hirdetés

Tar Sándor hátrahagyott versei

Még tavaly hívott fel, ősz lehetett talán. Lenne neki néhány verse, régiek, megtalálta őket az iratai között, szívesen megmutatná, sőt odaadná, ha tetszenek. Mondtam neki, örömmel, de az év elejéig semmi nem érkezett. Ha jól emlékszem, január 7-én jött a fax gyötrődő, megrázó, csupasz versekkel. Aztán hol ő keresett, hol én, de csak egy hét múlva tudtunk beszélni. Azt mondta, a 70-es évek elejéről valók a versek, és azt teszek velük, amit akarok, plusz előkerültek a naplójegyzetei, azokat is adná (még akkor sem jöttem rá...)
hirdetés

Mondtam, várom, küldje csak, de kéne ezek elé írni még valamit, ami eligazít (most én írom). Hallgatott. Aztán nevetve megkérdezte, nem akarok-e az életrajzírója lenni. Nem válaszoltam. Hogy jövök én ahhoz? Mondtam, ha feljön Pestre, üljünk le, beszéljünk. Hallgatott. Aztán meghalt... Olvastuk a küldeményt, többen, nem lennénk meglepve, ha ezek a versek most készültek volna. De tartsuk magunkat ahhoz, amit ő akart. Íme, Tar Sándor élete végén rendelkezésünkre bocsátott versei a 70-es évek elejéről. (Nagy Gabriella)



Sorsunk


egy vityillóba benyúló enyhén lekonyuló

konyhai pletyka megtámadott

figyelem

valamennyi őselem ez már nem

nyelem le

van még egy telem

és e levelem

mindössze finom de komoly megfogalmazása érzéseimnek

az érdeke úgy nősténynek mint hímnek

nyomnak már ugyan a kor terhei

de

MINEK A LÉGYFOGÓ könyörgöm

ÉN A PÓK

LEGYEK

SZAPORODJATOK!

élnünk kell



Abszolút magány


megunva saját társaságomat köszönés nélkül elmentem

most aztán nézhetek magam után



Születésnap


odakint szelek sorjáznak hosszú rendben

áprilisi dűnét mese-mód tornáztatta az ég

sétáljunk?

a szoba hősége meztelenné tépett

légy óvatos – mondtad

és apró sikolyokkal haldokolt szerelmed

vért láttam szemeid gödrében vért

homok itta fel szomjasan nyikorgón

fehér sós homok

ágakat húztam

lombokat vastag pergamenleveleket rád

és kétszínű füstbe töröltem a kést


micsoda hajnal


ádáz kiáltvány, fertőzés, magány!

vacognak rémült szemaforok!



Ergo


lehetetlennek tartom, hogy részegségemben

az este kiöntöttem volna családomat a

szeméttel

arra még emlékszem, hogy kihegyeztem őket, dobozukból

az asztalra rakva sorban;

aztán szólítottak, agyamhoz nyúlt

egy szőke száj.



Szofizma


a madár elrepült

átadván egy lónak egy madárnyi tért

kínos

a park kihalt

patahegyen állva bánatosan szorong a jó állat

reggel öttől énekelnie kell mert nem elég

egy madár objektív helyére fészkelnie magát

tudatunk madárhiányát egy illúziót is

be kell töltenie énekével tettével

csak így maradhat ló

és így lehet madár



Ceterum censed charthaginem esse delendam


mivel nincsen szakállam

borzalmas bajok vannak

a házinénim egyre zordabb

nem vagyok igazi értelmiségi holott


a bögréket zörgetve

vaskos falatokkal eszem

sok zsírral

és a kúrvák is ahogyan kinéznek

az egész ház arról beszél

valóban tennem kellene valamit

szorongani nincs kedvem

a nyomorgáshoz kevés a pénz

én

meglepem

e latin idézettel (most olvastam)

íme



Szimbolikus vers, amelyben minden világos


három ezüstpohár

három üvegpohár


két ezüstpohár

három üvegpohár


egy ezüstpohár

három üvegpohár


három üvegpohár


szívem, lassan semmink sem marad

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.