalógusaimmal, rajzos, ideogrammás könyveimmel. (Igaz, nem is törekedtem nagyon.) Most az utóbbi három évben viszont annyi minden adódott, kötet stb., hogy hírtelen elkezdett nem érdekelni, amire satnyán „büszke” voltam még, hogy hány és hány könyvem. Meg hányféle.

 

– Az irodalomban persze a mennyiségnél fontosabb kritérium a minőség. Sokan épp azt mondják: Tandoriból a kevesebb több volna. Mások azt, Tandori túl hosszú, az élet meg rövid. Te hogy látod, kellően önkritikus vagy a kezed alól kikerülő szövegekkel?

– A minőség elsősorban ez: hiú szempontok nem vezessenek tartósan. Mondom, tartósan ne. Nem tudom, minek mi a forrása nálam, miért ennyit és miért pont ezt írom. Így adódtam, és ennek rengeteg mindenféle volt az ára. Szégyellném sorolni. (Az is: mennyiség!) De például az is igaz volt, hogy egyszerre csak egyetlen odaadás legyen. Meg az is, hogy próbáljunk egyetlen nap leforgása alatt engedni a hajlamainknak, például kérdésekre válaszolni, versekkel is (az már kettő!), egy kedves és világ-szintje-kiváló sakkcsaládnak válaszolni, rajzolni, például „sakkdolgokat”, utána pedig sóhajtani egyet, s feleségemnek mondani: „De jó a kicsit unalmas fordítás fás karalábéja megint… krumplipaprikásnak.” Szóval versenyző alkat voltam, de sportoló sosem. Feleségem is lendítőerőt jelentett, bár ez bonyolult elágazásokat hoz – nem szeretek elkapkodni hipotéziseket. Ma is van energiám némely munkaféléhez, például megkértek, írnék egy kiváló pályatársamról. Én többé ma élő szépírókat nem értékelek esszében, hát írtam, kétszer is, verset. És szerintem, mint mondjak, sajátos veretű költemények lettek. De annyi mindenhez, mint régen, már nincs energiám. Van helyette másom.

– De vajon mire történt, mire jöttél rá a hetvenes évek derekán, amitől beindult a szövegtermelés? Egyáltalán hogyan emlékszel a húszas-harmincas éveidre? Mi volt az akkori és a későbbi gondolkodásodra döntő hatással?Már ekkoriban is sokat fordítottál…

– Természetesen elvégeztem a magam poétikai konzervatóriumát, de nem a műfordítás révén. Írtam Rilkét, Tóth Árpádot, Kosztolányit. És hogy úgy mondjam, lendületre hajlamos lélek voltam. Igen sok egyébbel is foglalkoztam. Képzőművészet, de avantgárd, akkor! 1974 és ’76 között indigózás, szögelés, mindenféle vad dolgok, csak ezek sohasem jártak szerepléssel. Ahogy gyerekkoromban is kibújtam minden kötelességemnek érzett szerveződés alól – sorolni sem merem! –, ahogy a magánéletben is, nevetséges szó, akkor hajtottam megoldásokra, mikor úgy éreztem, ott az ideje, a költészetben, prózában, esszében is végigiskoláztam a klasszikusokat, nem tolakodva elő azzal, hogy én, „tandoridezső, tédé”, ugyan.

És hogy a hetvenes években mire jöttem rá? Annyira kívül-benne voltam abban a világban, hogy csodának éreztem: velem prózaíróként is szóba áll egy nagy kiadó? Megkérdeztem: jelentkezhetnék egy novelláskötettel? Na ja, novellák… Ez volt a Koalákjárnak. Hát persze. Gyerekversek? Az a gyerekkiadó dolga. Kézzel írtam hetekig a Medvéket, és a legnehezebb az volt, hogy legyőzzem természetes szégyenérzetemet: egy felnőtt ember mackókról? Satöbbi. A Móra-Kozmosz sokféle munkámat adta ki, sci-fitől (gyenge voltam benne!) önéletrajzi veréb-medve könyveimig (ezeket ítéljék meg mások). A móka az volt, hogy már a nagyvállalati változások (rendszerváltás, na ja) után a mórás kiadófőnök akadékoskodott a KopparKöldüs kiadásával. De Háy Janó barátom segített, ő szerkesztő volt ott. Sokat köszönhettem mégis ennek a később (talán) változó érdeklődésű kiadóvezető pályatársamnak, szerencsém volt vele. És Keszthelyi Rezsővel is, a „munka frontján”. A belső késztetést ekkor már rég nem a versenyszellem adta, de például a fordítás úgy is ment, hogy este a küldönc hozta Korig Sárától egy ukrán költőnő verseit, lefordítandó másnapra. A hajdankor divatja volt a „nyersből” fordítás, isten tudja, szerettem. Éjfél után megvolt, alhattam is még.

 

– A fordításokra még visszatérünk, de előbb még a prózáról. Milyen prózát szerettél volna írni, és amilyet ma írsz, mennyiben hasonlít az akkor elképzeltre? Sikerült mindet megcsinálnod, amit szerettél volna?

– Minden prózai munkámat rémálomnak érzem, sőt, a prózát magát is. De érdekes, hogy én valójában prózával kezdtem. Iszonyú ambíciók hajtottak tizenéves koromban, ám teljes volt a kudarc, mert ott is végigbillentyűztem az általam ismert lehetőségeket, s azok 1950 táján, ugye? Most már nagyon kevéssé hiszem magam otthon az esszében és a vallomásos akármikben. Kinek írom? – ezt érzem. Relatív az alap (én), relatív a közeg (ők), ez nekem – bocsánat! – kevés. Nem is kevés, nem, ez még számszerűség, ez még értékrend, ez még mérhetőség. A mérhetetlen, melyet nem okvetlenül kell kifejezni, a versben, a kötött formájú versben, az evidenciarajzban (ideomicsodák), néha egy-egy szerencsés Sennelier-porkréta-munkában jön, bár ott meg sokat kell kezet mosni. Egyébként meg nem igaz, hogy nagyon sokféle prózát írtam volna. Többfélét, az igaz, de még ennyit sem szerettem volna kipróbálni. Van a tökéletes próza, a régi íróké, akiket nem nagyon olvasunk, van Szentkuthy és Mándy, akiket ma is olvasok, és bár nem tökéletesek, elérhetetlenül jók. Van Szép Ernő prózája, ami, ha akarom, tele van kifogásolhatóságokkal, de ő nekem az említetteknél is közelibb. Sosem vágytam a negyedét is tudni annak, amit Szentkuthy, nem vágytam olyan önazonosnak lenni, mint Mándy, aztán lett, ami lett, lettem olyan szigorú, hogy csak az abszolút megbízhatóságban hinnék.

– Úgy érted, hamar felismerted a prózád korlátait?

– Ha nem épp az enyém a korlátlan próza! De azt hamar beláttam, hogy nem tudok a magam igénye szerint drámai alakokat teremteni, és a cselekményfűzésben sem én vagyok a legnagyobb géniusz. Ellenben az utóbbi három regényem is (milyen vékonyak a maiak, egy legenda megdől!) mind célzott valamit. Megcélozta a 13:87 is egy megoldás megvalósítását, a Zombi a Jekyll-Hyde-rejtélyre akart egyszerű, egyszerre misztikus és realista változatot adni, a Torlandó…-ról meg itt közlitek majd az esszéverset, bármi gyarló. Ami nekem sohasem sikerül, szerintem, logikailag színképezni, felforgatni egy kérdés-egészt, akár megfogalmazhatatlan állapotában még, aztán teljes rendszerig jutni. De még kedvencem, a PaperStar vers sem tökéletes, mit akarjak hát? Minden és mindenki gyanús!

– Azt mondod, munka közben gyakran felmerül benned a kérdés: kinek írod, amit írsz? Azt hiszem, ez egy valóban fontos kérdés, hiszen például az olvasóid lelkesedése vagy elutasítás múlhat rajta.

– Azért itt többről van szó, mint hogy pillanatnyilag akarok-e bárkinek bármit is mondani. És ne feledjük: az életem a papírra vetett művem! Inkább arról van szó, hogy megállapítgatom, vagy az életem munkáját mellőzik egy-egy munkám javára, vagy egy-egy művemet kifogásolják az életem művének vélt jellege miatt.

– De komolyan el tudod képzelni, hogy lesz egy nap, amikortól egy sort sem írsz le?

– Vajon annak, amit írhatok ma, akár búcsúzóul is, hogy „már kinek írnék?”, van-e annak külön jelentése, jelentősége annyi minden mellett, amit – tíz meg tízezer oldal, száz meg százezer verssor – eddig írtam? Ha meg beleolvad abba, magam mit erőltessem? Minek mondjam: álmodtam, hogy megyek át az úton, és akkor hírtelen ott az az ablak, repülök négy sínpáron, alsó rakparton át a Dunába. Mint Jékelynél a rossz fapad, velem tart fotelom, melyben – bár vakulok tőle – madárkám kedvéért a világossággal szemben ülök egész nap. S így hízom. Repülök, de nincs csobbanás (undok szó, a célszerű új szavak undokak nekem). Egy kórházi ágyon ébredek, tagjaim hiányoznak, minden valami Sennelier-kréta-színben dereng, kékes-szürke, rózsás zöld, és ez még mindig csak álom. Magyarázom: persze, persze, a fogaid, kiszúrt veled az élet, őrjítő, hogy mégsem úgy csinálták meg. Hittél benne! Örökké te vagy, na tessék, a balszerencsés madár, de nézd meg, nekem már fényesre gömbölyödött a karcsontom, vagdossák le ötcentinként a lábam, a balt térd felett, a jobb tőből hiányzik. S nem is az, hogy átmentem a zöldön, belém jött egy autó, kétszer, de nem, én mentem hét sáv pirosba – s felébredek. Bementem hét sáv pirosba, fegyelmezetten és angyalvédelemmel csak megúsztam, járásom eleve rossz, több zöldet is megvárok. De lerobban a vízmelegítő, a zuhanyrózsa, a komoly szurka folyik, a mosogató leve visszajön. Szerinted én élek nyugodt életet? Én írok, miről, kinek? Hit kérdése az egész, angyal nincs, hogy eleve megment. De írni más. Nekem ma is szent az írás. De a lendület röstellendő. Ellentéte meg, az unalom, alig kibírható.

– Írni kell, de az értelme, a célja egyre homályosabb? És írni kell, mert különben megöl az unalom?De hol lehet a helye ebben a képletben az olvasónak?

– Mi a Sennelier-krétás rajzolásban a legjobb? Ha fejet, aktot, lovat, partfokot satöbbi már unsz, marad a jó finom alapozás. Csak így lenne érdemes írni. Az írás annyira nem bír figurális lenni, hogy vállaltabban kellene csak alapozásnak venni. Vicc, hogy első kiadóm, akivel nem vagyok hálátlan, Illés Endre, krétarajzoknak nevezte az esszéket. Amúgy meg az olvasó is: közönség. És a közönségnek a „köz” és az „önség” egyként része. Önsége szórakozni szeret (játék például a számokkal), a köz része pedig műfelháborodik, ha én azt mondom, „csendem”, „nem gondolok én semmit”, „egzisztencialista vagyok, mert lényegileg és elsősorban létezem” stb. Egyszóval ez nem ad jó utat. Az olvasó nem lehet iránytű.

– Érintettük már a körülötted lengő legendákat, mítoszokat is: egyik-másik bizony ismertebb a szélesebb közönség körében, mint maguk a műveid. Hacsak nem tekintjük az életedet övező legendákat is a te műveidnek.

– A legendákat magam oldom meg. A kulcsszó: Zenón. Bajom: ha nem is lehetséges, amit Németh Gábor mondott, de te és Tóth Ákos is emlegettek, hogy mindent kéne olvasni tőlem (jó ég, ne!), mert csak akkor lenne figyelembe vehető sok olyan mozzanat, melyek nélkül a többi oldalaz, egyfelé húz nagyon. Laci, tudod mit, igazad volt, hogy talán túl sokszor is megírtam tucatnyi „esetemet”. De például Ed McBain minden második könyvében leírja, Carella felesége milyen volt. Meyer Meyer neve, Kling forradása, vagy Maigret-nél a Pardon doktorékkal fogyasztott vacsorák… Nem mentegetőzöm. Sokszor megírtam valamit, ösztönösen, hogy elolvassák. Lehet, tévedtem. Néha engem is idegesít. De köztörvényesen nem olvasnak el tőlem számomra fontos (ha fontos, ha nem) dolgokból túl sok mindent a szakmabeliek, és így egyébként nem is igazán szakmai, ahogy vélekednek. Mondom, Zenón. Leszámítva az olyan vicceket, hogy a kör négyszögesítése, amit megmentettem szintén, amikor aláírtam, a kör és a négyszög alá, hogy „Így kerek a világ”, nem viccelek. Ráadásul ezeket ellensúlyozza a sok bánat, madárhalálok és emberhalálok átélése, meg a baleseteim, gyerekkoromtól kezdve. Nyilván mással is hasonlók történnek, de én erre vagyok hitelesítve, hogy ilyesmiket kinagyítsak, meg hát a fantáziám, ha nem is hagyományos történetek kieszelésére, azért eléggé jókora. Ezek nem „ügyes” dolgok.

– De hogy jön ide Zenón teknősbékája?

– Úgy, hogy a felezést én nem a mozgásra, hanem a létrejövésre alkalmazom. Ha felezünk, nincs mese a végén, hiszen mindig hézag marad. S nem elméleti számítások ezek, hogy na istenem, kerekítsünk. Én valaminek az elgondolásból való létrejövésére találtam ki ezt. Találtam egy modellt, ami szerint a gondolatból a konkrétum sehogyan sem alakulhat meg. Ezért vannak a legendák, összekeveredve a biologikummal, hogy tudniillik igen gyorsan érzékelek, észlelek, de ez túlságosan fel is dúl, és nehezen tudok annyi terhet cipelni, amennyit a sok érintkezés eredményezne. És nehézkes vagyok. Nehezen forduló síző vagy hátvéd. Foglalkozásom, az írás, vagy gyorsaságomban, vagy sokféleségemben, néha alaposságomban valósul meg. (Fura, régies kifejezés ez, tudom.) Ehhez én nem tudnám párosítani az azonnali készenlétet. Most ez – mára – abszolutizálódott. Ha fenyegető embóliáimmal, agyrázkódásom sejthető tényével, vészes, ledöntő alhasi fájdalmaimmal nem mentem orvoshoz, mit menjek bárhova is? Továbbá: a járás bizonytalansága. Megírtam tucatszor. (Azért sokszor egyébként, ha már kérdezted, mert hátha valahol valaki így elolvassa mégis.) Aztán: majdnem kiszámíthatatlan, egészen gyötrelmes légzési gondok (asztma-féle? egy másik betegség, mely a rekeszizmot támadja? szívelégtelenség? nem hinném). Szóval már nem természetes nekem, hogy bárhova is én el. Viccem: nem jön össze nálam tér és idő. Baromság, de jó: valahol én ott leszek, pont itt, ahol te, de nem akkor. És pont akkor is leszek valahol, de nem ott. Sajnos a konkrét találkozásokkal, ha az én érdekemben állnak is, túl sok a kellemetlenség. „Ő se találkozik, én se tartom szavam”. Hát, valahogy így.

 

– Igen, a munkabírásod mellett a zárkózottság is fontos része az imázsodnak. Az, hogy alig-alig jársz társaságba, a telefonod legtöbbször kihúzva, e-mail, mobiltelefon pedig szóba sem jön. Mit gondolsz, összefügg ez a két dolog? Mármint a munkamánia és a bezárkózás.

– Nagyon durva leszek. Belső hierarchiám, amikor még „érintkeztem magammal”, volt – közlöm azonnal. Németh Gábor barátom kedvelte azt a mondásomat, hogy jön valaki, kérdi: nem zavarlak? Á, nem, engem minden zavar. Például a Prima Primissima ünnepi színpadán, mikor ilyen kicsinek (mutatom) éreztem magam, és mondtam is a nagy közönség előtt állva, szemben, szemtől szemben, hogy ezek léhaságok, az ilyen mondások. De kicsit elhamarkodtam. Mert még léhábbnak lehet tekinteni, hogy főleg már csak magamat zavarom. De ez igaz, bár semmi esetre sem alkalmazható globálisan. Magam: nem „felnőtt” ember, hanem „lenőtt” ember. Ezt megverseltem, na ja, „ezt”, de a lenőtt ember például az, aki lenő magáról, vagy mint a tulajdonságok nélküli ember, fel-le. Vagy: minden feleslegesen dúl fel, leeslegesen dúl le. (Nem rossz!) Illőn csak magadat unhatod, de abban ott az egész világ. Beszélni valakivel: elvész egy esély, hogy kéne. Spontánságom az, hogy spontánul nem érdekel, ami nem érdekel. Az „érdekel”-ből már mesterkéltség lesz. A mesterség: mesterkéltség. Az meg: jaj.

– Dezső, motoszkál bennem a kérdés, ha már az írás kapcsán a versenyt olyan sokszor emlegeted, te magad hová helyezed a saját művedet?

– Hadd legyek durva: kis ötpróbát veszek. Költőként – mindig a mai magyar mezőnyben, tehát a régi tíz-tizenkét nagy után értve magam – első, második lehetek. Prózaíróként a harmadik és az ötödik között, rendes saccolás, esszéistaként az első húsz között vagyok, a tizedik körül. Ez a legrosszabb esetben is ötven pont körül van. És akkor? Ez már számszerűségben nem érdekel. Nem ezért nem, azért nem, hanem mert teljesen máshol járok evidenciáimmal. Tudok valamit arról, mi az, nem beszélni. Mindig is tudtam, ezért a sok beszédem mögött rengeteg kimondatlan marad. Csak ma ez van: még ezt sem tudom kimondani, nincskimondása számomra, hogy mit kell gondolni, mit nem, mit lehet, mit nem. Amúgy meg az utazásokkal együtt úgy 1997-ig töretlenül, 1999 végig zötyögősen ment munka, de ma az van, hogy a madarakon túl, az életem egyik centrumát tévő Kártyabajnokság három ligájának rendszerein túl, rajzoláson túl (itt már visszamentem realista-félébe!), manapság olyan rendszerességgel végzem szabott munkáimat – saját prózai művek és remekbe szabott versek írását (nem álszerénykedem!), vagy hetven százalékban fás karalábé művek fordítását – ahogy, amilyen rendszerességgel sohasem dolgoztam. Vicc, nem?

– Örülök, hogy ilyen őszintén válaszoltál erre a kérdésre, jó, hogy ilyen világos értékítéleteid vannak a saját munkáidról.

– Ma, amikor már, egzisztencialistaként, nem a történelemben hiszek, hanem hogy kulturált emberhez méltóbb vécém van, mint a régi nagy királyoknak (bár még mindig elég kacat), amikor mobilom nincs, vas gépen írok, amikor már tényleg csak abban hiszek, hogy járni tudjak, levegőt venni stb., akkor azt kérded, mi a véleményem? Magamról? Teszek én a saját véleményemre! Itt annyit sem kell udvariaskodnom, mint másokkal, ahol, mint kedvenc költőim egyike írja, remeg az ember valami mesterkéltért, sérelmekért, kötöttség-fogalmak jegyében. Magammal szemben nem kötelességem, hogy a magamról alkotott véleményemmel is törődjem. Élni, lélegezni, szabadnak lenni így, minimalizáltan. Valaki azt mondta: „amilyen igénytelenül te élsz…” Én?? Igénytelenül? A legnagyobb igényesség az életem, mert a megcélzott evidencia jegyében alakul.

– Ha már itt tartunk, térjünk rá a talán legfontosabb Tandori-mítoszra, a zárkózottság egyik okára vagy indokára, a lakásodba fogadott madárkákkal kapcsolatosra. A hetvenes évek közepétől vannak ők jelen a művészetedben, sőt, voltak időszakok, amikor szinte mindent kiszorítottak onnan. Na haragudj, hogy így kérdem: sorszerűen kerültek ők az életedbe, elkerülhetetlenül? És vajon már az történet elején láttad mindennek lehetséges művészi mélységeit?

– Igen, térjünk rá, röviden, kihagyhatatlan, a madárkákra. Köszönet, hogy így említed őket. Sorszerűen jöttek? Nekem, nekünk, épp 1977-ben? Az első verébfit nem tudtuk megmenteni, nem ismertük a mentés fortélyait. Mire ment volna, ő ment el. Elég rémes volt, ahogy minden közelről átélt későbbi madárhalál is. Nagyon rémes. Bár ez, rémes mondani, kopik. Vagy az önsajnálat, az fogyatkozik. Szpéró lett az első életben maradó, s őt a Flóri halála napján leltem, mikor szent szándékkal mentem, hogy fiókával térek haza. Ilyen nincs. Volt, lett.

– Meg tudnád mondani, bár buta kérdés ez, mit jelentettek, jelentenek neked Szpéróék?

– A legfantasztikusabb tömörséggel a természettudós Julian Huxley fogalmazta meg, mik a madarak. Kosztolányi, akinek sok hibáját fintorgatják-forgatják műfordítói minőségében, a legszebb magyar nyelvű versek egyikét kanyarította az angol eredetiből. S mondtam, alig tucatnyi nevezetesebb külhoni szereplésem volt, annyi se, de Rotterdamban egy költőfesztiválon a befejező műsorszám én lehettem, s angolul ezt a verset mondtam el. Sokunknak a madár: ének. Örömünk kifejezője. Tudjuk, hogy külön élete van mindegyiknek, külön-külön egyének. A mintegy huszönöt-harminc madárka, akivel közeli kapcsolatunk volt, de úgy, hogy huzamosabban éltek itt – kipottyantak, sérültek, vakok, lerokkanók, elöregedők stb. –, különféle bánásmódot igényeltek, s így sokféleséget tanultunk, feleségem és én. A madarakkal alakult kapcsolatunkban mindkettőnknek a saját erényei, erősségei érvényesültek. Nem volt sima ügy, rémes volt a sok rettegés értük, a néha tizenhatfelé tekintő gondoskodási igyekezet, amit itt úgysem mondhatnék el. Talán az internet ad valamilyen képet könyveim címcsoportjairól, és kiszűrhető, madaraink iránt érdeklődve ki-ki merre keresgéljen.

– A Huxley-Kosztolányi-verset tudod idézni is?

– De annak, aki mélyükbe néz le,

ők a hatalmas Élet csonka része,

mely tiszta fényt keresve lassan árad.

Nincs bennük ábránd, gondolat, se bánat,

az égbolt szárnyas érzelmei ők,

örök jelenbe örök repülők.

Tehát persze, mondhatjuk, hogy ők találtak rám, de nekem nagyon megfelelő társaság lett ez. Kérdezted az imént, mi nem sikerült nekem. (Rengeteg minden nem. Alig valami igen.) De ez nem is sikerülhet: elmondani itt egy vakság, egy magvakulás, egy szárnyszegettség, egy feltétlen, madár-szívű ragaszkodás sok automatizmussal és sok egyediséggel járó történetét. Meg már nincs is akkora irodalomszerelmem, hogy belevágjak, elmúlt.

– Ha azt kérném, sorold fel mind a százvalahány kötetedet, talán itt-ott zavarba jönnél, de vajon a madárkákat fel tudnád-e sorolni?

– Muszáj bevallanom, hogy rengeteg megírási helyről sem tudnám még magam sem visszakeresni, mi volt Icsivel, Éliással, Samuval, meg főleg Alízzal és Totyival (nagy szerelmek mind!) úgy egészen pontosan. De az összképem megvan, és nem is lehetek olyan tisztességtelen, hogy az „elmúlt” jelszó jegyében többet e dolgokról ne írjak. Pedig hajlok már rá. Amúgy Szpéró nem kedvesebb, mint a többiek. Szpéró, Samu, Pipi (vak volt), Éliás (a legjátékosabb), Alíz (az egyik legközelibb, nagy életkort is élt, 12 évnél többet, itt a háznál), Icsi, Csucsu, Tili, Totyi, most a Pici, de Böbe, Mokka, Rudi, Csutora, Tutu, nyuszi, Poszi, Tóni – bocsánat, akiket kihagytam. Mind nagyok voltak, nagy lelkek. Szpéró alapmadár volt, nem vitás, mert az ő révén jött Samu, és maradtunk itthon a DAAD-ról, és Szpéró halála után lódultam neki én Angliának, majd Európa belsőbb részeinek, de Írország is nagyon rajta volt a listán.

– Voltak pillanatok, amikor úgy tűnt, ezt a korszakot lezárod, hogy nem lesz több madár. Aztán mégis lett, mindig lett. Most mi a helyzet ezen ezügyben?

– Most egy Potyi, Pici, Józsi (csak a feleségem hívja így) a „veréb”. Kis úr. Éjszakákat rettegek érte. Bal lábán a kétnapos korában beszerzett sérülés miatt a lábujjak összevissza állnak. Leszállásképtelen. A Potyit egyenesen én kaptam, „megmaradásom céljából”. Hát élünk, a Potyival nagy kapcsolatban álló Lotti katalánpásztor-kutyánkkal és medvéinkkel együtt. De én ezt sohasem gondoltam így kiellentétezve. Vannak ők. A hallottak a kártyaklubokban a neveikkel. Samu ma éppen játszik is!

– A kártyabajnokság tulajdonképpen miről szól? Mi a rejtett üzenete? Már ne haragudj, de a kártyás könyveid kifejezetten olvasórisztók, nehézkesek, néhol már-már unalmasak, miközben maga a játék bizonyára nagyon változatos és szórakoztató. Lehet, hogy csak az a baj ezekkel a szövegekkel, hogy nehezebben láthatóak az igazi tétek?

– Ez a kártya a legbonyolultabb körmérkőzéses és kieséses bajnoki rendszerek egyike. Harminchatodik éve képviseljük a klubokat három ligában feleségem és én. Könyvelek így csapatversenyeket, kis és nagy előrehaladásokat, naponta legalább fél-fél órában. És valóban, van kártyakönyvem is (Zen Koala Kártya), meg kellett írni, de ember legyen, aki elolvassa. De tudod, a szívemet akartam adni, egy-az-egyben, és ilyenkor felnőnek a falak.

– A madárkák is, a kártya is az egyik alapkérdéshez visz közelebb: fikció és realitás viszonyához. Mi az, ami önéletrajzi a munkáidban, és mi az, ami csak annak tűnik? Mennyiben követi az életed is magát a fikciót?

– Ha azt kérded, a könyveim életrajziak-e, azt felelem, a „bűnügyiek” kitalációk. Ennyi prózaírói erőm azért bőven volt. Nem a Nar Roidokról beszélek, azok persze, hogy fantazmagória-realitások. De a kártyabajnokság, a ló, a madár, az utazás van, íróik vannak, költők, ahol rajzolások esnek, azok mind önéletiek. Az utazás abbamaradása például nagyon ígérkezett már 1999-ben Dublinban, sőt előtte Párizsban is. Dublinban szemerkélő esőben sem tettem fel a sapkám, és attól fogva, pár éve már, nem ültem repülőn. De Bécs maradt, igaz, nagyon megritkult. De mit tegyek: egzisztencialista író vagyok. Egy ló, 2005-ből, utolsó bécsi utamról, mikor is lóirodákat sem hagytam ki, sőt Angliát fogadtam, mert azt is lehetett onnan fogadni (látod, az internet és az új technikai áldásaival így élek azért én), és volt két szép napom, múzeumok, karácsonyi vásárlás, medvék, lónyeremények. Aztán elszúrtam, pedig egyetlen futamon múlt „minden”. Jó, hát négyhavi strandbelépő sör nélkül, vagy én nem tudom, huszonöt képes album pénze. Bódult voltam, forgott velem a világ. Tízszer megírtam. Tizenegyedszer: hatszoros pénzt ígérő lovat tettem meg a favoritok ellen, győzelemre, tűrhető összeggel. (Három éji szálás félpanzióval.) S az Arm And A Leg nevű, rejtéles, vén ló nyert, úgy, hogy nem is mertem nézni. A végén jött, hátulról, de nagyon.

– Jó, gratulálok a sikerhez. De hogyan lesz mindebből szöveg, irodalom, pláne jó irodalom?

– A név lehet például az egyik kulcs. Kezem-lábam törném, Gatyámat rá, ilyesmit jelent az Arm And A Leg, mint megtudtam. És negyedévre rá összetörtem magam, teljesen önhibámon kívül. Embóliafenyegetés, feketült kar, nyomorékul maradt váll, mint írtam. Aztán elhagyott a járásom. Láb. Szó szerint: nem ment a járás! Elment. (majd visszajött, de rosszul – sokszor megírtam.) Nem sorolom itt a többi kapcsolatot, a Potyi sérült lábát, satöbbi. Mi volt tehát a lónév? Mi a Szpéró meglelése? Samu jötte Szpéró okán, és onnan a (sakk) fonalas nyerés? Nem snooker a madarakkal való együttélés, nincs célja, nincs tökéletessége. Nincs vége sem.

– És mi köze van mindennek a már többször emlegetett egzisztencializmushoz, illetve a zenhez?

– Ez egzisztencializmus inkább, nem zen. Mert európai ember írhat ugyan jó zent, de nem tudhat úgy élni. Az élethez teljes élet-megalapozottság kell, akkor is, ha semmi sokra nem jut, de hitelesség a célja, kimondhatatlan akár. Mostanában például folyton a Pici közelében ülök (sajnos ezért is hízom, a sérülés óta, amikor pedig jampec-súlyomra mentem le megint), nekem épp jó, babrálhatok vele, de ennek sem a zenhez, sem az egzisztencializmushoz nincs köze. Volt egy léha viccem, hogy ki az egzisztencialista? Az, aki ugyanúgy él, mint a többi ember, csak folyton erről (is) beszél. És egyébként megértem, ha a magam élete unalmas másoknak. Nem visszadurvulás: mások engem még érdekelhetnének is, de ha távolságtartással nézik a dolgom, s így nem érdekli őket, hát engem akkor meg ez nem érdekel, de elemien nem.

– Dezső, életed elválaszthatatlan része a fordítás. Vagy ötvenezer oldal van mögötted, főleg németből és angolból, olyan alapművek is, mint Musil, Kafka vagy Woolf munkái. Miközben mindenki elismeri a teljesítményed, sok a fanyalgó is: Tandori pontatlan, beleír, saját szájíze szerint fordít, mondják. Hogyan érintenek az efféle, néhol kifejezetten durva kritikák?

– Nemes Nagy Ágnes nem bírt rávenni, Ottlik Gézáék és Géher tanár úr viszont rábeszélt a fordításra. Ez áldás volt. Akkoriban rendesen lehetett élni vele-belőle. Sok igen nehéz, nagy rangú művet fordítottam, és sok gyenge szöveget is. Sokszor a kiadó kért meg, javítsam fel – no, nem Kafkát vagy Musilt. Olykor hibáztam, de máskor tudatosan éltem a joggal: tíz százalék kihagyható. És a műfordítást nem szabad nemzetvédő, honfiúi, varsói szerződés-ellenes hadjáratnak tekinteni, mondtam annakidején. Gondolom, száz esetből negyvenötször (Parzifal stb.) nem lehetett mást tenni, mint a költői szabadságot a műhöz való hűséggel egyesíteni. Virginia Woolfnál majdnem teljesen hű voltam, és a kiadótól, Európa, olyan fülszöveget kaptam a hetedik könyv, a magam fordításélmény-naplója után, olyan felmagasztalót, hogy zavarban vagyok. Baj tehát nincs, hihetetlen feladatokkal ajándékoztak meg az idén is: Chandler, medvés regény, csemegék. De a nyugalom kedvéért főleg fás karalábét fordítok vagy füzetest.

– Ott megesik, hogy a hűség kárára is belejavítasz?

– Ugyan már, negyvenöt fordítással töltött év után, melyben tízezer verssor is volt, például Rilke, önszántamból, oké, hogy százból harmincszor átjavítottam vagy kellett javítanom, és, mondjuk, hétben kicsit lezser voltam. Meg hát a műfordítás, istenem, olyan, hogy ki-ki másként érezné hitelesnek, tehát olyan mint az én egzisztencializmusom hálátlan szerepe: az életemet írom, de élete mindenkinek van. Néha csak ennyi a fordítás: napi pár órát szitkozódom, netán „belátó” vagyok (az „alázatos” szótól borzadok, nyálasnak érzem).

– A Parnasszusban Jékely Zoltánnal együtt szerepelsz majd. Az obligát kérdés helyett, hogy ugyanis kik voltak a nagy elődeid, hadd kérdezzem azt, hogy Jékely verseit, melyekből idén egyébként egy válogatást is készítettél, miként olvasod. És viszont: vajon Jékelyt olvasva közelebb kerülhetünk-e Tandori megértéséhez?

– Jékely a vadromantika józanul élhető költője. Még egyetemista kori emlék: az egyik első könyv volt, melyet 1957-ben, ’58-ban?, az édesanyámtól kapott ebédpénzeken vettem. Tíz forint napi ebédpénz, Szauder professzor révén tíz-tíz forint órapénz akadémiai könyvtári cédulázásért. Huszonhét vagy tizenhét volt a Jékely. Azért nagyon fontos nekem ő, mert a bánat, az elmúlás költője, s közben vagányul élt. De folyton szomorúan. És ezt nagyon szépségesen írta meg. Tehát majdnem bulvárszövegszerűen írható meg az indoklásom, miért a költőm ő. És igen, Jékely a költészetem érzelmi részéhez sok kulcsot adhat: medvék, verebek, városok, lakás. Most már, hogy a „lovat” abbahagytam, úgy játszom szerencsejátékot, hogy: „a mai napot is megúsztuk”. Nem dőlt ránk a toronydaru, a szomszédos ház építése nem csusszantotta-roggyantotta meg a házat, melyben hetven éve élek, a házat, melyben mindenem a lakásunk. Abból is főleg az általam kialakított, csupa-rendetlenségnek látszó, verébfészket idéző része.

– Azt akarod mondani, hogy ezt-azt te is eltanultál a madárkáktól?

– Igen, a verebek sok tulajdonsága bennem van. Egyszerre két újságot olvasni, kapkodni, mint Gábor Miklósnál Shakespeare, a tengerész a hajókötelek után, így élni. Merthogy az én nyugodtak látszó életem csupa kapkodás. Tűz van például a szomszéd házban, a zseniális tűzoltók eloltják hamar, de az kellett – épp egyedül voltam, akkori kutyánkkal, aki tüdőgyenge volt már, meg Totyi nevű madárkánkkal –, hogy ne nyissak ajtót. Ragacsos fekete füst tett volna tönkre mindent, ölte volna meg két állat-társunkat. Sajnos, a teljes-nem-nyitok lehetetlen. Jékely talán nyitott volt, nem tudom… De a kifejezés teltsége még épp összefér – sőt! – a ma elfogadható limittel. És gyönyörűség. Persze sokszor nem maximalista, de ő ilyen volt.

– És Szép Ernő? Róla aztán tényleg könyvnyi vagy több könyvnyi terjedelemben értekeztél. A neve közben összefonódott a tiéddel.

– Ahogy fentebb mondtam, hanyattesett evidencia-érzéssel olvastam a régi nagyokat. De Szép Ernő dolga más. Szerintem Ernő úr radikalizmusát még sorstársai sem élik át, mert sikerorientáltak. Szép Ernő hihetetlen színházi-emberi sikereket ért el, de végig azt érzem alapfelfogásának: az élet egy rémálom. Küzdeni kell mindazonáltal, de nem kell nagy esetet csinálni belőle. Szép Ernőt a mindkettők által gyakorolt dolgokban, ahogy versben is megírtam, magamnál jobbnak érzem. Csak én az életemmel újabban megcsinálom, amit ő nem csinált meg. Ezért is vagyok a megnyomorodott vállammal úgy, mint a kockakővel: „Én nem tornáztatom a vállam, mert ilyeneket nem vállaltam.” És jéghideg evidenciával így érzem, gondolom, élem ezt, ha tehetem. Beszámítva a leszámítandókat, az ebből adódó veszteségeket. De szerencsém van, mert nevemet, hogy Tandori Dezső – írom most készült, mellékelt versemben – mint „Szép Ernő” írhattam alá. De az nem Szép Ernő aláírása. Mert én azért olyan „alá nem írhatóan” eleven lélek már a világban nem vagyok. Másutt talán. A többit megírtam ott…

– És mi foglalkoztat mostanában? Készülsz-e valamilyen újabb nagy dobásra?

– Most, a Torlandó… és a fordítói élménykönyv után, és a Tandori Dezső-Szép Ernő után rajzaimmal foglalkozom, de nem tudok kiállítás vagy album felett összehajolni, nem birok elmenni Pici mellől, a magam élet mellől könyvet csinálni. Nagy dobásnak nem nevezném ami alakul Torlandó-folytatásként, de neked megköszönöm, meghajlással, hogy egyáltalán feltételezel rólam egy nagy dobást. Talán az angol medve-könyv fordítása lesz az, és ha nem is nagy dobás, de kis trükk lesz az említett regény folytatásában is. Épp az, hogy – de persze nem árulhatom el. A nagy dobás, nem értékjelleggel, az életemben van. Hogy újabban ilyen komolyan veszem az egészségi-szervezési szempontjaimat. Hogy nem hipochonder vagyok, mint feleségem is mondja, hanem egészségcentrum: tudván tudom, bármimmel baj lehet, döbbentő hirtelenséggel. Tehát körkörös a bajom, és tudom, csak addig jó az életem, míg magam meg tudom oldani, és napi fél mázsa fát lehet vágni a hátamon.

– Ez elég dermesztően hangzik...

 

De dermesztőbb dolog az úgynevezett csendesség, amiről már a Hamlet-könyvemben is írtam. Abban a kötetben tizenöt-húsz maradandó darab, részlet akad talán. „A létezésed szélcsendje voltál, nem is hittem” – ilyenek. Kepeszt a hajó, tanultam az engem reménytelen oktató balatoni hajósoktól, nyolcévesen. Ilyesmi, de ez csúnya szó. Meg hogy sokszor üvöltve állok fel vas írógépem mellől, a sokadik írási menet után: bal mellkasom izmai! Ahogy az artisták néha nem kötnek életbiztosítást, mert nem lehet azt úgy csinálni, hátha elbukjuk, magam is így vagyok az írással. Nem legfőbb szerelmem már – „a szerelem elmúlt, Litya!” – de ebbe adom bele a legtöbbet. Ez életem fő tapasztalata. Megismétlem: nem szerelmetes, de mindennél többletes lehet csak!

Tandori Dezső

 

Regényelemzővers

A Fotókvers után ez nem lesz meghökkentő.

A Névaláírásvers tréfája elegánsabb.

Itt – látszólag – Ottlikkal ellentétben,

aki a dolgok fontosságáról, a fontosság

jelentéktelenségéről beszél, vagy bármi

ilyenről, fontosságot érzek, s ezt mondom.

(Ismétlem, a Névaláírásvers minden alól

felment.) Torlandó szörfpóker c regényemről

van szó. Lehetne ez Erőszakosságvers is,

persze. Rögtön a kérdésekre térek. (Erdély

Miklós hangvétele nélkül ez a vers nem

lenne ez a vers. Másokra mindjárt utalok.)

Észrevette-e valaki, fontosnak tartja-e valaki,

érezhetőnek tartja-e bárki (közvetítődött-e?),

hogy

a szereplők jelleme, cselekedeteik bármi részlete

hiányzik, azaz nincs jelen;

mert nekem nem hiánzott, nem gondoltam el?

hogy

ez az emberiségről alkotott véleményemből fakad?

Kitérő, alkérdés:

lehet olyat mondani, hogy emberiség?

hogyan lehet ez általános véleményem, mikor napestig

sorolhatnám, kikről nem gondolkozom mégsem így?

jelent-e valamit, hogy ez az „emberiségről”

alkotott véleményem, nem túl nagy fogalom-e

(az emberiség)?

mi az „emebriség” és „mégsem, még nem emberiség” közti

sáv lénytartalma?

Folytatom:

hogy (érezhető-e, rájött-e valaki stb.)

ez egy Csehov-dráma jegyét viseli, a regényem?

v. Gorkij Nyaralók c. darabjáét?

viseli-e? ide jutott-e Csehov nálam stb.?

viseli vagy csak egy adott rendezésről beszélek

(ZDF theaterkanal, jó másfél-két éve látott

előadások, ahol a környezet mintegy 6 tempera v.

fedőfesték alapszínnel házfal, kapu, rét, fák,

folyó, porond?) a szereplők átperegnek, új s új

párosításokban, nagyobb társaságban (pedig Csehov!)

ritkán a színen, és fogalmam sincs, nem is kell,

ki kicsoda, mire jó, merre tart, mi a múltja?

és azt sem tudom (eszményi sakk-középjáték!),

mi zajlik, merre, miért tart stb.?

Fontosabb ennél a könyvben bármi?

Eredeti szándékon netán, hogy tudniillik a valóság a

virtuális regényt másolja le (savanyú kis tanulság lenne),

vagy hogy egyik se különb ama bizonyos vászonnál? jaj, ne;

és jelentős-e (igen, de olyan nagyon), hogy a végén, esetleges

kézírás-jegyzeteimmel az egészet visszavonom (mármint hogy

nekem más a fontos stb., visszavonhatom-e, elkenhetem?); ez

a nálunk kevésbé meghonosodott Evelyn Waugh-n

is – ebben – túltevő kereskedelmimédiás hülyéskedés,

ki neked a…? kik hasonlítanak…? etc. van-e meg-

közelítőleg is olyan jelentős, mint az, hogy

nagyon vad, dús, sokszereplős emberi történésből

mint egy ilyen reaktor, kivontam egy fontos emberi

anyagot, jelen nem lévővé tetem, és még az is

„felül van ütve”, hogy „a dolgok csak úgy történnek”?

sikerült-e regényemnek ilyen hatást elérnie?

Ha nem érződik, milyen hatást ért le a regény,

ez is nem épp az, hogy elérte „célját”? Hogy – de nagyon

konkrétan – nem volt célja, csak zajlott, mint Csehov,

Mándy, de ők ma így zajlanak inkább, nem ahogy

hagyományos rendezésben v. felfogásban érzékelődnek?

Sikerült-e regényemet mind e tolakodásommal magára

hagynom,, tehát mintha itt is szereplőim „modorában”

ágálnának (kérdés)tételeim, éspedig mert ez verssé vált? Ez…?

 

Névaláírásvers

 

Egy könyvcímlapomra

Ma jócskán súlyfölöslegem van, tehát

hasamat fogtam a nevetéstől, a-

hogy ez eszembe jutott:

elértem a legtöbbet, mit

momentán érhetek el,

azt, hogy

Tandori Dezső,

aláírhattam így:

Szép Ernő

kb.,

és ez nem azonosulás,

nem az, hogy én „Szép Ernő lettem” (vagyok? azt nem, jaj,

nekem ő az élő el-nem-érhetem foglalata mindenben,

amit ő is csinált s én is csináltam, a többit nem tudom),

tudjuk, ő mondta állítólag: „Szép Ernő voltam” –

ah, hogy bírta szegény drága Ernő úr, mikor vitték,

gyalogmenetben, pusztítótáborba?

Magam mindig így élek: egy kockakövet arrébb kéne tennem:

„Inkább verj agyon haver, csak ne fájjon”,

ha lehetne, elhurcolna valami szörnyű betegség, mint Kafkát,

Karinthyt, Kosztolányit,

és hogy engem „visznek”, az annyi, hogy orvoshoz se megyek,

bár akár halálomon is lehetek (has… kari embólia), v.

attól rettegek, megint elhagy a járásom, metszik hasam, vakulok,

bemegyek hétsávos tilosba, csaknem szecska lehettem volna,

s nincs aláírósdi. De a szellemi lét a megúszások léte.

Fotókvers

Röviden, azaz kis súlyban. 1993 őszére

énnemtudommennyiről (88 kg?) (kevesebb, csak 85?)

levittem magam (levitt engem „az”, de mi?)

56-57 kilóra. Akkor nem ittam, alig ettem,

volt így London, Duisburg, Dublin, más hely pár,

Bécs, persze, és fotózkodtam. Ma azért vagyok

nagyon más, mert

már magamat is zavarom magammal.

Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy mindenki zavar,

mindenével, vagy (ritka eset!) velem. Vannak jó

szavak is, melyeket el tudok fogadni, naná.

De magamat azzal már nagyon zavarom,

hogy olyanokat írok, mint Regényelemzővers (mit oly

fontos! a regénybeli történéskörnyülményhiány is az,

ami lényegem most: pár ilyen tétel):

Feltűnően jelentéktelen külső;

szép kis felszabadulás volt Szép Ernőé 1945 s halála közt;

nem hiányzik, hogy – egy sportverseny – nem kellett

nekem.

Nincs erőm nemet mondani: „Igen”! És letépni örökre,

vagy bízni, hogy majd „nem” lesz, épp így.

Minél kevesebbet kell, hogy jelentsetek nekem,

annál fontosabb számomra dolgaitok;

ma már nem érnek rá az emberek, hogy ne értsenek mindent,

régen még ráértek, s nem akartak mindent érteni is.

Állandóan nem volt soká.

Payer Imre

Lehet-e széllel szemben költeni?

T. D.-nek

– villanella –

Lehet-e széllel szemben költeni?

Mert pisálni, az eléggé bajos..

Kiröhöghetnek, nézd, a hülye, ni!

Mit művel ez?! – A művét műveli

– mondhatnád – figyelj, barátom, Lajos:

lehet-e széllel szemben költeni?!

Mondják azt is, ki kell ereszteni –

Lélekből, nyelvből, hólyagból. – Na? Nos?

Kiröhöghetnek, nézd, a hülye, ni!

Visszafröccsent rá az egész! – feni

kését a gúny-, a kérdés hát jogos:

Lehet-e széllel szemben költeni?!

Egészt a körülmény törvényei

határoznak? Lehet az széldacos?

Kiröhöghetnek, nézd, a hülye, ni!

Huggyozni hurrikánban?! – De neki,

annak, mi jön, diktálni ki okos?

Lehet – tán – széllel szemben költeni.

S kiröhöghetnek, nézd, a hülye, ni!

 

 

 

Tatár Sándor

 

Aföldalattszebb-song

Erdőszél (giccs!), őzbak, gidák…

Hát már csak szebb az alvilág!

Hogyha az ember halni vágy,

Bevethet néhány taktikát.

 

Az ember - persze - győzni vágy,

Ne válasszon hát őzgidát -

Testőrt válasszon s Magnumot,

Erőssel kössön paktumot,

 

A gyengébbet puffantsa le;

Úgy boldogul, ha van csele,

Ereje és sok nexusa,

De nincsen kényes gusztusa.

 

Nincs lelkizés, kéz nem remeg,

Tanú meg végképp nem fecseg;

Zsaruk és társak hullanak,

De mit neki a hullaszag!

 

Védelmi pénz, strich, dílerek

- tudnia kell a híreket,

mielőtt gyújtást ad, s repül;

a gyorsabb ő, ő van felül.

 

És csak nagyban szállít drogot,

Nincs módszer, melyre fintorog –

Rá is leselg halálveszély:

Koncol a klán, a klán herél!

 

Túsznak barátnő, lám, akad;

Szegény, de - jó! - nincs láb alatt.

Szelíd őz, mely jár jó utat -

A falvédőn; ott jól mutat.

 

 

Turbuly Lilla

Csillagászati ôsz

Milliók menekülnek Houstonból

egy újabb szépnevű hurrikán elől.

Cs. ma kapja az első kemoterápiás

kezelést. A fényképen, amit

tegnap hívtak elő, a homlokába

hull sávokban őszülő haja.

Ugrik még kettőt, aztán a lábam

elé gurul egy kövér vadgesztenye

a kórház hátsó bejáratánál.

„Gyorsabb vagyok a vándormadaraknál”

-szól bele V. a telefonba- „visszaértem

Vietnámból.” Mert húsz év után

sem mondaná, hogy haza.

 

Pedig más sincs, csak a változás.

A mamutfenyő áll még mozdulatlan

az Erzsébet kertben, a kikezdhetetlen

bizonyosságok őre. Meg hogy péntek

van megint, és az időjós azt mondja,

huszonhárom óra huszonhárom perckor

megkezdődött a csillagászati ősz.

 

November

 

Tenger lehetne, úgy morajlik,

és szürke függöny a láthatár,

tajtékos víz loccsan a gátnak,

korhadt csónakra köd szitál.

 

Vadlibák hangját röpteti

felhő a tónak, tó a nádnak,

egy titkos táncmester diktálta

rendben most délnyugatra szállnak.