hirdetés

Taxival a túlsó partra

2018. szeptember 23.

Most is, ahogy várta a taxit, érzékelte, hogyan remeg kívül-belül, a szíve ugrált, a mája szurkált, a tüdeje meg – az az igazság, hogy a tüdeje meg túlságosan hullámzott.– Részlet Poór Zsuzsa Lhasa de Sela (1972-2010) énekesnőről szóló prózájából.

hirdetés

Várta, hogy a Kingsley Roadra beforduljon a sárga taxi. Mintha ezt a helyet, ahol a széles, nyílegyenes utat juharok és platánok szegélyezték, a lakók terepjáróin és az iskolabuszon kívül nem használta volna senki, csak a szemeteskocsi tért be szemérmesen hetenként kétszer hajnaltájban, amikor az agyából kipattanó kérdések keresetlen őszinteséggel szembesítették mindazzal, amiről nem és nem akart tudomást venni, mert abban a kora reggeli időpontban még nem volt más kapaszkodó, csak maga a puszta lét, amibe persze nem tudott belekapaszkodni, ezért csak feküdt, akkurátusan becsomagolva magát a takaróba, mint egy múmia valamiféle hibernált állapotban, de így is hallotta a precízen begyakorolt mozdulatsort, ahogy a szemetet eltüntették, és ha hitt volna abban, hogy legalább pár szó erejéig fel tudja tartóztatni őket, akkor személyesen vitte volna ki azt a maroknyi hulladékot, amivel az ő jelenléte járt, hogy kicsikarjon egy mosolyt vagy egy udvarias köszönetnyilvánítást, de nem hitt benne, és ezért történt az, hogy a magánya mindenhová elkísérte: ezt a bőröndöt mindig feladták, és mindig eltalált a címzettjéhez. Most is, ahogy várta a taxit, érzékelte, hogyan remeg kívül-belül, a szíve ugrált, a mája szurkált, a tüdeje meg – az az igazság, hogy a tüdeje meg túlságosan hullámzott. És ha ezek a fák, ezek a sokat megélt szótlan tanúk majd úgy döntenek, hogy ide egy közönséges városi taxi be sem hajthat, és úgy söprik ki a betolakodót a lehajtott ágaikkal, hogy még a…

És akkor befordult a kocsi. Beszállt, és bemondta a kórház címét.

 

Lhasának, aki az anyját várta, bár már nem tudott róla, mindent összekészítettek. A szobája most ugyanúgy nézett ki, mint amikor beköltözött. Célszerűen berendezett steril helyiség volt, itt aztán minden eshetőségre előre készültek. Rosszabb volt a halálnál is. Az épületnek ez volt a legújabb szárnya, és egy ősi park vette körül, ami csorbítatlanul átvészelte az építési munkálatokat. A fákon mókusok ugrándoztak. Azon az első napon mintha csak véletlenül tévedt volna oda az ablakhoz. Mint akit máris egy sor dologtól eltiltottak. Minden lépés árulás és lázadás, de végső soron mi ellen? Hülye kis mókusok, hülye kert. Megfordult, visszanézett az ágyra. Másnap az anyjának akaratlanul is róluk beszélt. Nem fogod elhinni, tényleg képesek az egyik fáról átugrani a másikra. Még a legvékonyabb ágakról is! Vagy ott fent a magasban, hipp-hopp, már el is tűntek a szemed elől, úgy kell keresni őket! Majd amikor már mindent elmesélt róluk, újrakezdte, de idegesítette az anyja túlságosan készséges hallgatása. A reszkető fej és az ütemesen meglebbenő szénaboglya, mintha az az örökösen vibráló légkör, amiben egyszerre volt benne kiirthatatlanul gyerekes kíváncsisága és örökös feszültsége, egy zónát képezett volna a teste körül, és amerre járt, kisülések keletkeztek, vihart kavart, az anyja körül mindig történt valami. A kórház viszont olyan volt, mint egy áramszedő, és egy ideje már csak hazudni voltak képesek egymásnak. Ezért le kellett sütnie a szemét, úgy mondta el a paplannak, hogy szüksége lenne egy messzelátóra és a régi fényképezőgépére.

Mert addig nem lehet teljes egy sorozat rögzítése, amíg a mozgás minden fázisa nem látszik. Ha az ugrás ívéből kimarad egy mozzanat, akkor ott valami megszakad, hiány keletkezik, zavaró tényező. Márpedig elég sok zavaró tényező akadt, amikre nem talált megoldást, de a mókusok fényképezésének ürügye alatt újból megpróbálhatta megtalálni a tökéletességhez vezető utat.

 

Mint egy óriási hajósláda, olyan volt a kocsi belseje, ő pedig ott ült benne leszíjazva, elveszve, kiszolgáltatva és végképp magára hagyatva. Lehunyta a szemét, hogy elejét vegye a rátörő gyengeségnek, így figyelt fel a kis csilingelő hangokra. Mi lehet? Honnan jönnek? Nem tudta megállapítani, de érezhetően csökkent a szorongása, és a találgatás közben kividult az egész arca, kezdte élvezni a kocsi ringatózását is, és így, hogy még nem nyitotta ki a szemét, át tudta adni magát annak a szeptemberi fényáradatnak, aminek minden molekuláját aranyszínűre festette a tudat várakozó izgalma. Nahát, karkötők! Méghozzá mennyi! És csak most nézte meg igazán a sofőrt, akinek a helyébe egészen eddig a saját fantomjai telepedtek  meg. De ez már túl sok volt. Ilyen nincs, nem lehet, ez ellentmond a józan ész összes szabályának. Minnie volt az, harminckilenc évvel ezelőttről. Vagy valaki, aki éppúgy nézett ki, mint Minnie. A hatalmas fekete göndör hajkorona, ami mégis annyira illeszkedett az ovális arcához! És az összetéveszthetetlen illata, elegye a szappanszagnak és a mirigyei átütő kipárolgásának. Úgy döntött, nem kérdezi meg. Neki mindenesetre ez a nő Minnie, és kész. Akkor sem beszélgettek sokat. Még hogy beszélgetni! Hiszen üvöltött a fájdalomtól.

Az események, amelyeknek addig volt egy belső rendjük, logikájuk, és amik mentén cselekedni lehetett vagy reflektálni rájuk, egészen addig mind felfűzhetők voltak egy fonalra, ami tulajdonképpen az élete volt, és megadták a boldog otthonosság érzetét még akkor is, ha a történés maga éppen nem volt szívderítő. Annak mind helye volt a világban, neki is helye volt a világban, és tagadhatatlan, hogy abban az időszakban a föld felett lebegett ugyan, de még azt is rendben találta. És akkor most nem bír uralkodni a testi reakciói fölött. És mi legyen. Ki tudta, hogy ez ilyen? Gyorsan-gyorsan, valamit ki kell találni, nincs idő. Bekopogott Minnie  lakókocsijának az ajtaján, szerencsére otthon volt. Néhány perc múlva már a főúton robogtak, és a nő karján egyre jobban csilingeltek és rázkódtak a karkötők. Közben újabb és újabb fájdalomhullámok jelentkeztek mind sűrűbb ütemben, a dereka szinte kettéroppant, és minden eltűnt belőle, amitől addig önmagának érezte magát, nem is érdekelték többé ezek a hirtelen jelentéktelennek tűnő dolgok, csak arra koncentrált, hogyan élje túl az újabb rohamot, megragadta Minnie vállát, úgy kért tőle pillanatokként más és más lehetetlen dolgot, segítséget, enyhülést, figyelmet, miközben tudta, hogy mindez nem lehetséges, úgyhogy csak lihegett a testébe kapaszkodva, mint egy állat, mert nem bírt felülkerekedni a benne zajló folyamaton. Az is akkor jött, az a felismerés, hogy ő halandó, és miközben rettegett, egyben meg is hatódott, hogy megadatott ezt megélnie, mert egyszerre volt egy út elején és a végén, mert ami az egyik pillanatban a kezdetnek nézett ki, az a következőben a végnek bizonyult, mert az az erő, ami kormányozta, teljesen a birtokába vette, ő már csak tehetetlenül sodródott arra, amerre ez a hatalom irányította, és ez, csakis ez bizonyult az egyedüli hatásos módszernek: hogy minden tiltakozás nélkül alávetette magát a nálánál ezerszer erősebb és tökéletesen ismeretlennek, amiben ő már nem ő volt, de valamiképpen mégis, ahol egyszerre volt minden, mert ezek összecsúsztak, a lent és a fent, a kívül és a belül, ezért az idő is megszűnt, csak az a mindig is jelen lévő, az élet kivételes pillanataiban megnyilvánuló idegen, ismeretlen erő vagy hatalom volt jelen, mert más nem lehetett, ami vitte előre, mozzanatról mozzanatra. Így jött a világra Lhasa.

Erre akart most gondolni a legkevésbé. Már a folyóparton jártak, nézte a túlsó part fiatal felhőkarcolóit. A tóra, amibe a folyó torkollott, mintha valaki óvatosan játék vitorlásokat eregetett volna, innen a távolból úgy látszott, mintha egy óriás gyermeteg ötlete lenne csak a sok kis fehér ringatózó háromszög. Ránézett Minnie-re. A sofőr viszonozta a pillantását, és a tekintetében most is ott izzottak azok a sárgásbarna tigrislángok, amik harminckilenc éve is segítettek benne a lelket tartani. A kórházig csak ültek tovább a közös csöndjükben. Ott kifizette a viteldíjat, elköszönt, és bebotorkált a kórházajtón.

Poór Zsuzsa

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.