hirdetés

Tar Sándor ravatalánál

2005. február 9.
Hát nem jó, nagyon nem jó, hogy így történt, oly elkeserítően, gyalázatosan, szomorúan magyar korunk és terünk története az övé – a végén a váratlanul, de törvényszerűen elszakadt filmmel, melynek tépett csonkja forog és csattog csak fülsértően tovább, míg valaki végképp ki nem kapcsolja a villanyt Tar Sándor mozijában.
hirdetés

Az írótársak nevében jöttem, hogy búcsút vegyek Tar Sándortól - holott voltaképp nem is voltak író társai. Kivált az utóbbi években nem voltunk társai – sem elbeszélői küzdelmeiben, sem a nagy bajában, sem amikor már puszta élet-halál-harcát vívta, míg bele nem fáradt, és végképp alulmaradt.
Mentegetőzhetnénk, hogy ő maga se könnyítette meg a feléje fordulók dolgát - de hát miért is kéne kapcsolatainktól éppen könnyített eseteket várnunk? Ugyan melyikünk fordult valójában is őfelé? – más oldalról pedig: szorongó bizalmatlanságával, gyanakvásával kit nem ijesztett el ő? Eleve tudhattuk volna, nem egyszerű úgy szőni bármit is – legyen az bekezdésnyi szöveg vagy telefonbeszélgetésnyi barátkozás –, hogy közben szenvedés, vétek, árulás és bűntudat tolakszik oda, meg szenvedélybetegség, ingatag lélek, reménytelen magány...
S közben mintha végig ott kísértette volna őt a magabízás tátongó hiánya, a lebukástól való félelem – abban az értelemben, hogy kiderül az is: nem is vagyok tán jó író. Holott hányan és hányféleképpen adták és adtuk értésére – avatott kritikusain túl kitűnő kollégái kimondottan írásban is, olvasói pedig a könyveihez való konok ragaszkodással –, hogy elbeszéléseinek javát az egyetemes magyar irodalom legszebb gyöngysorába kell fűzni, őt magát pedig a legjobbak közt illeti meg a hely. Mert másnál nem rögzül olyan kendőzetlenül s annyira igazian-sűrűn elmúlt évtizedeink valósága, mint az ő novelláiban, más nem dokumentál oly érzékenyen és pontosan, s nem képes ilyen megformálásra, mint ő, akinek elbeszélései bravúrosan fölépítettek, s úgy feszül bennük pattanásig a szerkezet, mint egy zeneműben, tehát mint a jó prózában...
És így tovább... és még ez sem lehetett elegendő kapaszkodó egy életre - egy ilyenre, mint az övé.
Amikor élete nagy csapása, titkos terhe, bűne lelepleződött, vallomásakor szívünkre vettük (akik vettük) rettenetes sorsát, de vállunkra venni nem voltunk bolondok – hogy itt e nevezetes sorokra támaszkodjam. Amelyek bízvást szólhatnak arról a megrendülésünkről, amikor végül igazi nagy írói kigázolást javasoltunk és reméltünk neki, titkon tán még csettintve is, hogy micsoda témája kínálkozik, noha el nem irigyeltük volna tőle. Viszont összevontuk szemöldökünket, s keserűen konstatáltuk, hogy tehetségének és jellemének – úgymond – mégsem a legjavából gazdálkodik, amikor kanosszáját próbálja megírni, s akarja elmagyarázni. Mi pedig most meg tán épp erre hivatkozva nem szegődtünk társául – se mondatainak gondozójaként, sem ügyei előmozdítójaként, betegségei kezeltetőjeként (vagy akár csak meg-meghallgatva őt, tartósan figyelve rá), és nemhogy megmozgattunk volna minden követ, de rendesebben oda se néztünk, hogy észrevehettük volna: kétségbeesésében már voltaképpen nyomorog.
Hát nem jó, nagyon nem jó, hogy így történt, oly elkeserítően, gyalázatosan, szomorúan magyar korunk és terünk története az övé – a végén a váratlanul, de törvényszerűen elszakadt filmmel, melynek tépett csonkja forog és csattog csak fülsértően tovább, míg valaki végképp ki nem kapcsolja a villanyt Tar Sándor mozijában. 


Mondjam azt neked búcsúzóul, Sándor, hogy odaát várnak majd igazi írótársaid?, hogy Csalog Zsolt fog üdvözölni régi jóbarátként, és bemutat téged Móricz Zsigmondnak, aki jobbjára ültet majd, Gelléri Andor Endrével és Szép Ernővel egy asztalhoz? (Amiről eszünkbe juthatna, hogy ha Gelléri valósághűsége "tündéri", akkor a tiédet inkább a figyelmes, pontos, a pokolba is belelátni bátor, onnan is félelem nélkül megszólaló s mégis részvétteli férfiangyal hűségének lehetne mondani.) Félek, rálegyintenél az efféle szavakra, s azt morognád, mi sajátmagunkat próbáljuk csak áltatni és vigasztalni az ilyen álmokkal. S mi tagadás, ha eltávozik épp egy társunk (kivált ha ilyen korán, mint te, életidőd szerint még javakorabeliként), ilyenkor megrettenünk a haláltól – meg a már megfordíthatatlantól és jóvátehetetlentől –, s óhatatlanul gondolunk magunkra is.
Pedig de jó lenne olyasmiben bízni s olyat remélni, amitől neked lehetne jobb, te páratlanul eredeti és nagyon fontos író, te keserű és kétségbeesett ember, ami számodra jelenthetne végre könyörületet, vigaszt, kései elégtételt és föloldozást...!
Isten veled, nyugodj békében!

Závada Pál

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
pynk pynk 2005-02-13 22:41

Életében kellett volna a szép szavakat és a megbecsülést az irótársaknak mimutatni Tar Sándor felé. Az emberi tragédia és magány mérhetetlenül szomorú.

katikabogár katikabogár 2005-02-10 20:45

Én viszont nem tudok mit kezdeni gébics kifogásaival. Úgy érted, kedves gébics, hogy temetni jött, nem dicsérni? Tán hallgatta volna el Tar Sándor legnagyobb személyes tragédiáját, amely egyszersmind a bűne és a bűnhődése is volt? miközben mindenki, aki ott állt annál a ravatalnál, tudott róla? Őszintétlen és nevetséges lett volna.

gébics gébics 2005-02-10 10:34

Még soha nem olvastam ilyen okoskodóan hülye ravatali beszédet! Nagyon jó kis írás lenne lenne pár hét múltán valamelyik folyóiratban - de a ravatalnál, ahol esetleg olyanok is állnak, akiknek nem az író, hanem az ember elvesztése fáj, ez gyalázat. Závada Pál nem mindennapi stílusérzéketlenségről tesz itt tanúbízonyságot. Tisztel Z. P. Véleményem szerint az élet nem mindig kínál jó alkalmat a tollgyakorlatorlatokra.