hirdetés

Térey János: Apa, mi az a szenvedély?

Részlet a Káli holtak című regényből

2018. június 3.

Hétfőn előadás után sikerül elcsípnem a tévében a Káli holtak legvégét. De a legeslegvégét ám. Elvégre a saját életemben is a végpontja valaminek. Eszerint úgy kell véget érnie, hogy apám egyetlen árva megjegyzést sem fűzött hozzá soha – A hónap szerzője, Térey János Káli holtak című új regényéből olvashatnak részletet.

hirdetés

ELMÚLT JANUÁR közepe, ilyenkor már nem szokás boldog új évet kívánni. Eszter mégis csupa jót kíván nekem idénre, teljesen önzetlenül. Másodjára találkozunk elseje óta, és először alszik nálam a gyerek. Igaz, Eszter párszor elküldött a lányomért az óvodába, de olyankor néha még puszira sem futja, mindketten sietünk. Annyit tudok, Renátának nem volt több szökési kísérlete az óvodából, és az esetek felében már aludni is képes a többi gyerekkel.

Még hogy őneki Aspergere volna!

A kanapé mellé bújik.

„Apa, mesélsz még Kanócról?”

„Kislányom, hiszen már meséltem.”

„De még mesélj, mesélj, mesélj! Amikor a tyúkot…”

„Jó, utolsónak elmesélem, amikor Kanóc ellopta a tyúkot. Gyere.”

A karomban viszem a gyerekszobába.

„Jó, jó, jó”, sikkant örömében Reni, és huncutul a párnára hajtja a fejét.

Századjára mesélem. Szerencsére mindig máshogy, évről évre kacifántosabban.

„A nagymamám, a káli nagymamám egyik vasárnap reggel kitalálta, hogy tyúkot főz ebédre az unokáinak. Az unokahúgocskáimnak és nekem. Elment a henteshez, hazahozta a legszebbik bontott csirkét. A hús ott illatozott a konyhaasztalon. Nem volt fedő a tálon. Hogy, hogy nem, éppen arra sétált a mi lelkes fekete kandúrunk, Kanóc. Beleszimatolt a levegőbe. Hú és ha! Csupa izgalom! Étvágygerjesztő, pompás illatok! Mi lehet az? Csak nem friss és finom csirkehús? Az illat nagymamám nyitott ablakából áradt felé. Fogta magát, fölugrott a párkányra.”

„A fehérre meszelt fal már amúgy is maszatos volt a tappancsaitól”, vágja rá a sokszor hallott fordulatot Reni.

„Úgy van. Kanóc látta, a konyhában éppen nincs senki. Több se kellett neki. Beugrott a konyhába, éppen az asztal kellős közepére, és a csirke máris ott volt a fogai között. Ráharapott, nem eresztette volna a világ minden kincséért sem. És uzsgyi, ki az ablakon. Ekkor toppant be a konyhába a nagymamám, a te dédid. Föltette forrni a vizet. Nyúlna a tyúkért, de az sehol. Kinéz. És mit kellett látnia? Hogy a fekete kandúr tele szájjal iszkol a kert felé. »Azonnal állj meg, te rusnyaság, te ronda, fekete ördög!«, visította, de hiába. Fölkapta a seprűt, a macska után vágta, nem talált. Kanóc már túl járt ungon és berken, túl járt bizony hetedhét határon is.”

„A dédi meg a nyomában”, folytatja helyettem Renáta nevetve.

„Úgy van, kicsikém, a dédi meg a nyomában. Amikor Kanóc átbújt a drótkerítésen, és megint biztonságban érezte magát, hozzálátott a lakomához. Nem volt igazán éhes, jól tartotta őt a nagymamám, jól tartottam én is, de hát, ugye, a szenvedély…”

„Apa, mi az a szenvedély?”

„Szenvedély az, amikor nem bírsz elengedni valamit, amit szeretsz. Kanóc szerintem sosem volt szerelmes. Sokat udvarolt a szomszéd lánycicáknak, de ő a hasát szerette igazán. Ha falatozott, szólni sem lehetett hozzá, morgott, mint egy kis traktor. Most viszont annyi húst lopott, hogy muszáj volt megosztania a többi macskával, akik a szagra settenkedtek elő, odaszivárogtak a kert alól. Jöttek a saját testvérei, aztán jöttek a csinos lánymacskák, akiknek udvarolt Kanóc, végül az ellenfelei lopakodtak elő, a gonosz és féltékeny szomszéd kandúrok, akik marakodni szoktak vele. Látva, hogy Kanóc ma nem harcol a koncért, nem bántották, együtt kezdték falni vele a húst és ropogtatni a csontot. Hát mi aznap nem ebédeltünk tyúkhúslevest.”

„Hanem?”

„Gyümölcsleves volt a menü, Renikém. Utána mindenki egy kicsit éhes maradt.”

Reni már félálomban kérdezi:

„Ugye, nagyon haragudott Kanócra a dédi?”

„Nagyon. Kanóc egy egész hétig nem jöhetett haza enni. Ha megpróbálta, seprűvel kapott a fejére. A dédi megkért, úgyhogy nekem is lesben kellett állnom egy vízipisztollyal a kerítésnél, hogy visszariasszam. Pedig a dédi is tudta, hogy a kandúr csak egy oktalan állat, aki azt teszi, amit a Jóisten kódolt belé. Megy a szagra.”

De ezt már csak magamnak mondom, Reni elaludt. Holnap mentünk volna anyámékhoz, de apám megint nincs jó bőrben, influenzás is ráadásul. Őket sem sokat láttam idén: egyetlenegyszer. Van itthon sör?

 

***

 

HÉTFŐN ELŐADÁS után sikerül elcsípnem a tévében a Káli holtak legvégét. De a legeslegvégét ám. Elvégre a saját életemben is a végpontja valaminek. Eszerint úgy kell véget érnie, hogy apám egyetlen árva megjegyzést sem fűzött hozzá soha, pedig az első epizód óta ebédeltünk együtt vagy hétszer, és tudtam, hogy nézi. Anyámat kizárólag az érdekli, kijöttünk-e Líviával a forgatáson. Ja, és meg fogok-e halni a sorozat végén? Próbáltam sejtetni, hogy ezt ugyan megúszom, de a második évadban igen; és hogy azt a számomra utolsó részt a világért se nézze.

Nem egészen úgy fest a képernyőn az első évad záróképe, mint ahogyan elképzeltem. Sokkal démonibb, talán az alkonyfény miatt. A Haláp-hegy kráterudvarára állított óriáskerék, a kabinjaiban boldogan körbeforgó párokkal. Nyilván az első rész mozdulatlan malomkerekének pandant-ja. Elképesztő az a lefejezett és kibelezett vulkán a csipkézett kontúrjával, s azzal a karéj alakban hajló bányaudvarral, ahonnét a bazaltot kitermelték. Itt hagyták ezt a csonka hegyet – mohóságuk világító nyomaként, a világ csúfjára. Elképesztő, hogy a falusiak éppen itt nyitnak vurstlit a mi szokásosan profán forgatókönyvünk szerint, céllövöldével, csíkos cirkuszi sátorral és fabódékkal.

És elképesztő, hogy ez a számomra kissé cinikusnak tűnő zene szólt végtelenítve, fáradhatatlanul:

 

Just fuckin’ hard

And stayin’ wild

 

Akkor mostanában valóban ez szól a rádióból? És vajon befutott-e vele az ominózus ajkai zenekar, amelyik ezt a nótát játssza? Rájuk keressek? Majd máskor.

„Borombovics nem akar mást, csak sikítófrászt hozni az emberre”, ezt a mondatot találom egy kommentben, bár nem ezt kerestem.

Pár hete ismerősnek jelölt a nagydarab, fekete lány a szilveszteri buliból. Annának hívják. Nem kapkodta el. Azóta „építőnek szánt” megjegyzései vannak a Hamlet-alakításomról, sőt Botond karakteréről is. Utóbbiakra már nem válaszolok. Elalvás előtt kilépek és lejövök mindenhonnan, minden gépemet kikapcsolom, áramtalanítok, üdv.

Térey János

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.