Hasonlóan őrült-groteszk, fantasztikus világban él Az éj (Nocs') című elbeszélés Alekszej Petrovicsa is. Ami azonban ebben az elbeszélésben többletként jelentkezik, az az, amiért ínyenceknek való olvasmányként jellemeztem az imént Tolsztaja prózáját. Arról a nyelvi-stilisztikai bravúrról van szó, ami talán a legnagyobb esztétikai értéke ezeknek az elbeszéléseknek. Tolsztaja a legjobb írásaiban végeérhetetlennek tetsző körmondatokban, burjánzó, indázó szintagmákban, metaforaláncokban, szózuhatagokban viszi előre az elbeszélés menetét. Ezek a barokkos mondatszerkezetek egyfelől magukkal ragadják, elzsongítják, gazdag képiségük révén valóban egy más világba, egy sokadik dimenzióba repítik az olvasót, másfelől a megjelenített szituációt vagy hőst úgy "benövik", közrefogják, hogy megszűnik élőnek lenni, eltárgyiasul. Hozzájárul az eltárgyiasításhoz az is, hogy – az archaikus gondolkodás sajátosságának megfelelően – a képes beszédet Tolsztaja a konkrét, valóságos helyzetekre és személyekre vonatkoztatja, mintegy szó szerint veszi, s ezzel egyúttal a fiktív és a valóságos határainak elmosása is bekövetkezik. Ezt láthatjuk például Az éj-ben a Mamácska reggeli öltözésének leírásakor, amikor is az öltözködés és egy palota felépítésének képisége keveredik; vagy hasonló eljárást találhatunk A költő és a múzsa (Poet i muza) című elbeszélésben is, amikor a nedves, felvágott fenyőfához hasonlított verssorok felolvasása a Nyinát megköhögtető valóságos füstté válik.
 A valóságos világ és a képzelt világ közötti konfliktus és egyúttal szoros összetartozás néhány példaértékű Tolsztaja-írásban abszurditássá alakul. A Limpopo című elbeszélésében például egy különc értelmiségi fiú nem csak azért akarja feleségül venni az isten tudja, melyik afrikai országból Oroszországba vetődött orvostanhallgató lányt, mert mindkettejüket kitaszítottnak érzékeli, hanem mert elhatározza, hogy az orosz szellemi életet megreformálandó, sőt, az orosz messianisztikus hagyomány értelmében megváltandó, a kis néger lánnyal létrehozzák az új Puskint. A Reka Okkervil' (Ockerville folyó) című elbeszélésben pedig a főhős, a zenekedvelő Szimeonov felteszi gramofonjára Vera Vasziljevna több évtizedes, kopott, recsegő lemezét, s innentől kezdve tanúi lehetünk egy furcsa szerelmi háromszögnek: Szimeonov kettesben akar maradni szerelmével, a már régen halott Vera Vasziljevnával, ezért következetesen távol tartja lakásától barátnőjét, Tamarát.
 Az ilyen és hasonló eljárások végső soron egy csodás, mesés, elvarázsolt világ létrejöttéhez vezetnek, s valóban, Tatyjana Tolsztaja elbeszéléseiben igen gyakran fel is bukkannak jól ismert mesetoposzok. A Kedves Sura (Milaja Sura) című novellában például Alekszandra Ernesztovna élettörténetében úgy tér vissza a három férjéről szóló elbeszélés, mintha a mesehősök hármasáról szólna, A költő és a múzsában Nyina úgy viszi el Grisát a lakásába, mintha a mesék kristálypalotájába vinné, Az éj öregasszonyai mérget kotyvasztó boszorkányokként jelennek meg, a Tűz és por-ban pedig Pipka elbeszélései kapcsán egyenesen az Ezeregyéjszaka meséi-t emlegetik.
 Mindemellett számos elbeszélésnek megvan a saját mesetoposszá vagy legenda-töredékké minősülő motívuma. A Szeretsz – nem szeretsz című elbeszélésben így válik családi legendává az orrát a sötét ablaküveghez tapasztó nagybácsi, aki öngyilkos lett; az "Aranytornácon ültek..."-ben ugyanígy családi legenda lesz az, ahogy Pása bácsi hamvait egy bádogdobozban a tyúkólba teszik; az Aludj békén, kisfiamban (Szpi szpokojno, szinok) a személyes sors köré fonódó legenda kerekedik abból, hogy Szergejt úgy találták meg a menhelyen, hogy sem a korát, sem a nevét nem tudták, tehát mindezt ki kellett neki találni, s ugyanebben az elbeszélésben családi legendaként Gogol A köpönyeg-ének parafrázisa fog megjelenni: Szergej anyósának ellopják a bundáját.
 A legendaszerűség abszurddá is válhat némely elbeszélésben: a Limpopo címűben például – többek között – az az esemény válik legendássá, hogy Szpiridonov megcsináltatta a fogait, s az amalgámtömések meg az aranyfogak olyan szerkezetté álltak össze a szájában, amelyikkel minden nehézség nélkül fogni tudta a rádióadásokat.
 A mesemotívumok, a legendák és állegendák világának van még egy szembeszökő tulajdonsága, az, amire Pjotr Vajl és Alekszandr Genisz hívják fel a figyelmet a Tatyjana Tolsztaja elbeszéléseiről szóló, Városka a dohányszelencében (Gorodok v tabakerke) című írásukban¹: Tolsztaja elbeszélései körstruktúrájúak. Hol a motivikus szerkesztésből következik ez, hol az időkezelésből, hol – mint a Krug (A kör) című írása esetén – már a címből is; az azonban mindenképpen közös ezekben az elbeszélésekben, hogy a ciklikusság okán az események, szituációk, hősök kikerülnek az empirikus időből, s valami örök, ismétlődésében állandósult, mozdulatlan, nem-empirikus időbe helyeződnek át. Ez a szerkesztés és időkezelés pedig – egészíthetjük ki Genisz és Vajl megállapítását – a mitologikus szemlélet megnyilvánulása. S ha ebből a szempontból gondoljuk végig Tolsztaja hőseinek infantilizmusát, akkor azt kell mondjuk: a reális világban infantilisként jelentkező gondolkodásmód az archaikus, a mitikus, a nem a formális logika szabályai szerinti gondolkodás megnyilatkozása.

 Az archaikusnak, a mitikusnak a jelenléte profanizált, deformált, már-már alig-alig felismerhető mitologémákban és mitológiai reminiszcenciákban is felfedezhető. Az "Aranytornácukon ültek..." című elbeszélés kezdő mondatában, a "Kezdetben volt a kert"-ben így fedezhetünk fel ószövetségi asszociációkat; Az éj címűben profanizált labirintus-mitologémaként mutatkozik meg az élet, ahol a gombolyagot tekerő Ariadné szerepét Mamácska kapja, de egyúttal útmutató csillagként az Újszövetségből ismert csillagmotívumot is megidézi; a Tűz és por "férjhez ment egy vak mesemondóhoz" kijelentése ezen az alapon válhat nyilvánvaló Homérosz-utalássá; és a Limpopó-ban Homérosz mellett Vergilius és Dante is profanizált, sőt idióta mesemondóként tűnik fel. És amikor olyan irodalmi utalásokkal találkozunk, mint amilyen a már említett bundalopás és Gogol A köpönyeg-e, esetleg a Találkozás a madárral (Szvidanyije sz ptyicej) című elbeszélésben a Szirin-madár emlegetésével Nabokov megidézése², vagy A költő és a múzsá-ban a búcsúbulira érkező vendégsereg leírásának nyilvánvaló A Mester és Margarita-utalása, vagy a Csisztij liszt (Tiszta lap) című elbeszélés operációjának Kutyaszív-reminiszcenciája, akkor világossá válhat: a megidézett irodalmi művek a mesés-legendás-mitologikus közegben maguk is mesévé-legendává-mitologémává válnak, majd a mitikus történetekre érvényes szabályok szerint profanizálódnak, hogy aztán újfent a mitikussá válás útjára lépjenek.
 Nagy erővel mutatkozik meg mindez Tolsztaja Kssz (Küsz) című munkájában. Műfaji szempontból a Kssz meglehetősen hibrid terméknek mondható: a benne ábrázolt világ egyfelől folytatja az elbeszélésekből ismert archaikus-mitikus jelleget, másfelől viszont tipikusnak tekinthető "után"-regény, s mint ilyen, antiutópia. Az "után" műfajjal Tolsztaja érzékeltetni tudja, hogy a XIX. századi orosz irodalomból oly jól ismert világvége-érzés nem volt hiábavaló, a katasztrófa, az atomrobbanás (ne feledjük, Tolsztaja 1986-ban, a csernobili katasztrófa évében és a peresztrojka kezdetén fogott a regény írásához) bekövetkezett, ám ezt sem nem a Szolovjov-féle keresztény utópia, sem nem a Dosztojevszkij által megsejtett és Zamjatyin által kibontott társadalmi utópia, a "tökéletes társadalom" követte, hanem egy olyan kulturális állapot, amelyben mindent (vagy majdnem mindent) elölről kell kezdeni. Az emberek több csoportra oszthatók: túlélőkre ("régentiek"), akik a sugárzás következtében képtelenek meghalni, szőrös-piszkos-bűzös korcsokra és pógárokra, akiknek különféle Következményeik vannak: kinek három lába, kinek taréja, kinek karma, kinek farkacskája nőtt. A pógárok a Dolgos Gunyhóban dolgoznak (pl. könyveket másolnak), egérrel táplálkoznak, egérrel kereskednek, egérbőrből készült ruhát viselnek. Fölöttük állnak a szanitécek, a mirzák, és maga a Legnagyobb Mirza, Fjodor Kuzmics. A hely, ahol élnek, a néhai Moszkva romjain (és persze hét dombon) jött létre, és a Legnagyobb Mirzáról kapta a nevét (Fjodor Kuzmicsszk). Ha jobban megnézzük, ez az egész világfelépítés nem is annyira antiutópia, mint inkább annak paródiája: Tolsztaja az antiutópiát az orosz folklór és a karcolat elemeivel vegyítette.
 Ugyanakkor az egész ábrázolt világ mintha nagyon is a történelmi Oroszország elemeire hajazna: a cári önkényuralmi hagyományokra tett utalásokat éppúgy megtalálhatjuk benne, mint a szovjet korszak reáliáinak visszfényét (pl. az októberi ünnepet, amelyet novemberben ünnepelünk), vagy az évszázadokon át érvényes eszmetörténeti vita, a talajos-nyugatos szembenállás töredékeit. Borisz Paramonov állítja ezzel kapcsolatban, hogy Tolsztaja regényében megteremtődik Oroszország történelmének parodisztikus ismétlődése, Oroszország parodisztikus önújrateremtése, s ezzel a(z orosz) történelemnek nem történelemként, hanem mitológiai időn kívüliségként való kezelése.³ Ezt a ciklikusságot mutatja a regény végén a mű keletkezésének helyszíneit felvonultató felsorolás (Moszkva, Princeton, Oxford, Tyree, Athén, Panormo, Fjodor-Kuzmicsszk, Moszkva), amely a valóságos helyszínek és a fiktív helyszín egyberántásával a szerzőt is a regényfikció részének, a normál esetben a mű keletkezési helyét és idejét feltüntető datálást objektív, külső "hozzátoldás" helyett regényszövegnek ismerteti el. Vagyis - másfelől nézve - Tolsztaja regénye posztmodern regény, amennyiben témájául Oroszország parodisztikus önismétlését teszi meg.
 Posztmodern a regény abban az értelemben is, hogy a mű gyakorlatilag minden helyzete, szereplője, mondata, szava másodlagos jellegű, valamely korábbról ismert helyzet, szereplő, mondat, szó parodisztikus újraértelmezése. A regény antiutópia jellegével belekerül a műbe a műfaj minden jelentősebb képviselője Zamjatyintól Platonovon és Nabokovon át a Sztrugackij testvérekig, vagy Huxley-tól Orwellen át Bradbury-ig. A könyvmásolás említése feleleveníti az egész XIX. századi orosz irodalmi csinovnyik-hagyományt Gogoltól Dosztojevszkijen át Csehovig. A város-Oroszország, a város története-Oroszország története szatirikus párhuzama, valamint az értelmetlen rendeletek szerepeltetése a XIX. századi szatirikus író, Szaltikov-Scsedrin Egy város története című munkáját idézi. A Legnagyobb Mirza a XIX-XX. század fordulóján élt egyik legjelentősebb orosz író, Fjodor Kuzmics Szologub kereszt- és apai nevét hordozza. És ha figyelembe vesszük, hogy a regény fikciója szerint Fjodor-Kuzmicsszk lakói mindent, de mindent a Legnagyobb Mirzájuktól kaptak, hogy minden könyv az ő szerzőségében (?), átiratában (?) kerül a pógárocskák elé, talán megkockáztathatjuk, hogy Tatyjana Tolsztaja szerint - Dosztojevszkij után szabadon - a XX. századi orosz irodalom Szologub írásaiból bújt elő. Egy másik századfordulós író, Andrej Belij Az ezüst galamb című regénye egyik szereplőjének, az asztalos és szektafőnök Kugyejarovnak a nevét kapta meg Tolsztaja Főszanitéce, az, aki megdönti Fjodor Kuzmics hatalmát, ezután tehát ő fogja a régi könyveket a hatalmában tartani, és az ő nevét fogja ezentúl a város is viselni (Kugyejar-Kugyejaricsszk).

És hát persze Puskin. Nemcsak arról van szó, hogy a regény "régenti" értelmiségije szobrot faragtat a főhőssel, Benedikttel, és hogy a kifaragott faszobor kísértetiesen hasonlít a moszkvai Puskin téren állóra (lehajtott fej, behajlított könyök, szívre tett kéz), hanem arról is, hogy Puskin költészete lépten-nyomon felbukkan a szövegben, legyen szó akár hóviharról, akár géniuszról, akár nyugalomvágyról. Van azonban valami, ami a Puskin-allúziórendszert a mű alapvető problémájává teszi. Volt valaha a neves költőnek, Apollon Grigorjevnek egy kijelentése, amely arra volt hivatott, hogy az orosz élet kulturális alapozottságát, illetve az orosz kultúra irodalom-centrikusságát bizonyítsa, és amely aztán szállóigévé vált: "Puskin a mindenünk". A Puskin-utalások sokaságával mintegy ez a kijelentés ismétlődik meg a Kssz-ben is. Csakhogy... Csakhogy a regény C – Szlovo fejezetében ezt olvashatjuk: "Hisz az egér a mindenünk"⁴. Sőt, amikor a ? – Dobro fejezetben Benedikt és Varvara Lukinyisna azt igyekeznek megfejteni, mi lehet az a "ló" Fjodor Kuzmics verseiben, Benedikt, annak bizonyságául, hogy a "ló" nem más, mint egér, a következő versidézetet hozza: "Élet, egérmotozásod / Miért izgat úgy, mondd, miért?", ami természetesen nem más, mint Puskin Álmatlan éj című versének részlete. Majd folytatva a gondolatmenetet, a két regényhős arról elmélkedik, hogy ha a ló - egér, akkor vajon mi lehet a szárnyas ló? Mire megkapjuk az egyértelmű választ: bőregér (az oroszban letucsaja müs', azaz 'repülő egér'). Az egér és a bőregér azonban Andrej Belij legismertebb regényének, a Pétervárnak leitmotívuma (nagy fülei, csontos koponyája miatt Apollon Apollonovics Ableuhov kapja meg a bőregér állandó jelzőt, miközben az egér és az egérfogás is az ő megjelenését kíséri). Van Makszimilian Volosinnak, a szimbolista költőnek egy 1911-ből származó esszéje, az Apollon i mis' (Apolló és az egér), amelyben az Apolló-kultusz, illetve az apollói művészet összefüggéseit tárgyalja. Vagyis ha a Tolsztaja-regény "Puskin a mindenünk" és "az egér a mindenünk" kijelentéseinek egymásra vonatkoztatását ezeken az irodalmi és kultúratörténeti utalásokon keresztül végiggondoljuk, a művészet, az irodalom degradálódását, hétköznapivá, banálissá válását olvashatjuk ki belőle, annak megfelelően, ahogyan Fjodor Szologub (majd az ő nyomán Nabokov) műveinek vezérmotívuma a minden dolgok elposványosodása, közönségessé válása lett. Valami hasonló mutatkozik meg egyébként Tolsztaja egyik remekbeszabott esszéjében, A négyzetben (Kvadrat) is, amelyben a képzőművészetben bekövetkezett hanyatlást az ikonként a falra helyezett Malevics-képnek, a szörnyűséges fekete lyukként ránk meredő Fekete négyzet fehér alapon címűnek megszületésétől számítja⁵ (nota bene: a Kssz első orosz kiadása külső megjelenésében - egy majdnem négyzet alakú könyv, fekete borítóval, rajta fehér betűkkel a szerző és a cím, valamint a Kreml vázlatos-primitív fekete-fehér rajza - kísértetiesen hasonlít a Malevics-képre).
Az egér kapcsán ki kell térnünk a címre is. Az orosz eredeti cím (Küsz) ugyanúgy nem jelent semmit, mint magyar változata, a Kssz. Vagy talán mégis. Merthogy a 'küsz' hangsor az orosz olvasó tudatában akaratlanul is azonosul egyfelől a kisz hangsorral, amely a macska hívószava (kb. cicc), másfelől a küs' hangsorral, amely erdőben, fákon élő manót jelent, de ráolvasó szóként valaminek (gonosz szellemnek, egérnek - ez utóbbihoz különösen alkalmas a küs' – müs' rímpár miatt) az elűzésére is szolgál. Akárhogy is nézzük tehát, a cím mindenképpen felidézi a macska és az egér jelenlétét. Mindehhez tegyük még hozzá: a főhősnek, Benediktnek egy farkinca a Következménye, felesége családjának pedig az, hogy lábukon karmok nőttek. Amikor Kugyejarov és Benedikt Fjodor Kuzmicsot a palotájában, a könyvei közt kergeti, a jelenet leírása olyan, mintha két macska kergetne egy egeret. Mármost ha komolyan vesszük azt, amit Nyikita Jeliszejev írt a recenziójában, hogy a küsz' hangsorból a brüsz' (sicc), rüsz' (hiúz) szavakon keresztül levezethető a Rusz' hangsor, meg ha figyelembe vesszük azt, amit a regény és az orosz történelem kapcsolatáról állítottam, akkor egészen nyilvánvalónak tetszik, hogy a Kssz nem más, mint Oroszország és az orosz történelem - macska-egér harcként elmesélve. (Minden ironikus megjegyzése ellenére talán éppen emiatt kellett megértenie Tolsztajának a Ljod i plameny - Jég és láng című esszéjében, hogy egy másik nagybirodalom lakói, az amerikaiak miért is állnak ki nemzetivé-népivé vált hősük, a Tolsztaja által egyébként visszataszítónak érzékelt Mickey Mouse mellett.)
Az elmondottak alapján talán egyáltalán nem meglepő, hogy az orosz kritikában visszatér a Kssz-ről az az értékelés, amelyet valaha Visszarion Belinszkij mondott a Jevgenyij Anyeginről: az orosz élet enciklopédiája. Az enciklopédista szemléletre utal, hogy a könyv tartalomjegyzéke az egyházi szláv nyelv ábécéje szerint van felépítve. A tartalomjegyzék tehát nemcsak tartalomjegyzék, hanem a regény szerves része (ezért nem lett volna szabad a magyar kiadásban az utolsó fejezet, illetve az utolsó fejezetet záró idő- és helymegjelölés és a tartalomjegyzéket alkotó ábécé közé beiktatni az orosz szövegből hiányzó, a regényszövegtől idegen versidézet-listát), koncepcionális alapja. Az ábécé a dolgok számbavételére hivatott: mi van, mi volt, mi maradt. A "régenti" világ reáliáiból nem maradt más, csak a megnevezésük (ld. a temetési jelenetben a hajdani, de már nem létező hétköznapi tárgyak felsorolását). Ugyanakkor az ábécé a nyelv alapja is, azé a nyelvé, amelyen megnevezhetők a normális élet reáliái, és amelyen a hajdani, a mű jelenére már csak töredékben fennmaradt, másolásra szoruló irodalom is keletkezett. (Egy amerikai ruszista, Tolsztaja műveinek fordítója és rajongója, bizonyos O’Neal állítólag azért kezdett el hajdanán oroszul tanulni, mert amikor meglátta az orosz ? betűt, úgy gondolta, feltétlenül tudnia kell azt a nyelvet, amelynek ilyen gyönyörűséges betűi vannak.⁶)
Tolsztaja regénynyelve egy sosemvolt orosz nyelv: egyfelől neologizmusokból, elferdített szóalakokból áll, másfelől az orosz népi nyelv és valami álmosító mesenyelv archaikusságát mutatja. Becézős-kicsinyítő képzős-familiáris nyelv, amely egyúttal az orosz őrület és durvaság kifejezője (lásd az "ugrós" és a "fojtogatós" játékok leírását). Nyelvi látszat, amelyhez a realitás látszata, a világ nem-létező jellege társul. Mutáns nyelv, a (nyelvi) katasztrófa terméke. Neologizmusában és archaikusságában nyugtalanító, az elbeszélő nyelvi botladozásaira épülő "platonovi" nyelv, amely mégis képes szervesen összeállni és saját világot, saját mikrokozmoszt teremteni. Vagy esetleg fordítva: nem az egyházi szláv ábécé alapján rekonstruált (irodalmi) nyelv teremti-e újjá a világot is? Hogy így van-e vagy sem? A mű egészének értelmezése, egyáltalán, az értelmezhetőség mint olyan problematikusságára hívja fel a figyelmet a regény cselekményét lezáró mondat: "A ponyimaj, kak znajes'!..." - szó szerint: "Értsd, ahogy tudod!..."

1. Pjotr Vajl – Alekszandr  Genisz: Városka a dohányszelencében. In.: Tatyjana Tolsztaja: Mamutvadászat. Európa Kiadó, 1992.  245-259.
2. A Szirin Nabokov írói álneve volt.
3. Borisz Paramonov: Russzkaja lityeratura nakonyec opravdala szebja v lityerature (Vremja-MN, 2000. 10. 14.)
4. Tatyjana Tolsztaja: Kssz. Fordította M. Nagy Miklós. Ulpius-ház, 2004., 167.
5. Tatyjana Tolstaja: A négyzet. In.: Az Irodalom Visszavág, 2003/15., 105-110.
6. Lásd: Anna Vologyina: Pro bukvu ?...