A Könyvhétre jelenik meg új regénye Bartók címmel. Automatikusan adja magát az első kérdés: miért éppen Bartók személye köré szerveződik a könyv?

Mert Bartók a legnagyobb. Ennél nagyobb kihívás nincsen. Főleg, amikor gyerekkorod óta tudod, érzed, hogy ki az, és hiába, hogy kirúgnak a csellóról, mert remeg a kezed. Hát hála Istennek, hogy kirúgtak, mert nem ment, de hát azért csak így nőttem föl. Nővérem is zongorázgatott. Azon kívül Szegedtől nincs is messze Nagyszentmiklós. A másik, hogy még a beatkorszakban is mindenki a három B-re esküdött: Bach, Beethoven, Bartók. Ezt még a legutolsó sarki beatzenész is tudta. Illetve az ember félrészeg szomorúságában tesz egy olyan kijelentést, miszerint a Bartók-regényt is meg kell majd írnia valakinek. Mások ezt el szokták felejteni, de aztán vannak barátok, akik ezt nem engedik elfelejteni, és jönnek, hogy „Na, hol is van az a Bartók-regény”. De akkor mindig van egy másik regény, még mindig van, azután jön a harmadik, meg a negyedik. De persze vannak kedves ellenségek is, akik meg mindenütt leírják, nyilatkozzák, mondják a pofádba, hogy Bartókról nem lehet, az a holt biztos bukás, nem lehet a szellemét egy pillanatra sem megállítani, satöbbi, satöbbi. Hát ez is egy nagyon erős motivációs eszköz. Úgyhogy az ember ott találja magát egy idő után, hogy egyszer csak azt mondja az egyik barátja, hogy „Te figyelj, most már a Bartók jön!”, és akkor nem enged, összeszövetkezik a kiadóval, és szerződést kötsz rá, és akkor elindul. De tulajdonképpen annyit kellene csak mondani, amit Hillary mondott, amikor megkérdezték, hogy miért mászta meg a Csomolungmát: mert ott volt.

Noha a regény önéletrajziságot sejtet, mennyiben támaszkodik a tényleges biográfiára, és mennyiben fikció?

Ez abszolút nem életregény. Ez életrajzi adatokon alapuló fikciós könyv. Lélekrajz. De játszik az olvasóval, mert néhol igyekszik elhitetni, hogy egy tényregény, másfelől azonban nem az. Valamit én szoptam ki a kisujjamból. Rengeteg olyan helyzet van, amire csak következtettem. Közvetlen bizonyítékaim voltak, hogy valakivel itt és ott találkozott, ami fontos lehetett, vagy fontos is volt, és azt a helyzetet újra kell alkotni. Sőt, meg kell teremteni. Ez úgy van, hogy például Stravinskyről írja a feleségének, hogy dülledt a szeme, kisebb nálam, beképzelt, de érdekes ember, majd elmondom. Na, ez az a majd elmodnom, amit én megírok. Az én feladatom az volt ebben a regényben, hogy szituációba hozzam Bartókot, és akkor megszólal, és még nekem is váratlan dolgokat mond. Talán emiatt is fogják majd támadni, hogy hát Bartók egész életében nem beszélt annyit, mint ebben a regényben. Hát, ez az én Bartókom, ez a válaszom. Tessék, írjon mindenki Bartók-regényt! Most ne szótárregényt írjatok, Bartók-regényt írjatok, és akkor meglátjuk, hogy melyik a jobb.

Negyven éve született meg a könyv ötlete. Mihez kellett ilyen sok idő?

Az kellett, hogy megérjek, fölnőjek a feladathoz. Hogy Bartók, aki a fiatalabb éveimben valami nagyon magas, nagyon messzi volt, közelebb jöjjön hozzám. És minél jobban beleásod magad az anyagba, kutatod az életét, hallgatod a zenéjét, annál jobban rájössz, hogy ez nem olyan szörnyű nagy dolog. Nem is értem, hogy ti mit nem értetek ezen. Ez egy egyszerű, tiszta magyar zene. Ennél egyszerűbb és magyarabb nem lehet. Ebben a regényben ez az Életrajzoló – aki a száztíz fejezetes könyvből csak huszonöt fejezetben szerepel, Bartók nyolcvanötben, hogy azért tudjuk az arányt – a beatből, a háromperces számoktól jut el Bartókig. Tehát ha ez lehetséges valakinek, ha nekem lehetett, akkor mért ne lehetne másnak is. Ez a könyv olyan nyelven is íródott, hogy ezt megtehesse valaki. Tehát nem bonyolítok, nem játszom el, hogy zenetudós vagyok, nem okoskodok, hanem elmondom, ami van, amire az emberek kíváncsiak, vagy érzékenyek, vagy amire gondolom, hogy figyelnek.
Szóval ez a negyven év, eközben volt jó pár halál. Ebben a regényben én derékig járok a fejfák között. Az utolsó az olyan volt, hogy majdnem rámentem az egészre. A regény is szar állapotban volt, meg én is. Egy körömfeketényin múlott, hogy nem patkoltam el, de megmaradtam, és innen a mínuszból kellett újra felépíteni az egészet. Hiába volt nekem bizonyos jegyzetanyagom, mindent elfelejtettem. Szóval innen kellett visszajönni, mindent újraolvasni. Megnéztem az elkészült részeket, és idegen szöveg volt. Három fejezetet tudtam átmenteni ebbe a könyvbe, az összes többit kidobtam. Szóval ez a negyven év, ez külön történet lesz, amire én készülök. Tulajdonképpen ez a regény története. A Pornak is megírtam a történetét a 3. könyvben. Lehet, hogy lesz is egy ilyen regénytörténeti munka, amiben beszámolok erről a negyven évről.
Szóval el kell jutni hozzá, fel kell nőni hozzá, meg kell érni hozzá. Nem akarok nagy szavakat használni, és nagyképűsködni, de meg kell öregedni ehhez. Másként látod ám a világot hatvankét évesen, mint harminckét évesen.

A könyv elején szerepel egy mottó, egy idézet Bartóktól: „Tulajdonképpen legjobb semmit se olvasni, csak írni, tekintet nélkül minden jelszóra”, ön azonban egy interjúban azt nyilatkozta, hogy „Mindenki író akar lenni, olvasó senki sem akar lenni, pedig olvasónak lenni nagyon nagy dolog.” Minek köszönhető ez a nézőpontváltás?

Nincsen nézőpontváltás, Bartók nem a prózaírásról mondta ezt, hanem a zenéről. Igazából nekem nagyon tetszik ez a dolog, mert végül is, amikor már majdnem mindent elolvastál, amennyit csak bírtál, akkor az egészet félre kell tenni és el kell felejteni, és úgy kell megcsinálni. Tehát amikor benne vagy a regényben, vagy a zeneműben, akkor ő itt arra utal, hogy a legjobb, ha az ember csak ír, ahogy jön. Ő ebben azt akarta kimondani, hogy a végső munkában elsősorban magadra hagyatkozzál, és ne legyél túlművelt.

Mindig is a hagyományos próza szétfeszítésére törekedett. Jelen könyvben ez hogyan nyilvánul meg?

Minden eddigi könyvem építészeti szerkezete a Bartók által követett Fibonacci-számsor, és én már a Pornál azt mondtam, ha jó volt Bartóknak, jó lesz nekem is. Úgyhogy az összes könyvem így lett felépítve, ez meg aztán pláne. Ami ennek a formai újdonságát illeti, ez inkább hagyományos, de van egy nagyon nagy különbség: ez közelebb van a filmhez minden eddigi könyvemnél. Tehát ez egy filmszerű könyv, aminek a formája egyre könyörtelenebb, egyre gyorsuló vágásokkal viszi előre az olvasót. De mivel három szálon megy a cselekmény, mind a három szál külön jelezve van. Lehet úgy is olvasni, hogy ha akarod, továbbmész a Bartók alapszálban, ami mondjuk születésétől negyvenig tart, vagy továbbmész a Bartók Amerikában szálra, ami ugye negyventől negyvenötig tart, vagy az Életrajzolóba szaladsz előre, nyolcvankilenctől kétezer kilencig. Ez a formai csavarás benne. És, ha már ennél tartunk, ez egy összefoglaló munka, egy nagy öregkori mű, melyben minden egyes könyvem megjelenik valamiféle formában.

Egyre többet hallani a szakmán belül, hogy a hazai avantgárd alkotásainak zöme kallódik, feldolgozásra vár. Ön szerint – aki tagja volt a Fölöspéldánynak –, hogyan volna érdemes megkezdeni ezt az értékmentést, s egyáltalán mikre bukkanhatnánk itt?

Így van. Ezt össze kéne szednie valakinek. Létre kéne hozni valamilyen intézetet, vagy bármit. De egy ember ehhez kevés. Vagy egy olyan nagynak – meredek lesz a hasonlat –, mint Domokos Pál Péter a csángókkal. Hogy valaki annyira el legyen szánva. És hát amíg élnek az emberek. Most már a Fölöspéldányból is meg kell számolni, hányan vannak életben. Sajnos azonban azt sem tudom, kinél van a napló. Ami nem is napló igazából, hanem valamiféle munkafüzet, amit egymásnak adtuk, és mindenki azt írt bele, amit akart. Ebben két lap összeragasztásával a Judithoz írott szerelmes versemet bezártam, úgyhogy nem is tudnak róla a többiek, de ott van.
Ez a korszak valóban hiányzik, tudniillik akkor még nem volt annyi képi és hangzó anyag. Ezeket általában a rendőrség emberi vették fel. Szóval, amíg élők vannak, azokhoz kell elmenni magnóval és kamerával, számítógépre átmenteni az anyagokat, amik vannak. Még éppen az utolsó órában vagyunk. Vagytok.

Svébis Bence