hirdetés

Terék Anna: Teljes napfogyatkozás, 1999

2018. augusztus 29.

Kiabált a szomszéd. Kiabált anyám is. Aztán pár napra rá jött az újabb parancs, hogy kivilágítunk mindent, mi nem félünk, dögöljön meg Amerika. Céltáblát hordott mindenki a ruháján, Target (célpont) felirattal. – Kamaszkorom legszebb nyara sorozatunkban Terék Anna írása.

hirdetés

Abban az évben csókoltak meg először. Tamás egy kapuban húzott oda magához és percekig csókolt, és nem hittem el, hogy ez a csókolózás jobb is lesz valaha. Az osztályban már minden lányt megcsókoltak, én voltam az utolsó, aki megbabonázva értetlenkedett, hogy mi ebben a jó. Mindenki értetlenkedik, aztán újrapróbálja. A nyár végére már egészen jól ment, Tamásnak széles, puha szája volt, és így utólag belegondolva, nagyon is jól csókolt. Csak az az első csók, mint minden első csók, volt olyan nyálas és szokatlan.

Órákon át csókolóztunk Tamással. Hol a Palics partján, hol az apró, rendetlen szobájában, közben a Suzanne-t hallgattuk, Leonard Cohentől, vagy az aktuális propaganda hősidalt, mert minden rádió ezt játszotta (Волимо те отаџбино наша - Szülőhazánk, szeretünk), ha éppen volt áram. Kilométerekkel arrébb, egy későbbi szerelmem, épp véres cipőben állt, és fényképezte, ahogy agyonlövik az embereket Koszovóban. Azt mondta, sokat sírt, néha oda sem tudott nézni, csak nyomta a gombot, miközben exponált, de az arcát elfordította. Engem meg közben, egy göndör fiú csókolgatott Szabadkán. Érdekes, egyazon országban mennyi dolog történik egyszerre. Érdekes, kiben mi töri szét az addigi életét, s aztán merre változik meg minden.

Az volt életem leghosszabb nyara.

Március 25-én voltunk utoljára iskolában. Előző nap már bombáztak, de másnap iskolába kellett menni. Aztán földrajz óra közben bombariadó lett, és letereltek bennünket az iskola aljába. Az alsósokat a pincébe vitték, de mivel ott nem volt elég hely, az ötödik és hatodik osztályt a tornaterembe küldték, a hetedikesek és mi, nyolcadikosok, a földszintre kerültünk. Sokan sírtak. Órákig nem engedtek senkit sem haza, csak szülői felügyelettel. Még nem volt mobiltelefon, nem lehetett olyan sms-t írni, hogy „Anya, gyere értem, mert bombáznak!"

Azt hiszem, mind féltünk, csak páran nem mutattuk. Sokan sírtak, a belevalóbb tanárok viccelődtek, hülyéskedtek, de így is volt, aki az egész riadót végigbömbölte.
Akkor már hetek óta tárgyaltuk, hogy lesz-e bombázás, és ha lesz is, kell-e majd iskolába jönni, lesz-e partraszállás (akkor még volt tengerünk is), el kell-e menekülni. Órákig ment a sírás, nevetés és fogadáskötés, hogy mi lesz majd ezek után. Végül megszólalt megint a sziréna, ezzel véget is ért a tanítás, de alig akartak kimenni a gyerekek az iskolából. Furcsa volt. Ránk bíztak egy halom alsóst, hogy kísérjük őket haza. Kézen fogva vezettük a síró alsósokat, aztán március 25-én, délután elkezdődött a nyár.

Eleinte el kellett sötétíteni, parancsba adták, hogy a repülőből ne látszódjon, hogy hol van a földön település. De anyám nem volt hajlandó lekapcsolni az udvarban a villanyt, mert a kutyánk félt a detonációtól. Ezért átjött a szomszéd, aki civilben tartalékos ezredes volt, és hosszasan magyarázta a magyar anyámnak, hogy el kell sötétíteni. Anyám meg mondta, hogy van szatellitantennánk, látta a BBC-n, hogy ezek a gépek éjszaka még jobban látnak, mint nappal, olyan kamerákkal vannak felszerelve. Kiabált a szomszéd. Kiabált anyám is. Aztán pár napra rá jött az újabb parancs, hogy kivilágítunk mindent, mi nem félünk, dögöljön meg Amerika. Céltáblát hordott mindenki a ruháján, Target (célpont) felirattal. A szomszéd átjött, és gratulált a magyar anyámnak, hogy már előtte sem félt, hát igazán bátor asszony, micsoda hazafi. Aztán elvették az áramot.

Hallottam olyat, hogy akkoriban az áramot Bulgáriának adta el Jugoszlávia, mert a háborúhoz kell a pénz. Akkoriban nem értettem, hogy hogyan is viszik át titokban az áramot a bolgároknak. Elég sok mindent nem értettem még akkoriban.

Aztán két és fél hónapnyi iskolai szünet után, mire már mindenki megszokta az újabb háborút, jött a hír, hogy mégiscsak lesz ballagásunk. Két bombariadó között. Kijárási tilalom volt, amíg tartott a légiriadó, nem volt szabad hivatalosan sehol se lenni, csak az óvóhelyen. Áprilisig ezt nagyjából be is tartotta mindenki, aztán éltük tovább az életet, függetlenül a riadóktól. A ballagáson is, már mindenki ott volt korán, de várni kellett a sziréna hangjára, mert hivatalosan nem kezdhettük el addig, amíg a bombázás tart.

Akkoriban minden ablakra széles ragasztószalagot ragasztottak, hogy ha a detonáció ki is löki az ablakot, ne törjön az üveg túl sok darabba. Humoros nép a jugoszláv, nevet is adott ennek a szokásnak: Windows '99.

Aztán két bombariadó között elballagtunk, fényképezkedtünk és szaladtunk a délutáni bankettre. Mivel este 7 után tilos volt gyülekezni, délutáni diszkókat üzemeltettek az országban. Táncoltunk, ünnepeltünk, mert az iskolával együtt a felvételi is elmaradt, az ember csak beadta a papírjait a középiskolába és felvették, az átlaga alapján. Az ember válogathatott kedvére a középiskolák közül. Én a szabadkai gimnáziumba adtam be a jelentkezésemet, Tamás örült, hogy végre egy városban lakunk majd.

Ballagás, Nikola Tesla Általános Iskola, Topolya, 1999.

1999-ben, a tizennégy évesektől kezdve mindenkit nagykorúsítottak. Ha jönne egy mozgósítás, legyen elég katona. Akkor már nyolc éve fogytak Jugoszláviából a férfiak, szükség volt az utánpótlás biztosítására. Személyi igazolványt kaptam, és vártam, hogy mikor igazoltatnak. Mert ha az ember szórakozni ment, általában volt razzia, a rendőrök minden fiút felírtak, hogy ki hol szórakozik. De vicces volt, élveztük, hogy gyorsabban élünk, hirtelen nagykorúak lettünk.

Ennek megfelelően, elkezdtem egyedül buszozni Szabadkára. Addig sosem mentem át másik városba a szüleim vagy a testvérem nélkül. Most meg, személyivel a zsebemben, ültem egyedül a buszon, utaztam Tamáshoz, hogy csókolózzunk. Dalt küldött nekem a rádióban, műzlit ettünk, sétáltunk a Palics partján. Egyszer addig sétáltunk, hogy közben bombariadó lett, de még sikerült felülni a buszra. Nem volt áram, nem tudtam tőle felhívni anyámat, hogy biztonságos helyen vagyok, meg nem is láttam értelmét, annyi bombariadó volt, gondoltam, ez is olyan, mint a többi: a déli részeket érinti. Utóbb kiderült, hogy Palicsot bombázták, a tó partján lévő meteorológiai állomást (ahol radarok voltak, kilőttek az amerikaiak minden radart), hallottuk, hogy dörög valami, de két hónap bombázás után az ember már nem hisz el semmit a fülének, hiába hallja, hogy baj van. Mindig menni kell tovább, amerre indultál. Nagyjából tíz percen múlt, hogy nem értek bennünket utol a bombák a parton. Mire hazakeveredtem Topolyára, anyám sík ideg volt, magában már eltemetett. Én meg csak nevettem.

Esténként, júniusban, az egész utca kint volt, melegünk volt nagyon, áramunk viszont egyáltalán nem volt, így a nővéremmel a csillagokat bámultuk, magyarázta, melyik a Cassiopeia, melyik a Delfin. Rengeteg műhold mozgott felettünk. Volt valami gyönyörű abban a csillagos égben, olyan sötét volt, hogy a tejút is látszott. De az ég fele mozgott, nehéz volt kibogarászni a sok mozgó fényes pont közül a csillagképeket.

Aztán véget ért a bombázás, és pirított bennünket tovább a nap. Ropogósra sültünk, Tamás tovább csókolt, küldte a rádióban sorra a dalokat. Mivel az ország hivatalosan gyűlölte Amerikát, nem lehetett Coca Colát venni, csak Yu Colát. Hazai, saját gyártmányt. De mi örültünk, mert sokkal finomabb volt, mint az előző háború alatt készített bármilyen, apatini kotyvalék, lötty, és jóval olcsóbb, mint a Coca. Csak sétáltunk tovább az összetört Palics partján.

Aztán a Balatonra utaztunk, mintha mi sem történt volna, családi nyaralás, még a bombázás előtt be lett fizetve minden. Kormozott üveggel, papír szemüveggel várták az emberek a teljes napfogyatkozást. Mi meg röhögtünk az amerikaiakon, mert a tévében volt egy riport, hogy nem mernek Magyarországra jönni, pedig onnan lehet a legjobban megnézni a napfogyatkozást, de nem mernek mégsem oda jönni, mert túl közel van Koszovóhoz. Pedig már béke volt.

Balaton, 1999.

Közben távolra került tőlem minden, kicsit én magam is távolra kerültem saját magamtól. Lassan berepedt a széle az egész életemnek, mintha jelezte volna előre, hogy innen már nem lesz megállás, széttörik a körém épített burok, a jó és a rossz része is, ezzel a repedéssel kezdődött el szétválni minden, érni a lelkem, egészen addig érni, míg körülöttem és bennem meg nem rothad újra és újra minden, mint egy lassú, félelmetes törés, amihez nincs elég széles ragasztószalag, hogy egyben tartsa az életet, mint a Windows '99. Itt indultam el én is, itt kezdtem el távolodni, Szabadkára, majd Budapestre költözni, felnőni, kínlódni, darabjaimra törni, újra összeragadni, átváltozni, utakat keresni, újra elveszni, megint föladni, megint nekikezdeni. Egy apró roppanásnak tűnő nagy robbanással, a Holddal eltakart Nap alatt.

Teljes napfogyatkozás, nővéremmel, Balaton, 1999.

Néztem a sötétedő eget, ahogy a Hold a Nap elé csúszva lassan kitakarta előlem a fényt. Próbáltam megszabadulni magamtól, messzire űzni minden valóságot, hogy ázzon le rólam az élet, égjen le rólam minden, ami valaha hozzám tartozott. Ahogy egy későbbi szerelmem is próbálta nap mint nap, alkoholba áztatni az összes emlékét, az egész életét, hogy leáztassa magáról a háborúkat, amiket végig kellett néznie. Szétázik és szétég az élet, és közben nagyon nehéz épeszűnek maradni.
Nem vitt le rólam semmit a Balaton vize. Nem égetett le rólam semmit a Hold mögül újra előbújó Nap. Csak volt egy halk roppanás, és repedni kezdett szép lassan minden. A békében kezd megrepedni minden, amit az ember addig az életének hívott. Aztán akárhogy is keresi, nem találja többé a helyét sehol.
Otthon a rádióban még mindig a propagandadal szólt, meg Tamás nekem küldött dalai, még mindig csókolt, de bennem repedtek azok a csókok, és csak vártam, hogy feszítse tovább valami azt a kis rést, nyíljon szét bennem a világ, nyíljon ki bennem az élet, és semmi se maradjon ugyanolyan, mint amit a béke előtt életnek hívhattam.

Terék Anna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.