Boross tétova léptekkel haladt az utcán, mintha a választásokra indult volna. Így is fennakadt egy sétáló családon, amely a járda teljes szélességében vonult, nem törődve az előtte és mögötte megtorpanókkal. Az apa egy pillanatra sem vonta összébb három gyerekből álló seregét, fennhangon, szünet nélkül beszélt hozzájuk, jelezve, mennyire nem vesz tudomást a külvilágról. Merje csak szóvá tenni valaki az ő odaadó, sőt önfeláldozó szeretetét, ártatlan szülötteinek jogát a járdányi létezésre! Öntudat munkált ebben a lassító sztrájkban, az ellenséges társadalomra mért ítélet.

Boross diszkréten, oldalazva igyekezett rést találni az élő útzáron, de a legkisebb gyerek váratlanul elébe szökkent, s keményen beleszállt a bokájába. Boross, minthogy megrúgták, elnézést kért. Az apa üvöltve válaszolt, egyre vörösödő képpel, ütés előtti állapotban szitkozódott. Úgy látszik, gondolta Boross menekültében, a családi séták csak militánsan kivitelezhetők.

A park felé fordult, bár nemigen vágyott oda. Gyerekkorában, amikor ugyancsak errefelé lakott, naponta járt a park melletti grundra, de mire visszaköltözött, a grundot beépítették, a sétányt, játszóteret, kutyamezőt pedig sűrű, vastag, sötétre mázolt rácsokkal fogták körbe, inkább erődítményre hasonlított az egész, mint enyhhelyre. A jobboldali házsor sarkánál felnézett, az első emeleten cérnakesztyűs néni állt az erkélyajtóban. Boross ilyennek képzelte a Simenon-krimik öreg hölgyeit, a kecses, kék szemű és előkelő gyilkosokat. A cérnakesztyűk felváltva hívogatták a gerléket és hessegették a galambokat. A néni csupán az előbbieket szerette volna etetni, de az undok, ki tudja mit terjesztő galambok is odaszálltak a kenyérdarabokra. Ha őket kergette, a gerlék is menekültek. Megoldhatatlan helyzet. Talán tűrni? Tűrni, hogy a galambok is egyenek.

Egy arcba ütközött. Valaha színész arca volt, tehetséges színészé. Nemrég még köszöntek egymásnak. A tekintet mára merő póz, mintha tulajdonosa belülről nem, kizárólag a ráirányuló figyelemből töltekezne. Jelentős szerepei nem színpadiak már: sómen, szórakoztató kisiparos, pártgyűlések harmadik sorában a művész-útitárs. Régebben, ha fölszegte a fejét, tudni lehetett, valakit karikírozni fog. Most maga is fölszegett fejjel jár. Kétségbevonhatatlan érték, a dolgozó nép közkincse, ha őt nézzük, a lekötelezettjei vagyunk. Egy agresszív, elhasznált arc. „Elöregszel, velorexszel” – gondolta kajánul Boross, ingerülten konstatálva, hogy az iménti rúgástól még mindig fáj a lába, s bosszantotta saját, elhatalmasodó rosszindulata is.

Korán hűvösödött, Boross visszafordult. A néhány hónapja lerakott díszburkolatot mintha földrengés szaggatta volna fel. Fugáit már csak az odapréselődött kutyaszar töltötte ki, rafináltabb akadályt képezve az egyszerű kupacoknál. A házmester valami oltott mészhez hasonló anyagot fröcskölt a kapu két oldalára, ennek a bűze az embereken kívül bizonyára a kutyákat is elriasztja majd.

Az asszony az előszobában a szemeteszsákot töltötte.
- Látod, így kell beletenni a pillepalackot. Összelapítjuk, kétrét hajtjuk.

Mutatta. Környezetvédőhöz méltón koncentrált, lábát  célra emelte, csípőből indított.
- Azért nem kell megölni – mondta Boross. – Elég, ha rátaposol.

Reményi József Tamás