TED HUGHES 

A Mezei Nyúl

I

Ezt a Manót

Ezt a combos lábán esetlenül ügetőt

Ezt a fura hosszúfülű Manót

Ezt az országúton szlalomozót

Meg ne előzd, eszedbe se jusson kikerülni,

Megy, mint a bolond, mint az ökörvizelés,

Nem tudja egyenesen hajtani rozoga gokartját

Nagy, kilazult kerekei rozsdásak, és nyolcas van bennük,

Majdnem kiesnek alóla

  

A fejében is kilazultak, lötyögnek a csavarok,

És a szeme is ki akar esni

II 

A Mezei Nyúl nagyon törékeny dolog.

Az élet egy mezei nyúlban üvegpohár, sárgakeretes

     Zúzmarahasán a felirat: „Vigyázat, törékeny!”

A Mezei Nyúl csontja könnyű üveg. És a nyúl képe –

Ki emelte pofácskáját az Úr elé? 

Orrcimpáinak és ajkainak frissen pattant bimbóját,

Hogy a legfinomabb vonásokkal rajzolja meg, a legutolsó szempilla

Érintése is selymes, mint a molylepke pihéje,

És az a leheletnyi félelem

Ami az őrült szépség-lángot

Fixálta pillantásában

Mintha retinája

Hold lenne, örökké teli.

Ki ez itt, az éjféli A 30-ason,

Ez a Druida lélek,

Ez az éjszakai ámokfutó, ez a váratlan kobold-göröngy,

Ami az autó alvázának ütődik

Aztán emberi fájdalommal sikít

És csecsemővé vedlik át az úton

Amihez hozzáérni is alig mersz?

Vagy kiugrik, mint egy megnyúlt denevér apró fényszórókkal,

A sötétből egyenesen

A vezető idegeibe

Disszonáns visítással,

Mintha az autó egy repülő hárfát csapott volna el

És a sofőr idegei is úgy csapkodnak jajongva

Mint egy szétzúzott hárfa.

III

Gyanakodva lépked,

Mintha lépre akarnák csalni, félve,

Egyre közelebb.

Mint egy nagy, feldöntött tojás – titokzatos!

Aztán kinyújtózik, magasra, a hátsó lábain,

A levegőbe hajol,

Feszesen - mint szélre váró vitorlás –

De mit lát a vadász? Egy tündért?

Egy álom-szörnyet?

A kukoricatábla kenguruját?

A világ legbájosabb pofácskája figyel,

Feketevégű fülével meghallja a szirmát

Bontogató kökényt,

Feketevégű szőrszálaival meghallja a kancák farkát fésülő

Másnapi szelet,

Hópehellyel kitömött pocakja az első lélegzetvételé,

Narancssárga grabanca róka-álmoktól vörös –

Boszorkány-szűz

Bizsergő vértől nehéz – megdöbbentő

Mennyi vér fér el testében!

A Meze Nyúl holdfényt remegtető vértócsa

Bűbáj rángatja, aranyszegélyes szeme kába –

Olyan bizonytalanul halad, olyan

Finom mozdulatokkal egyensúlyozza magát,

Mintha szeme csordultig lenne –

IV

Én láttam őt,

A nyurga és karcsú mezei nyulat hosszú, vékony lábaival,

És hosszúkás, horpadásos combjával, 

Masniszerű füleivel

Ahogy flamenkózva 

Robogott a holdfényben, a hegy üstdobján

Sarkaival verte a port.

 

És láttam őt, ahogy merev tagokkal bicegett

Ugrabugrák Istene,

Hajnaltól lepetten, röghöz kötötten, rászáradó

Sártól foltosan,

Fájdalmasan ringott a barázdák fölött

Ugró-Lábaival, Erőgép-Combjával,

Mik túl erősek a közönséges járáshoz,

Olyan erősek,

Hogy már szinte terhére vannak, gondot jelentenek,

Sajgó nehézséget,

Amikor sétálni próbálna, vagy szusszanna egyet,

Szinte fáj őket lépésre emelni 

Mintha egy autó hideg motorját akarnád beindítani kézi csörlővel –

Amíg sokk nem éri, meg nem rémül, egy fülébe

Kapó csattanástól. Kinyíló sütőajtó

Csattanása, dupla csőből, ugatás

Csap ki a hagyma közül –

                                  és felugrik

Sarkai

Keményen, mint a sarokvasak, rúgnak borsot-savat

A vadászkutya szemébe –

                                     és rúgják és rúgják

A forgó, fehérrépa-világot

A kutya torkába – 

                                          ahogy elszelel

A vézna galagonyabokrok és a még véznább vadszedrek között

A holnapba.

(Fordította: Acsai Roland)

***

ANTAL BALÁZS

 

 

Az üveggyár

 

 

Az üveggyár hátsó kerítése a vasútállomásra fut ki. Nem pályaudvar ez, csak egy nagyobb megálló két nagyváros között. A vonatok fékeznek és már gyorsítanak is, legföljebb addig várnak, amíg egy fontosabb szerelvény, amely itt meg sem áll, elhalad. Az üveggyár lom-pos és koszos vasbeton kerítése, tetején a megereszkedett, rozsdás szögesdrót foszlányai-val, úgy nyúlik el a sínekkel párhuzamosan, mint valami színes magazinbéli gyorsvasút éles pengevágánya. Mögötte elhagyatott, magányos állat az üveggyár, az évek során kusza dzsungel hódította el és ragadta ki az emberek emlékezetéből és vadította ismeretlenné a tájat/ az emberek járta vidékek sorából, mint ahogy valamikor régesrég is gazos ártéri bo-zótos burjánzott a gyár helyén. Görbe fák ütötték ki az ablakszemeket és nyújtóztak ki a keretekből az udvar fölé, mintha csak a feltámadásra vártak volna csíráik a betonpadló alatt lapuló magok belsejében. Beteg és golyvás fák ezek, hajlottak, göbösek, folyton nyögnek és recsegnek, fura, áttetsző gömböket csöpögtetnek a talajra, mintha már nem tudnák magukban fortyogtatni tovább a bosszú mérgét. Ha zsebkéssel megmetszené valaki a törzsüket, a háncs alatt áthatolhatatlan, kristályos anyagba ütköznék, amelyen nem fog a penge. Ha pedig fejszével menne valaki nekik, a fok olyan hanggal hatolna át a kérgen, mintha egy üres palackot a falhoz csapnának. De hát sem késsel nem metszegeti, sem bal-tával nem ritkítja senki sem azokat a vadnövényeket.

A gyárudvaron, az omladozó üzemcsarnokok és a szétszórt, foszlott dobozok között ott sertepertélnek még a színtelenre kopott kezeslábasok és a műanyag munkavédelmi sisakok nyers árnyékai, a surrogás és a kopogás rendre visszajár a falak közé. Időnként megzörrenek a rozsdás lemezlapok, és visszhangot ver valami tompa dünnyögés a szere-lőcsarnokokban. Mindig akad egy-egy, a múltat minden nap visszasíró dologtalan alak, aki elzarándokol a kapuhoz, amelyhez a város lakott területeit el kell hagyni, le kell térni a városkát átszelő tömött főútról, s ehhez hosszú perceket kell várni a villanyrendőrnél, vagy még többet, ha olyan gyalogátkelőn szeretné átszelni az úttestet, amelyet nem szabá-lyoz közlekedési lámpa. A házsor mögött, a parkolón és a pléhgarázsokon túl sárgára szikkadt füvek, nyalókapálcikák, a helyijárat kilyukasztott, összegyűrt bilétái és decisüvegek lepik a gyalogösvényt. Onnan már látni a drótkerítést, amely az üveggyár udvarának sarkán nyílt vulkanizáló műhelyt övezi. Azon túl, a gyár egykori frontjának betonkerítésén a fehér festék hólyagos foltjait friss firkák és rigmusok borítják – „Pusztulj, hurkás!”, „Tirpákia ukrán gyarmat!”, „Miskolcon még a szkinhed is cigány” – meg ilye-nek. A szakadozott, egysávos bitumenút a fal előtt, a focipályához vezet. 

Amikor a valaha sötétkékre festett, mára egészen világosra fakult lemezlapokból ösz-szehegesztett főkapuhoz érkezik, elszorul a látogató torka. Mert bár a fülke, a sorompó és a kapuszárnyak rozsdások és lukasak, vigasztalanul lógnak az eresztékeken, és a szél bán-tóan nyikorgatja az egész tákolmányt, mégis, a vadul és kuszán növő és izgőmozgó orgo-nabokrok, melyek egy nap erős meggondolásból egyszerűen feltörték a mérgezett betont, és repedezett kőhalommá szabdalták a járdát és az ipari utat, tavasz végén és nyár elején bódító illatukkal egy olyan világ emlékét lehelik a gyár bejáratához, amelyben a biztonság ugyanolyan része az életnek, mint az időnek a dél vagy a napkelte, mert az emberek fiata-lok voltak és bűntelenek még. Otthonosság, melegség, barátság, szeretet érzésének kísérte-te járja át tőle az ember szívét, noha létét a növény épp a visszaálmodott világ pusztulás-nak köszönheti.

A kapu mögé a régi emberek be nem teszik a lábuk, legfeljebb a fal fölött leskelődnek. Mert azt, ami ott bent van, fiatal önmaguk világát, valakik veszni hagyták, akár csak őket magukat, és ezt onnan kintről is tudják, nincs olyan sarka az egész megyének, ahol ne ezt lehetne látni, nincs hát amért bemenjenek. És mégis, időnként az utazók az állomáson vá-rakozó vonatok ablakából látják, hogy a gyár utolsó gépsorán végigfutott színes palackok futószalagon a vasbetonkerítés tetejéhez emelkednek, majd áthullnak a túloldalra, a leg-szélső sínpár tövébe, amely a gyár ipari vágányaként szolgált, és már évek óta használaton kívül rozsdásodik és vadul, hogy ott tompa, fojtott tüsszentéssel durranjanak szét, hogy amíg a szél szilánkjaikat szerte nem hordja, örökké vasúti kocsikat tükrözzenek millió darabban. Vagy amíg meg nem jelenik egy olajos ráncokkal szabdalt szabadarcú, szutykos bajuszú öreg szaki, és a nagyobb darabokat, egyben maradt nyakakat vagy éppen talpakat felszedi, vagy ha azt nem lel, összesöpri a törmeléket egy szatyorba, hogy elvigye haza, vagy ha az asszony a lakásba nem is engedi, hogy garázsok, fészerek, sufnik jól látható vagy éppen titkos rekeszeibe helyezze/rejtse/süllyessze. Hogy valami megmaradjon a múltjából, amiről azt hitte, nem tudják elvenni tőle,  legalábbis abból amit a két kezével csinált ezen a keservesen összeaszott tájon, emléknek, bizonyítéknak, hogy egyszer hasz-not hajtott, hogy élt. Hogy megmaradjon valami, valami töredezett.

 

 

Új Forrás 2011.02

Ted Hughes szikár és remek hosszúverse A Mezei Nyúlról. És hogyan jön össze a költészet istennel és norvég hegyekkel, Acsai Rolnad és Kun Árpád esszéi. A fókuszban Vasadi Péter és költészete több íráson át. Egy rendszerező tanulmány a napokban elhunyt Rába György költészetének utolsó periódusáról. Tematikus írások a legjobb fiatal szerzők műveiről és ízelítő a primér művekből. Nádler István kalligráfiái és Sara Berti szobrai.

Tartalom:

Ted Hughes: A Mezei Nyúl (vers)

Acsai Roland: A norvég esszé, avagy olvasni Isten tenyeréből

Kun Árpád: A hegyek születése (esszé)

Géczi János: Egy alvóhoz, Rózsaliget, Istent is meglepi (versek)

Kántor Zsolt: Tandori ín-spirál (vers)

Filip Tamás: [Két dolog] (vers)

Antal Balázs: Az üveggyár (próza)

Luzsicza István: Villamostól villamosig, Pillanatkép, április, Retúr (versek)

Zsávolya Zoltán: Megyéspüspökség a Kanári-szigeteken (vers)

Méhes Károly: Mondóka (próza)

Végh Attila: A költő sikerre vágyik (vers)

Vasadi Péter: Félreesők, Utóirat (versek)

Halmai Tamás: Gyűrű alakú Nap (Költészet és katolicitás – Vasadi Péternél)

Szénási Zoltán: „Szépen lázadj”! (Vasadi Péter költészetéről)

Vasadi Péter levele

Monostori Imre: Új Forrás-os levelesládámból I. (Vasadi Péter)

Csűrös Miklós: Kései panoráma (Rába György 2000 után)

Csobánka Zsuzsa: Kettős teher, kettős szorítás (Simon Márton: Dalok a magasföldszintről)

Kántás Balázs: Öt recenzió öt fiatal költőről

Bicsérdi  Ádám: Jólszituált beteg (Nyerges Gábor Ádám: Helyi érzéstelenítés)

Nyerges Gábor Ádám: Interferencia (vers)

Bajtai András: Panel (vers)

Lázár Bence András: Anya, ezerkilencszázhetvennégy (vers)

Zilahi Anna: Négykezes gerincre (próza)

Máthé Andrea: A néma nyel megsokszorozása (Nádler István és Sara Berti)

A lapzárókon Nádler Istán (…) és Sara Berti (…) művei

A szám szerzői:

Acsai Roland költő (Bp.), Antal Balázs író (Nyíregyháza), Bajtai András költő (Bp.), Bicsérdi Ádám kritikus (Bp.),  Csobánka Zsuzsa költő, kritikus (Bp.),  Csűrös Miklós irodalomtörténész (Bp.), Filip Tamás költő (Bp.), Géczi János költő (Veszprém), Halmai Tamás költő (Pécs-Somogy), Hughes, Ted költő (1930-1998), Kántás Balázs költő, kritikus (Bp.) Kántor Zsolt költő (Szarvas),  Kun Árpád költő (Norvégia), Lázár Bence András költő (Bp.), Luzsicza István költő (Bp.), Máthé Andrea esztéta (Bp.), Méhes Károly író (Pécs),  Monostori Imre irodalomtörténész (Tatabánya), Nádler István festő (Bp.), Nyerges Gábor Ádám költő (Bp.), Sara Berti szobrász (Bp.), Végh Attila költő (Nagymaros), Zilahi Anna író (Bp.), Zsávolya Zoltán költő (Bp.)