hirdetés

Tavasz Pécsett

Jelenkor 2008. március

2008. március 5.
Megjelent a Jelenkor folyóirat márciusi száma, mely Térey János versével indul, majd Jász Attila, Kőrizs Imre, Gömöri György, Kibédi Varga Áron és Simon Márton versei olvashatók. Márton László Távolsági járat című elbeszélésének befejező része után Balázs Imre József tanulmánya következik kortárs magyar irodalmi “indián-reprezentációkról” Jász Attila, Sándor András és Oravecz Imre művei kapcsán, majd a szerb Radoslav Petković Bizánci internet című esszésorozatának második része Csordás Gábor fordításában.
hirdetés

Kőrössi P. József Lakner Judittal készített interjút, aki A fehér macska címmel novellát közöl a márciusi számban. A világhírű kanadai Alice Munro elbeszélését, melyet Mesterházi Mónika fordított, Reményi Édua esszéje követi a Virginia és Leonard Woolf alapította Hogarth Pressről, majd Vöő Gabriella tanulmányát veheti kézbe az olvasó a legutóbbi irodalmi Nobel-díjas Doris Lessing regényeiről.

A kritikarovatban P. Müller Péter Gömöri György három kötetéről írt elemzést, Krupp József Lovas Ildikó Spanyol menyasszonyát recenzálja, Tompa Andrea írásának tárgya Demény Péter Visszaforgatás című regénye. Nyáry István Bagi Zsolt Az irodalom fenomenológiája, illetve A körülírás című könyveit szemlézi, míg Gajdó Ágnes Balogh Tamás irodalomtörténeti tanulmánykötetéről, Seress Ákos pedig Antoine Compagnon Az elmélet démona című irodalomelméleti munkájáról írt bírálatot.

Sz. Koncz István interjúsorozatában ezúttal a Gergely János nyelvésszel készített beszélgetés olvasható a márciusi Jelenkor zárásaként.
 

 
KŐRIZS IMRE

Alceste naplójából


Thoroczkay Gábornak

Őszintén szólva sejtettem, hogy a tojásokat nem lehet kivenni a tartójukból,
de vajon nem épp a határoknak ez az örökös, lázas feszegetése tanított meg minket arra,
hogy a különbség sejtelem és tudás közt kanyonnyi?

De távolabbról kell kezdenem.

Az emberiség, legalábbis az a szegmentuma, amely hajlandó, képes és rá is ér bíbelődni
ilyesfajta kérdésekkel,
a vezető napilapok szombati számai szerint mostanában készül átlépni a fogyasztói
társadalomból az információs társadalomba.
A korábbi, épp meghaladni kívánt korszak körülményeit, életlehetőségeit alaposan
körüljárta művészet és tudomány (valamint zene és sóvízgyurmászat),
a műnemek közül pedig nem egy már a korszakváltásra is felkészült.
Annál fájóbb tehát az az űr, amely a magyar lírában tátong a fogyasztói társadalomra
adott reflexiók helyén.
A líra persze lomha valami, a földön szárnyaszegetten vergődő tarka tukán, amely ha
olykor mégis repülni tud, inkább szaktudás és – statisztikailag persze előre
megjósolható – véletlen, azaz tehetség dolga.
És hát hazánkban a fogyasztói társadalom nem is tekinthet akkora múltra vissza, mint
mondjuk az objektív líra.

Délig aludtam. Sőt, majdnem kettőig. Két korábbi éjszakát próbáltam kipihenni ezzel,
olyanokat, amelyek egy munkás év kipihenésének voltak természetesen
csak részsikereket felmutatni képes próbálkozásai.
Nem sok időm maradt a bevásárlásra. Tudtam, hogy a közeli szupermarket szombat lévén
háromkor bezár, sőt már háromnegyedkor is csak a kifelé jövőknek nyitja
ki a fotocella az ajtót – amit egyébként mindig is sérelmeztem –,
úgyhogy szednem kellett a lábam.
Az udvarról mégis kétszer visszafordultam. Először azért, mert ráléptem az egyik szomszéd
gyermekének feltehetőleg Kinder-tojásból származó, apró piros
repülőgépére. A repülőgép, hála moduláris szerkezetének, nem tört össze,
csak szétesett, a részek összeillesztése során azonban az éjszakai, futó nyári
zápor után maradt sár vagy inkább csak vizes por kissé bepiszkolta a
kezem. Mivel kimondottan élelmiszert kívántam vásárolni – bár
péksüteményt mindig úgy veszek, hogy a kezemre húzok egy zacskót –
visszamentem kezet mosni. (Másodszor azért fordultam vissza, mert
egyszerűen elfelejtettem pénzt vinni magammal. A későbbiek fényében
óriási szerencse, hogy ezt idejében felismertem.)
A boltba hamar odaértem. Messzebb van ugyan, mint a sarki üzlet, de szélesebb
áruválasztéka bőségesen kárpótol a hosszabb útért. Különös, hogy
ismerősökkel talán sohasem találkoztam ebben a boltban: ők nyilván a
közelebbibe járnak. Egy ízben csakugyan össze is futottam az egyik
fiatal szomszéddal, amint épp a sarki üzlet felé igyekezett. Rövid
beszélgetésünk folyamán egy használt menedzserkalkulátort kínált fel
megvételre, amit én, utalva technikai járatlanságomra és igényeim
korlátozott voltára, köszönettel visszautasítottam. (Szerintem azt
hitte, hogy én amolyan menedzserféle vagyok.) A kis boltnak
egyébként éppen a mostani bevásárlás alkalmával derült fény a közeli
volta melletti másik előnyére, hogy tudniillik csak ott lehet darabra
tojást venni.
Mert tojást is vettem. Hármat. Gyanítottam, hogy a dolog nem lesz ilyen egyszerű, de
arra az elvre hagyatkozva, hogy a demokráciában és a
szupermarketben mindent szabad, ami nem tilos, végül is kiszedtem a
három tojást a tízes tartóból.
A pénztáraknál csak kisebb sorok voltak, de mivel a rokonszenves, ismerős
pénztárosnőhöz többen is vártak, én egy másik pénztároshoz álltam,
látva, hogy az után a vevő után, akinek éppen blokkol, nincs senki.
Hamar felismertem, hogy a férfi – mert férfi volt a vevő – bizonytalan abban a
kérdésben, hogy vajon van-e elegendő pénze az összes megvásárolni
kívánt árucikk kifizetésére, ezért mielőtt a tejpótló kávéízesítő-por árát
is beüttette volna a pénztárosnővel, arra kérte, hogy mondja meg, hol
tartanak éppen. A válaszból világossá vált számára, hogy a kezében
tartott ezernégyszáz forint nem teszi lehetővé a por megvásárlását.
Ezt jelezte a pénztárosnőnek, aki megkérte, hogy ez esetben fáradjon
vissza – az ő megfogalmazásában: “szaladjon vissza” – a megfelelő
polchoz a porral. A férfi a kérésnek némi vonakodás után eleget is tett.
Eközben én már pakoltam a gumiszalagra a holmit, köztük az inkriminálandó három
tojást. Amikor a nőhöz ért a tojásokat tartalmazó nejlonzacskó,
amelyet én körülbelül középre, a hipó és a franciasaláta közé
dramaturgiáztam, azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy: “Ez meg
mi?” Nyilvánvaló volt, hogy felismerte az áttetsző zacskóba
csomagolt tojásokat, ezért nem feleltem. De nem is lett volna idő rá,
mert a nő – érezvén a kérdés abszurd voltát – pontosított: “Ezt
honnan vette?” “Ahol ki volt rakva” – így én, híven a tényekhez. A
nő ekkor már tette is félre a tojásokat a pénztár másik oldalára,
eltekintve ezúttal attól, hogy velem vitesse vissza őket. “Ezt nem
lehet. Nem lehet kiszedni a tojásokat a tartóból, csak azért mert nincs
leragasztva.” Erre én azzal riposztoztam – “már miért is ne lehetne?”
–, hogy máshol már többször is vásároltam így, ráadásul ők is darabra
vetítve tüntetik fel a tojás árát.
A nő hajthatatlan volt, egy kolléganőjét is megkérdezte, aki hasonló szellemben
nyilatkozott. Én azonban nem véletlenül vettem három tojást, jó
okom volt rá: éppen tojást akartam, méghozzá éppen hármat.
Tagadhatatlanul van bennem valami az önkéntes fogyasztóvédelmi matadorok
öntudatából, de a körülmények ismeretében talán ezt leszámítva is
érthető, ha ezt a pénztári intermezzót kellemetlenségként éltem meg.
Éppen ezért – nagyvonalúan sorsukra hagyva immár a tojásokat –
annak a véleményemnek adtam hangot, hogy a kellemetlenségért
cserébe helye volna a bocsánatkérésnek. A nő nem látta be, miért is
kellene elnézést kérnie. Közben valahol kényszeredetten nevetett is.
Kilátásba helyeztem, hogy ez esetben elégedetlenségemnek a
“Vásárlók Könyve” igénybevételével fogok hangot adni. Röviden –
megengedem, ismét csak kényszerűen – nevetve mutatta meg, hol
tehetem ezt meg.
Elkértem a könyvet, és tömören, mégis lehetőleg világosan fogalmazva vázoltam a
történteket. Nem jellemzett olyan higgadtság, aminő az események e
mostani rekapitulálása alapján gondolható volna, de az érzés, amely a
sportmérkőzések közvetítését kísérő izgalomhoz volt hasonló, inkább
jólesett. Kézírásom mindenesetre olyan volt, mint egy túlképzett,
munkaalkoholista hóhéré. Sajnos azt sem kerülhettem el, hogy
visszatérjek a pénztárhoz, és a nő kis kitűzőjéről leolvassam a nevét,
mert az az eladó, akitől a könyvet kaptam, nem tudta vagy nem akarta
megmondani, hogy hívják a kolléganőjét.
Egy ideig adatvédelmi okokból gondolkodtam rajta, hogy a megfelelő helyre beírjam-e a
nevem és a címem, de végül is úgy döntöttem, hogy egy jó ügyért
harcoló civilgerilla nyugodtan vállalhatja kilétét, annál is inkább,
mert a levélbomba feltehetőleg amúgy sem tartozik a modern
ügyfélszolgálat marketingjének eszköztárába. Úgyhogy végül
kitöltöttem azt a részt is.
“Elolvassa ezt egyáltalán valaki?” – kérdeztem az eladót, miközben visszaadtam a
könyvet. “Sőt, választ is fog kapni rá” – érkezett a nem várt felelet.
Kíváncsi vagyok, vajon ha legközelebb vásárolni megyek, megvető pillantások dárdái
fogadnak-e az ügyben ilyen vagy olyan módon érintett eladók
részéről, vagy napirendre térnek a dolog fölött. Személyes indulatot
természetesen nem táplálok a pénztáros iránt, sőt őszintén, teljes
szívemből hosszú, boldog életet kívánok neki. Azt mindenesetre
helytelenítem, hogy saját fáradtságát az én feltételezett
kipihentségemmel állította ellentétbe, valóban csak alig udvariatlanul
oda futtatva ki a dolgot, hogy nyilván önkritikusabb vagy megértőbb
volna, ha az elmúlt egy hét során végzett munka dacára ő is olyan
pihent volna, mint én.
Több szempontból is különös örömömre szolgált, valóságos hab volt a tortán az a –
tapasztalataim szerint egyébként meglehetősen ritka – szolidaritás,
amelyet erre a mondatra a sorban mögöttem álló nő nyilvánított,
mondván: “Mért, mit gondol? Az úr egész héten csak verte?”
 
 
 
VÖŐ GABRIELLA

Doris Lessing és a női fejlődésregény


A huszadik század jelentős brit nőírója tanú és krónikás: a nők társadalmi szerepének változásaira, önértékelésük válságaira figyel. Doris Lessing életművének visszatérő témái a felnövekvés, házasság, gyermekszülés, válás, szerelem, kapuzárás előtti pánik, haldoklás. Több regényének címe a női tapasztalatok regisztrálásának olyan hagyományos műfajait idézi, mint a jegyzetfüzet, az emlékirat és a napló: The Golden Notebook (Az arany jegyzetfüzet, 1962), Memoirs of a Survivor (Egy túlélő emlékiratai, 1974), The Diaries of Jane Somers (Jane Somers naplói, 1984). Regényeinek hősnői, környezetüket és önmagukat vizsgálva, folyamatosan tanulnak: arra törekszenek, hogy a világ azon szeletében, amelyben élnek, megértsék szerepük lényegét, észrevegyék korlátait, és tapasztalataikból okulva életük egy újabb szakaszába lépjenek. Mindezek alapján Lessing műveinek többsége egy klasszikus műfaj, a fejlődésregény női szempontú újraírásának tekinthető.
A Bildungsroman elnevezés, Goethe Wilhelm Meister tanulóévei (1796) című regényét illetően, Wilhelm Dilthey nevéhez fűződik, aki a műfaj lényegi jellegzetességének az élet különböző szakaszaiban végbemenő fejlődés ábrázolását tekintette.1 Ezt a mintát követik, a tizenkilencedik század angol regényének vonatkozásában, Walter Scott (Waverley, 1814), Charles Dickens (David Copperfield, 1850 és Szép remények, 1861), illetve Samuel Butler (Minden testnek útja, 1873) regényei. A műfajt képviselő művek közt ekkor még feltűnő a női hősök hiánya, hacsak Charlotte Brontë Jane Eyre-jét (1847) nem tekintjük annak, bár az ő történetében sok a tündérmeseszerű elem. A század jelentős nőírója, George Eliot szabályszerű fejlődésregényei, a Felix Holt (1866) és a Daniel Deronda (1876) hősei férfiak. Dorothy Richardson, a női fejlődésregény első huszadik századi képviselője, James Joyce Ifjúkori önarcképének megjelenésével (1916) szinte egyidőben kezdte kiadni Pilgrimage (Zarándoklat, 1915–1938) című regényciklusát.
A női fejlődésregényt azonban nem csupán megkésettsége választja el a műfaj minta-narratíváitól. A Bildungsroman jellemzően fiatal férfihősei a patriarchális társadalom közegében keresik a beilleszkedés, illetve a továbblépés lehetőségeit. A nők számára, mivel ők ugyanezen társadalomban peremhelyzetbe szorultak, a fejlődés lehetőségei korlátozottak. A női hősök esetében ugyancsak problematikus a felvilágosodás ismeretelméleti alapjain nyugvó fejlődésregény koherens, autonóm én-felfogása. A női én nem teljesen körvonalazott, életpályájára nem a fejlődés linearitása jellemző, hanem kitérőkkel, vakvágányokkal van tele. Fejlődése ezért nem is érhet véget a felnőttkor elérésével, mint a férfiaké, hanem befejezetlen marad, későbbi életszakaszokra tolódik ki.
Doris Lessing első fejlődésregénye egy öt részből álló önéletrajzi regényciklus, a Children of Violence (Az erőszak gyermekei, 1952–69), amely a fiatal Martha Quest útkeresését követi nyomon serdülőkorától haláláig. Ugyancsak fejlődésregényeknek tekinthetők középkorú nőkről szóló művei, The Summer Before the Dark (Az utolsó nyár a sötétség előtt 1973), The Diaries of Jane Somers (Jane Somers naplói, 1984), illetve az idős korba lépő hősnő sorsát követő Love, Again (Már megint szerelem, 1996). Ezeknek a regényeknek a tárgyalásakor a női Bildungsroman jellegzetes ismeretelméleti premisszáit és műfaji koordinátáit fogom szemügyre venni. Elsősorban azt vizsgálom, hogyan határozza meg a tanulás közege, a patriarchátus a női hős fejlődésének dinamikáját, identitását, illetve miért nem tekinthető a hősnő fejlődése a folyamat egyetlen pontján sem befejezettnek. Mivel pedig Lessing számára a tanulás folyamata az öregkorig tart és a halállal fejeződik be, a cselekménystruktúra leírására a Bildung (fejlődés) helyett a Barbara Frey Waxman által használt Reifung (érés), a műfajra pedig a Reifungsroman2 kifejezést alkalmazom.


1 Das Leben Schleiermachers (1870), de Gruyter, Berlin, 1922. 1:31.
2 From the Hearth to the Open Road: A Feminist Study of Aging in Contemporary Literature, Greenwood, New York, 1990.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.