hirdetés

Tatár Sándor versei

2009. november 4.
A Híd folyóirat októberi számát ajánljuk figyelmükbe. Az idén Alfred Müller-Felsenburg irodalmi díjat elnyerő Tatár Sándor három versét nálunk is olvashatják Sirbik Attila regényrészlete, Aaron Blumm verse és Sinkovics Ede képzőművész alkotásai mellett.
hirdetés

Tatár Sándor

Az volna csudijó:



Vagy a mellőzöttség
avagy a rang esz meg;
nem látod meg partját
a messzi Gangesznek –
nem fertőz meg hírnév
(a talmi bódító?);
maradsz (mért ne büszkén?)
örök fiók-író.
T. S.


meglesne kamera az utcán, kávéházban,
s velem telne meg a studijó −
bibliofil könyvem
úgy fogyna, mint a popcorn,
belső hangomat többé nem hallanám:
„Rosszkor születtél, rosszkor!”
De gyáva nem volnék (az ám!);
rajongóimtól nem védene kordon.
Nem érném meg soha,
hogy laurusom levele hullni kezd −
az utcán találná magát
könyvem fanyalgó lektora;
telt házzal vetítne a multiplex
(O Gott − ki hitte voln’: a terem s vászon mekkora!)
Szép házam lenne, kutyám,
talán még őzgidám is −
négy mobilom; nem lennék többé
soha marginális;
kalkulálhatna nevem betűivel,
jövedelemként, az emléktábla-vésnök
− büszkén feszítenék (hűség-imázs!) a párom oldalán,
s mindegyre záporozna rám
irigység és siker (a zsengék álma) [és nők!].
Ki nem tudódhatna soha, ha valakinek netán
eszébe jutna nálam szebb rím;
pár tél ha eltelik,
s frekventált téren áll a szobrom.

Befutottnak lenni. Valahol
a csúcs közelében.
Az lenne a kánoán.



Nélkülük nem?

Az olvasókkal nem törődöm
(bár nélkülük nem létezem –
de rajtuk múljon; épp ezen?!)
csak vénám nehogy eltömődjön!

Az olvasók… Távoli bolygók!
Köreiket nem érjük el;
arra praktikus ész ügyel –
de csak ne legyünk bérborongók!

Nélkülünk nem léteznek ők se,
habár a nép virul, tenyész,
s mért lenne könyveknek becse előtte??
Hiú szót túlél hormon, késztetés!
– Mért lennék félszeg, óvatos?
Nem létezem, de jól vagyok.



Ne poszt, ne szanaszét!


Szedd össze és vidd magaddal
poharad, pokrócod, kiült székedet,
vidd az ősz teléreket hajadban,
körmöd félholdjait,
vidd feltétlen az elvásott talpú papucsot!
A könyvek talán semlegesek (függetlenebbek), sok is
van belőlük, de olyat, amelyikbe
belefirkáltál, képeslapot vagy darab papírt
feledtél benne, kezed vonásával, itt ne hagyj!
A ruhák. Mit kezdj a ruhákkal? Tudom én?!
Mit kezdjen az, aki majd
itt marad velük!?
Vidd magaddal kulcsaidat, bukszádat,
kedvenc ételeid nevét;
vidd a fésűdet, s a fürdőszobában
más nyom se maradjon utánad
Vidd magaddal az illatodat
Vidd magaddal a mozdulataid,
s főként az arcaidat, amelyek a lelkiszem-fenekek
fényérzékeny homorúlemezén rögzültek
Vidd magaddal a szavaidat; a hangoddal, a levegőből,
a belső hangszalagról;
leveleket − vidd őket − itt ne hagyj!
Vidd magaddal inkább, mint hogy
kerülgetni kelljen
Időnként (maholnap sóhaj nélkül) leporolni
Már amíg tart a kegyelet.  

Aaron Blumm

Korán éjjel

remix to D. M.


A kutyák ugatnak: látszólag vége van
a napnak, de a winampon új dal indul,
s ezzel második sebességbe kapcsolna
az agyam, ha még volna, de elfogy las-
san, legalábbis teszek róla, hogy fogy-
jon.

Az atyaúristen a naplementével búcsút
intett a világnak egy időre, s a természet
aludni tért, nem úgy, mint muzulmán
szomszédaim, akik ramadánünneplés
ürügyén reggae-re váltottak, és újabbnál
újabb köröket mondottak. Körök

Et, hogy önmagukat túléljék, de min-
dig csak saját farkukba haraptak: ke-
zem pörgött, mint a méz, de hasznom
az ész nem hozta, és lassan elcseperész-
getett homlokom felett a bádogeresz is
már, s hajamba az ősz belopta magát

Párizsba tegnap a the lion sleeps tonight
volt a slágerlisták élén, s ezt hallva a világ
uralkodói elégedetten dőltek hátra, mit sem
törődve a végítélettel, hogy nem vagy itt jó
helyen, nem vagy való... de csitt, angyalok
járnak ott az éji kertben...

 

Sirbik Attila

St. Euphemia

Részletek egy készülõ kihagyásos regénybõl


Az akváriumos
A Zahorecz Josip volt az a visszahúzódó utcaszomszéd, akivel még a pöcsünket is összemértük, szégyenkezve, de magamutogatóan, reménykedve mindketten, hogy nyerünk, aki mindig olyan flegma és szemtelen volt, öreganyám csak azt mondta rá, hogy pimasz meg pöntyögi, hogy az utcabeli gyerekek nem is akartak vele barátkozni. Hogy én mégis miért? Talán mert velem sem. A Zahorecz Josip faterja dugta rendesen a mi szomszéd Áginkat, aki meg az én anyámtól vásárolta hitelre a harisnyakötegeket és vitte a „buvljak”-ra árulni, hogy miután eladta, nekünk is legyen pénzünk a margarinos kenyér tetejére szalonnakarikás szalámira is. A harisnyát apámék fizetés helyett kapták, apám meg lévén elszántan bátrabb, mint anyám, még lopott is ki a gyárból harisnyát a többrétegű öltözködése alatt. Volt is vita belőle, de a szalámi mindig enyhülést hozott. A Josip faterja szerette úgy dugni az Ágit, hogy az harisnyában volt, szerette letépdesni róla, cafatolni, hallottuk meg kilestük ezt. De volt mikor lesekedni sem kellett, mert annyira bebaszott a Josip faterja, hogy önérzet nélkül mesélt nekünk gyerekeknek az udvaron, az udvari kis rozoga faasztal meg pad mellett, hogy mi csak képedve néztük, hogy most mi van. A Zahorecz unokatestvére, a Zoli jóval idősebb volt nálunk, de szívesen barátkozott velünk, ő tanított meg a légpuskával is bánni, igaz, hülyének nézett, pedig én direkt céloztam félre, sohasem a verebek szemei közé. A Zolival egyszer együtt bicikliztünk a sínek mellett Zentára, a faterjáék lezüllött, alkoholgőzös, legyes házába, ahol arra kényszerültem, hogy egy ágyban aludjak vele, helyhiány okán, nem is nagyon aludtam, mert féltem, hogy összeér a bőrünk. Anyám biciklijét loptam el, mert nem akarta ideadni, hogy két napig távol legyek vele, meg el se akartak igazán engedni, de megszöktem. Annyira megtetszett a Zoli versenybiciklije, nem csak azért, mert fájt már a seggem a hosszú úton anyám bicikliülésétől. Szóval, hogy mindenáron meg akartam szerezni. Mondta az árát, sok volt, ki kellett eszelni valamit, hogy összejöjjön a pénz. Anyám kinyűtt harisnyáiból szerkesztettem merítőhálót, amivel a Prozivka felé véve az irányt, a kerülő földesúton, a kanalizáció mellett, a bűzben bicajoztam ki a Palics kettőig, ahol hemzsegtek a vízibolhák, azt gyűjtöttem kiürült nagy tízliteres festékes Jumolos plasztikvödrökbe, hogy aztán otthon hipermangánnal kimosva, fertőtlenítve szárítsam ki. Sok kellett néhány gramm szárítotthoz, amit az akváriumosnak vittem eladni, gupieledelként. De elküldött a faszra, nem lett még néhány nyáron át versenybiciklire, így hát maradt a muter csopperja.
Oroszok
Jöttek az oroszok Szabadkára, vártuk őket a vasútállomás előtt, hogy szállást adjunk nekik minden szarért. Igaz, még mindig ugyanazt a kávéfőzőt használom, és van még néhány tábla gyufám tőlük, amivel meggyújthatom a gáztűzhelyet, pedig van annak már több is mint húsz éve.
Sínek
Az Ivan Zajci evangélikus gyülekezetben találkoztam a Szébóval meg valami magas, sovány, kopasz haverjával, már nem emlékszem a nevére, később nála dekkoltunk pár napot Zomborban. Igazság szerint nem is a gyülekezetben találkoztunk, persze, már emlékszem, hanem a Szabó Évával léptünk le véletlenül egyszerre a prédikációról, és szóba elegyedtünk. Nehezen ment egymás megértése, mert ő magyarul nem tudott túl sokat és jól, én meg szerbül, de a lényeget elmutogattuk egymásnak. Mutogatás közben a szökőkút mellett találtuk magunkat, ahol előkerültek a hátizsákokból a sörök, ami még megmaradt Szébó és a kopasz haverja táskájában. Ők ketten meg Éva aznap jöttek Szabadkára, este már indultak is vissza. Annyira bebasztunk ott a padon, hogy sikerült rábeszélniük, menjek velük az esti vonattal Zomborba. Persze, hogy mentem, mert közben bele is szerettem az Évába, nagyon tetszett a fekete haja, meg hogy olyan érzékien volt pihés az alkarja. Na de az egészből az lett, hogy egy hónap után kerültem csak vissza Szabadkára, mielőtt felültem a vonatra, a Szébó nyugtatgatott, hogy nem is olyan jó csaj az Éva, nyugodjak meg, én meg csak kiabáltam a nevét a vasútállomástól félreeső sínen elhelyezett régi, kiszuperált mozdony tetejéről, meg aztán az állomás átjáró, nyitott alagútjának zöld falába belevéstem az otthoni kapukulcsommal, hogy: ÉVA SZERETLEK ’91.
Lift
A Zahorecz meg a Zubán, a bajai úti temetőcsősz fia, néhanapján lógtak az iskolából, aztán már mindennap hiányoztak két-három tanítási óráról.  Fomin Emma osztályfőnök faggatódzása során kiderült, hogy liftezni járnak a sugárútra.





A HÍD OKTÓBERI SZÁMÁNAK TARTALMA



Aaron BLUMM: Korán éjjel (vers)
SIRBIK Attila: St. Euphemia (Részletek egy készülő kihayásos regényből)
GÉBER László: Hajléktalan otthonteremtő (vers)
TATÁR Sándor: Az volna csudijó: * Nélkülük nem? * Ne poszt, ne szanaszét! (versek)
ORCSIK Roland: A ropogósra sült kárász (Ilia Mihályról és -nak)
Radoslav PETKOVIĆ: Egy nevetséges szokás (Részletek a Bizánci internet című esszésorozatból) (CSORDÁS Gábor fordítása)
A térközök panorámája (Végel Lászlóval beszélget Virág Zoltán)
*
JUNG Károly: Egy szerb Madách-fordító elfelejtett magyar–délszláv kapcsolattörténeti kutatásai (tanulmány, II. rész)
*
RAFFAI Judit: A vajdasági magyar népmeseanyag területi és műfaji megoszlása (tanulmány)
BESZÉDES Valéria: A folklorizmus és a mesemondás (tanulmány)
REFLEXÍV TEREK
bence Erika: Többes kötődésben (VASAGYI Mária: Pokolkerék)
HARKAI VASS Éva: 69 (VILLÁNYI László: Valaki majd)
Bela DURANCI: A létezés formája (kiállításmegnyitó) (NÁRAY Éva fordítása)
SZENTELEKY-EMLÉKNAP
TOLDI Éva: Szentelekyre emlékezve Herceg János centenáriumán
BORDÁS Győző: Szenteleky – Híd – Tanyaszínház

Számunkban Sinkovics Ede alkotásait közöljük.

 

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.