Elromlani milyen.  Vagy: Elromlani – milyen ? Immár kérdésként. Tényleg: milyen is? És mire vonatkozik ez a sem kérdés, sem állítás, a kötet címe? (Mely mellékesen megvillantja Krusovszky egyik kedves költői eljárását, a főnévi igenév pregnáns használatát.) Hagyjuk nyitva a kérdést, és most nézzük egy pillanatra az ige egyik ikrét a versben, a másik lehetőséget: hogy ugyanis „elrontani milyen”? Mindenekelőtt: szép, legalábbis a Krusovszky-költemény szerint.  „Elromlani milyen szép, / minden megálló végállomás.” Illetve: „elrontani milyen szép, / mondjuk szakállal az arcot”. És a kötet egészét nézve, olykor az a benyomásom keletkezett, hogy éppen ez lenne Krusovszky egyik fő célja, azaz a szépség keresése, megtalálni a csúfságban, pontosabban a hibában, az elromlásban, az elrontásban a szépséget. Plasztikus, de nem esztétikus nyelven felmutatni a roncsolt, dadogós nyelvben a poézist. Ha úgy tetszik, újra meglelni a romlás virágait. 

Persze a baudelaire-i dekadencia távol áll tőle, meg hát az már kissé divatjamúlt is lett. Nem ornamentikus, nem látványos, nem felcicomázott, nem istenített vagy démonizált szépségeszmény a Krusovszkyé. És persze a legkevésbé idilli vagy békés. „Mert szépségről itt szó sincs, ez csak egy éjszaka” szögezi le határozottan egy amolyan hagyományosnak induló „tájleíró” versben.

Hanem olyasvalamiről van szó talán, amit Nietzsche így hívott: „a szépség lassú nyila”. És ezt nem csupán azért mondom, mivel a kötet egyik leggyakrabban előforduló szava a „lassú” – ha nem tévedek, hétszer szerepel, ráadásul, akár Nietzschénél, többnyire valami elvont fogalommal párosítva: „lassú mozgás, lassú fény, lassú idegesség”. Na, meg az egyik legkedvesebb képemben: „lassú bőr”. Hanem többek közt azért, mivel Krusovszky tényleg lassú léptű, de nem komótos vagy csoszogós költő, aki nagyon messze jár az izgágák elég szép létszámú csapatától, a művészetükkel és érzeményeikkel szédült tempóban rohanók és erőszakoskodók hajtás-pajtásaitól. Kevés költőt ismerek a közelmúltból, aki ennyire visszafogott lenne, ennyire kevéssé tolakodó; Krusovszky roppant tapintatos lírikus, aki összeroppanásait vagy rémálmait is udvarias előzékenységgel tálalja fel az olvasónak. Ez persze nem azt jelenti, hogy puha vagy elomló, nemesen fád lírát művel, vagy, hogy költői személységének ereje nem egyértelmű és határozott. De az olvasó és a maga érzelmei és érzései-gondolatai iránt érzett tapintat megóvja attól, hogy harsányan kiáltson oda bármit is. Bízik a szépség lassan ható mérgezett nyilában.

Ehhez persze plasztikusnak és pontosnak kell lenni, rezzenéstelen arccal és biztos költői kézzel elkapni és visszaadni a látvány logikáját. A különféle emberi és állati helyzetek mértanát, úgyszólván. Mert Krusovszky – ha jól sejtem – mindenekelőtt szituatív költő; helyzetdalokat ír, persze nem zsáner-világképpel, hanem riadtan, sok szorongással, olykor hallucinatív erővel, a testbeszéd iránti hibátlan érzékkel – legkivált a Belenézni egy szájba ciklus szabálytalanul szabályos, furcsa „szonett”jeiben. Prózaversei néha szerfölött kínos emlékeket idéznek, két legközelebbi rokona, Marno János és Szijj Ferenc nyomasztó helyzeteinek szellemében: Megérkeztek a vendégek; Ami kell. De legfőként az Élni akar című prózavers.  Egy rozsdás hordóról van szó; „reggel van, két férfi egy harcsát tesz a hordóba. Este van, halként már nem elképzelhető. Valami élni akar a rozsdás vízben mégis, kiegyenesedni nem tud, forog körbe. A hordó oldalát súrolva köröz.” Számomra ez a lassú, nyomasztó surrogás a legemlékezetesebb hang Krusovszky Dénes új kötetében.

(Kalligram, 2009,  94 oldal, 1600 Ft)