hirdetés

Térey János: A Nibelung-lakópark

2003. április 1.
Felolvasószínház a színházi világnapon, Mundruczó Kornél rendezésében. Szereplők: Herczeg Adrienn, Hjuber Ferenc, Kecskés Karina, Peer Krisztián, Somody Kálmán, Takátsy Péter, Thuróczy Szabolcs, Tóth Orsolya. Házigada: Upor László. 2003. március 27. Millenáris, Fogadó
hirdetés

Meglehet, maradi, minden ízében az, a zenéhez sem konyít sokat, de számára a Walkürök bevonulása érzékíti meg mindmáig a zenei fenségest. Így jólesett látnia, hogy nem értékeltetik huszonegyedik századi tekintetből sem egyértelműen tévútnak a fenséges drámai erejébe vetett hite, de nem azért ajánlaná ismétlés esetén a megtekintést mindenkinek jó szívvel, mert önigazolást lát a darabban. Nem is csupán a szórakozás kedvéért. Két sötét király talált itt egymásra, s leszorítják a fehéret a sakktábláról pillanat alatt, csak les a nagyérdemű. S voyeurnek lenni, ugye, jó. Erre építenek is. A visszafogott, arisztokratikus költő és a visszafogott, arisztokratikus rendező területükre visszahúzódva mutatnak körbe hévvel, parancsolj, édes öregem, ezt csináltad ide magadnak, abból. Örülj, vigadj, ha tudsz, de legkevesebb vedd tudomásul, alakíts vele valami viszonyt, ha már, mert anélkül nem fog ám menni, neked se, semmi, senkinek, muszáj, tessék vele megbékélni, ha barátkozni nem megy, de azt meg ne is akarjad. Mindent a szemnek.
     Hogyan talál egymásra két ember, s hogyan képes együtt dolgozni, mi alapján választ magának partnert, ha választ, egy alkotó? S abban, amit létrehoztak, hogyan alakul az anyag, mi az egyiké, mi a másiké, s mi szervül egységgé? Mitől érzi, aki nézi, hogy igen, ez, így, szervült, s jó hogy szervült, s ez, így, nem szervült, s jó hogy nem szervült.
     Térey János, a debreceni világból előbb kedélyes, másfélszázadavolt szalonhangulatot megidéző miliőt álmodó, a német történetben kutakodó, majd fordulatmentes pálfordulatot vett költő, s a színészként végzett, de a rendezést választó Mundruczó Kornél mit láttak meg egymás munkáiban, ami alapja lett ennek a közösnek?
     A színen Gunther és Brünnhilde, Gutrune és Siegmund, a csak Albinak becézett Alberich s Hagen, valamint a kertész az asztalon, angyalszárnyakkal a hátán, s a narrátor az asztalfőn. Az utolsó vacsorára emlékeztető kép, ahogyan körülülik, a nézőnek háttal, a hosszú, terített asztalt. Greenaway világát s Shakespeare-t idézi az angyalszerű jelenség. A movie-feeling is kielégül, a felolvasás alatt folyamatosan futnak a falon a képek.
     Térey háromrészes, az Istenek alkonyából készülő vállalkozásának egyik részéből Mundruczó Kornél belátható, szerkezetileg a húzás után is vállalható darabot rendezett. Amiről a szöveg kapcsán beszélni lehet, azok csupán részletek tehát.
     A rendező egy dramaturgiailag helytálló nyolcvanperces darabot hozott ki, mely a mindvégig domináló másféle hangnemből képes az utolsó percben, a filmen bejátszottak segítségével is, előhívni a Ringhez társított képzetet: a fenségest, a tragédiát. Néző hinni kezdte, hogy érték veszik, bár addig erre semmi okot nem adott a germán, majd wagneri sztorit mai jelmezbe öltöztető, pörgős, nyelvi leleményekkel megspékelt, a high-tech multinacionális cégóriás toposzát egy bordélyházi coleur locale-lal gazdagítva komédiává remixelő szöveg. Az utolsó pillanatban fordították meg a hangulatot, s ehhez kell érzék, dramaturgiai, s kell szöveg, megfelelő.
     Az eredeti mítosz szerint az istenek alkonyán a Walhalla lakói végzetük felé, túl óriásokon, sellőkön, nibelungokon, öles léptekkel közelednek. Itt lassan mindenki féltestvére lassan mindenkinek, egymásba olvadnak a föld feletti, a földi és a föld alatti világ lakói, s békésen gyújtanak hamvadó cigarettaként a Walhallára, hogy egy csöpp vízzel, a Rajnával mossák el hamvait, míg Ümir koponyája égként domborodik fölöttük.
     A színre vitt történet a mítosz időrendje szerint valahol a vég közvetlen közelében játszódik. Ekkor Siegfried, Wotan embertől született gyermekeinek, Siegmundnak és Sieglindének egymástól született fia s Brünnhilde, Wotan Erdától, a föld istenasszonyától született kilenc lányának, a walküröknek legidősebbike, akitől Wotan Siegmund védelmezéséért és Sieglinde megmenekítéséért (mely egyébiránt saját legbensőbb akarata is volt) elveszi isteni eredetét és emberré teszi, s akit egyedül a félelmet nem ismerő Siegfried tud kiszabadítani Loge tűzköréből és kedvesévé tenni, már nem egymás kedvesei többé, hanem a Gibichungok törzsökéből származó Guntheré és Gutrunéé, Hagen, a félnibelung-félember-féltestvér ármányainak eredményeképp.
     Aki megmássza e családfát, a tetején szuszogva átlátni véli, miért is nyúlhatott hozzá Térey készülő versdrámájához Mundruczó. A Szép napok kiüresedett világában a kifejezés utolsóként maradt, ám alkalmatlannak bizonyuló eszköze a testiség. A feldolgozott Térey-szövegrészben is a testiségre alapozott olvasat kap erősebb hangsúlyt. Itt szinte minden mondat az ágyjeleneteket analizálja, s a nagy kettős esküvő előtt még fény derül Brünnhilde és Gutrune leszbikus kapcsolatára is, ha nem lenne elég a már a mítoszban is jól megkavart származási és párválasztási kotyvalék.
     De miért nyúlt hozzá Térey? Részben bizonyára ezért a nyelvi poénokban gazdag anyagot generáló szövevényért is. De nem hagyhatta hidegen az eredet sem: Wotan méltóságra törekvése, mint a Rajna kincse megszerzésének és az átoknak, így az istenek alkonyának is indítóoka. Az, ami ebből az önveszélyes méltóságból még megmaradt. Nem ragaszkodik szorosan a történethez, s mintha kiaktualizálná belőle az eredetileg benne rejlő erőt, de így reanimálja is egyben. (Hogyan szólaltatható meg a Walhalla bukásának drámája ma? Tán épp így.)
     Érdekes, hogy az eredeti mítosztól eltávolított szöveg, mely egy hatalmas konszern unott irányítóiként vagy újgazdag szépségiparosként mutatja be a szereplőket, akiknek legfőbb problémájuk saját s párjuk libidójának alakulása, s legfeljebb időnként említtetik a Wälsung-átok és Wotan neve, akkor is csak megszokásból, mintha deszakralizálása után reszakralizált olvasatot kapna a rendezésben a színpadképpel s a zárójelenettel, ám ez nem a germán mondavilág, hanem a keresztény mítosz.
     Aztán a néző rájön, nem is két ember kell ehhez, hanem sokkal több.
     Jó színészek, például. Meg jó nem-színészek, színész szerepben. Mint itt mondjuk Peer Krisztián. Ez Mundruczó Kornéltól nem idegen, a Nincsen nekem vágyam semmi óta az Aftában és a Szép napokban is együtt játszatta, játszatja a hivatásos színészeket a nem hivatásszerűen színészkedőkkel. S nem lehetett idegen az ötlet Téreytől sem. Az egykoron volt rapkorszak és -zenekar is közös találmány volt az örökifjú szerepköréből lassan szerencsésen kinövekvő Peer Krisztiánnal. S be is igazolódik a választás: Peer jól játszik. Ha hangterjedelmének viszonylagos egyneműségét érzékeljük is, színpadi hangtechnikai képzetlenségét az alkalmazott markáns gesztusrendszere s a felolvasószínházban a rendezés szerint tág teret nyerő mimikája kárpótol.
     Néző szerint mindenki kitett magáért, bár, felolvasószínház ide vagy oda, a szövegtudáson még volna csiszolnivaló. Nem igazán értette viszont, miért kellett a kertész szerepét ilyen gyerekhangon, nyújtva olvastatni. Szembeállítandó a konszern újgazdag és ízlésficamos vezetőivel a szegény szolgálószemélyzet tagjának ártatlan jellemét? Na ne, gondolja, ez azért túlzás volna. Más indok azonban, mi tagadás, nem jut eszébe.
     Viszont eszébe jutnak a Nincsen nekem vágyam semmi utolsó jelenetei, kárpótlásul. Azok ereje hasonló, mint a darab utolsó jelenetei. Ott a feleség megkéselése, a lecsupaszított birtoklási vágy s az undor, s mindaz, amivel az a jelenet több, fémes ízt hagy a szájban. A darab záróképében a felhők rohanása csöndet a fejben.
     Egy korábbi szextetten Térey Paulusáról gondolkodtak a meghívott kritikusok. A nem túl hosszúra sikerült beszélgetést a moderátor azzal zárta, hagyjuk még előbb széthangozni a művet, utána megmondható, milyen is valójában. Néző, ha ez eszébe jut, úgy gondolja magában, mintha azóta sem mondódott volna az akkorinál sokkal több, s már itt is az újabb széthangoztatandó. A szórakoztatás igényének és az irodalmi mű elvárásrendszerének egyszerre megfelelni szándékozó Paulus után mihez kezd majd a kritika A Nibelung-lakóparkkal? Aztán felsejlik benne egy régi tanulmány, a befogadásesztétika határainak felmérése kapcsán a görög, a racine-i és a goethei Iphigenia hatástörténetét kutató Jauss-írás, s megnyugszik kicsit. Hacsak úgy nem. De valahogy majd biztos. Megoldható.

Györe Gabriella

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.