hirdetés

Tar Sándor halott

Keresztury hangja

2005. február 2.
Tar Sándor "alighanem a Kádár-kori Magyarország legteljesebb irodalmi lenyomatát hagyta ránk. A bokájáig nem értek fel a korszak százezer példányos, ünnepelt sztárjai – az ezredvég magyar nyelvű novellisztikája az ő keze nyomát őrzi meg védjegyként, az ő hangján szólal számunkra meg. Életműve kezdettől a legvégéig póztalan, hiteles, igaz.”
hirdetés

Mélyről jött, és mélyre jutott. A történetre, amellyel a sorsa megkínálta, egyre rosszabb személyes válaszokat adott. Az utolsó időkben élő ember nem tudhatta meggyőzni már arról, hogy azért nem teljesen az volt a felállás, hogy mindenki besúgó volt, csak ő lebukott. Aki közelről ismerte, jól tudta azt mégis, hogy elterebélyesedő cinizmusa, erkölcsi relativizmusa nem az önfelmentés szándékából, hanem elemi, mély kétségbeesésből táplálkozott. Ő, aki úgy látott be egy sorsba, az emberi lélek bugyraiba, mint kortársai közül kevesen, a sajátját sehogyan sem tudta-bírta feldolgozni – az már meghaladta erejét, s a rendelkezésre álló képességeket. Az vesse rá az első követ, persze, aki jól tud kijönni egy ilyen sztoriból – ebbe vélhetően tényleg csak belehalni lehet. Nyilván ezért nem tudta érvényesen megírni se.

Megnyugtathatok mindenkit, akik az első zavarodott, fals hangokra a morál nevében pálcát törtek fölötte végérvényesen: megbűnhődött mindenért. Élete utolsó periódusában nem kiskanállal mérték neki a kínokat. Nagyjából mindenki elfordult tőle, a levegő elfogyott körötte – minden egyes napért megszenvedett. Mint ingázó hősei, úgy járt ki-be a pszichiátriára, miután nem jártak sikerrel öngyilkossági kísérletei, s terveivel ellentétben halálra sem ihatta magát a belédiktált hatalmas gyógyszerdózisok miatt. Voltak hetei, amikor – a kurátorok nagyobb dicsőségére – annyi pénze nem volt, hogy rendesen egyen; ilyenkor egy adag szaftot ebédelt egy szelet kenyérrel a Tesco önkiszolgálójában a maradékra leső hajléktalanok között. Egy-két pályatársán, debreceni barátján kívül csupán azok tartottak ki mellette, akiknek legfeljebb annyi fogalmuk volt róla, hogy szabad idejében írogat: a Kishegyesi út kocsmáinak törzsvendégei. Mindvégig közéjük tartozott. A magunkfajta irodalmi bohócokkal szemben ők voltak az igazi társai.

Ők, akiknek sejtelmük sem lehetett, hogy a kor egyik legnagyobb írója hallgatja ott, a sarokban zavarosnál zavarosabb történeteiket. Hogy általa életük megannyi apró morzsaléka a legmagasabb rendű irodalommá változik a Balszélső feletti panelház második emeletén. Mert ebben aztán ne legyünk óvatosak, szemérmesek, nincs rá semmi ok: vasárnap délelőtt a magyar elbeszélő próza klasszikusát találták meg holtan abban a lakásban, ahol évtizedek óta élt, s dolgozott. Azt a novellistát, akinek az életműve – akárhonnan nézzük – csak a műfaj legjelentősebb mestereiéhez mérhető. Aki úgy állt ellen mindennemű irányzatnak, divatnak és trendnek, hogy eközben alighanem a Kádár-kori Magyarország legteljesebb irodalmi lenyomatát hagyta ránk. A bokájáig nem értek fel a korszak százezer példányos, ünnepelt sztárjai – az ezredvég magyar nyelvű novellisztikája az ő keze nyomát őrzi meg védjegyként, az ő hangján szólal számunkra meg. Életműve kezdettől a legvégéig póztalan, hiteles, igaz.

Nagy szavak? Igen. De hadd legyünk már vele legalább a halálában méltányosak, az Isten bassza meg! Igen, esendő ember volt, romlékony anyagból gyúrva, igen, mint mindannyian – de A Te országod, a Nóra jön, A mi utcánk, A lassú teher, A térkép szélén szempontjából mindez mit sem számít, kit érdekel: azok novelláit ércnél maradandóbb matériából hozta létre ez a hallatlan írói kvalitásokkal bíró esendő lélek, törékeny szervezet. S mert mindnyájunknál többet tudott róla, elesettnek, kiszolgáltatottnak, megnyomorítottnak lenni mit jelent, prózájában sem tért el a tárgytól: mindenkor az alul levők világából merítkezett. Ha van olyan, hogy írói szolidaritás, hát ez az: nyafogás és ellágyulás nélkül, költőien, tisztán, könyörtelenül – a többi csak szó, szó, szó, fecsegés, rossz lelkiismeretünk demonstratív parádéja többnyire.

Úgy halt meg, mint egy kivert kutya. Elesetten, kikészülve, magányosan. Jó ideje erre készült. Nem akart élni már.

Keresztury Tibor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
konyhamalac konyhamalac 2005-02-05 19:57

babernak Ugyan, muszáj egy nekrológ kapcsán moralizálni, méghozzá ilyen egyszerű módon? Meg Moldova mint megmondóember... mégugyanabb. Szerintem akkor lesz érdemes tanulságokon törnie a fejét az embernek, ha egyszer megismerhető lesz az összes vagy legalábbis sok - köztük az írók közt műküdő - hálózati személy neve, tevékenysége, ha sejteni lehet az együttműködésük okát, történetét. Sok történetből összeállhat a történelem, egy történet csak önmagával azonos. Inkább az a szociológiai-lelki érdekesség tűnik fel szerintem, hogy éppen az életmódja alapján is outsider Tar jelentéseit hozta nyilvánosságra az egyik besúgottja, ellenben az ő vagy mások többi, vélhetően társadalmilag hozzájuk közelebb álló besúgóiról jobbnak látták hallgatni, talán a nagyobb megértés vagy a közös érdekek miatt. Tar személyes történetében leginkább a reménytelen kívülállóság a fontos szerintem, ami pedig esetleg általánosítható belőle, az, hogy nehezebb a nagy társadalmi csoportok közti közlekedés, mint szeretnénk. Szóval szerintem a nekrológ műfajon túl is érvényes és őszinte a Keresztury írása, a Darvasi ÉS-beli nekrológja szintén. Árnyaltabb vagy mást hangsúlyozó elemzések is nyilván érvényesek, viszont a világ egy kis szeletének ismeretén alapuló, olcsó moralizálás csak egy rossz pótszer.

baber baber 2005-02-04 15:04

Nagyon gusztustalan, ahogy most KT adja a megmondóembert. Persze, majd ő a frankó, amiért nem hagyja, hogy szegény halott így meg úgy. Arról miért nem beszél, hogy milyen ember az, aki "aláír" spiclinek, besúgónak, árulónak. Igaza van Moldovának, aki besúgó volt, annak semmilyen mentsége nincs. Nincs felmentés. Addig, amíg élnek a besúgottak, ne áradozzunk a besúgók nagyszerűségén. A besúgónak egyetlen tulajdonsága sem ignorálhatja azt a tényt, hogy besúgó, ergo szar és gyáva ember volt. Nem, a megjelenés lehetősége nem érhet annyit, hogy az ember másoknak ártson - nem középiskolás fokon - az egyéni karrier érdekében. Ismerünk számos kiváló írót. Őket az különbözteti meg Tar Sándortól, hogy nem voltak besúgók.

Bengakék Önirón Bengakék Önirón 2005-02-03 23:00

Bővebben?

gimme gimme 2005-02-03 18:30

Kedves Tibor, tényleg azok vagytok, "ünnepelt", "irodalmi bohócok". Te mondtad, és milyen igazad van.

zacherlászló zacherlászló 2005-02-02 11:51

Egyébként pedig, tényleg, nem volt mindenki besúgó. De sokkal többen, mint ahányan (és időnként meglehetősen „furcsa” körülmények között) lebuknak. Azokról pedig végképp nem tudunk semmi hitelest, hogy kik működtették (működtetik???) a hálózatot, azaz kik voltak a kis (megzsarolt?) besúgók főnökei? Lásd még (a gyakorlatilag visszhangtalan maradt): „Rendszerváltás vagy ügynökpuccs?” c. írást! (ÉS 46. évf. 26.sz.)

zacherlászló zacherlászló 2005-02-02 11:48

Igen. Ez gyönyörű. És végtelenül elkeserítő: miért kell nálunk VALAKInek meghalni, hogy ilyen gyönyörűt olvashassunk!?