hirdetés

Térey János: Nagy Rozália hallása

2018. július 15.

Utólag ütött szöget valamelyikünk fejébe, hogy vajon nem voltunk-e mi, abszolút tudtunkon kívül, ha természetesen nem is beszervezve, de gyermeki naivitásunkban fölhasználva, apró ügynökök gyanánt? Hiszen az írásos anyagot le kellett adnunk a végén, ez alól nem ismertek kibúvót. – Kamaszkorom legszebb nyara sorozatunkban Térey János írását olvashatják.

hirdetés

Csillebércen, 1985-ben találkoztam először a budai hegyekkel közelről. Vagyis nem, mert az úttörővasúttal korábban is, a pesti nagynénémékkel ültünk föl rá először. Legizgalmasabb egész tábor alatt mégis a falukutatás volt Budakeszin. Ez mai szemmel nézve igen szabados programnak tetszik, különösen a puha diktatúra légkörében. Végtére egy megtizedelt sváb faluba vezényeltek minket, és mégiscsak nyolc általánost végzett úttörőkként, felügyelet nélkül, ráadásul azzal az utasítással, hogy a múltról kérdezősködjünk az ott lakó idős emberek, jó eséllyel háborús túlélők közt, meg a szocializmus tegnapi üldözöttjeinek körében. Utólag ütött szöget valamelyikünk fejébe, hogy vajon nem voltunk-e mi, abszolút tudtunkon kívül, ha természetesen nem is beszervezve, de gyermeki naivitásunkban fölhasználva, apró ügynökök gyanánt? Hiszen az írásos anyagot le kellett adnunk a végén, ez alól nem ismertek kibúvót. Miközben akkor nyűgnek, sőt kínzásnak megélt elfoglaltságaink általában liberális szelleműnek tűnnek utólag.

Fotók: Várkonyi András eredeti felvételei a táborból

Á, micsoda hülyeség.

Írásos bizonyság a közös dolgozat vázlata, mely csodás módon megmaradt a füzetemben. Örömmel, egyben némi hiányérzettel állapítom meg, hogy konspiratív jelentősége nincs. Nem túl sokatmondó és ártatlan. Kiszolgáltatva a körülményeknek, bezárkózásra hajlamos öregek közé irányítottak, akik hogyan is vettek volna komolyan minket? Az a jó, hogy mégsem hajtottak el, sőt.

„Budakeszi 14.000 lakosú nagyközség Budapest határában – olvasom a füzetemben Juráti kézírásával. – A ... (üres) század óta élnek itt svábok. 1946-ban kitelepítették őket 3 német városba és környékére. Oda magukkal vitték hagyományaikat, népviseletüket, így napjainkban Budakeszi kisszámú sváb népességének nincs számottevő folklórja. Mivel ezt a kérdést a generációk tükrében lehet legjobban bemutatni, ezért riportjainkban szót kapott minden korosztály, és a Hazafias Népfront titkára is."

Ügyes. A titkárra nem emlékszem. Vajon ellenőrizték az adatainkat? Egyáltalán mire volt jó a mi amatőr kutatásunk? Hát nem szakember szokta számukra összegyűjteni az anyagot? Ilyen kérdéseket kellett föltennünk:

„Mi a helyzet a vallásosság terén?"

„Hogyan festett a háború sújtotta Budakeszi öltözködése?"

„Fölvenné-e a népviseletet?"

Ezekből vagy százat.

Amire mi: „Mint írtuk, Budakeszi amúgy is szegényes népviselete 1946 után jóformán eltűnt. Rekonstruálni csak az idős sváb asszonyok elbeszéléseiből lehetett. Ebből használható adatokat 1 tudott nyújtani, ő amatőr falukrónikás is volt. Szalagon megvolt neki Budakeszi története... Ebben a faluban az asszonyok nem hordtak fejfedőt, kendőt. Ingük, felsőruhájuk 2 féle volt. A jongel a hétköznapi (nem volt szabva), a juppel az ünnepi ruhadarab volt..."

Vannak ilyen szavak? Jongel, juppel, tök jó.

„...Ezekre húzták fel díszítő elemként a tömött, hurkaszerű, hosszú Hansot vagy svábosan Hanselt (Jancsi). A mángorolt szoknya a lábközépig ért, a fent említett ingeket erre húzták fel. A férfiaké jóval szegényesebb, jóformán csak a különleges óralánc volt jellemző rájuk, erre rászerelték feleségük, gyermekük képét. "

Elhangzott párszor a kitelepítés szó is. Lehorgadó fejük árulkodó volt. De csak pár szó hangzott el annak brutalitásáról, már túl a fogcsikorgatáson, elkomolyodva, szomorú beletörődéssel beszéltek róla a nénik és a bácsik, s arról nem, hogy ők miképpen maradhattak mégis itt.

„Őrzik a hagyományokat?", firtatta Juráti, kezében kismagnóval a budakeszi főutcán cikázva. Egymással versengve faggattuk az újabb idős parasztasszonyt, aki beengedett minket magához.

„Vagyonom? Az nem volt", hárított a néni, aki nem hallott jól. Ilyen a termékeny félreértés, bár ezt a kifejezést akkor még nem ismertük.

„Hogy hívják a macskát?", vetettem közbe egy szuszékra dőlve. A sváb asszony fölkapta a fejét:

„Nagy Rozália."

„Tök jó."

(Én másoltam-e Modern Talkingot arra a kincset érő kazettára? Áthívtuk meghallgatni a legszebb lányokat a szomszéd barakkból, aki nagyon röhögtek. Nem Rozálián meg az ő vagyonán, macskáján vagy hallásán, hanem rajtunk. Máig mardos a szégyen, hogy ősszel képes voltam letörölni azt a kazettát.)

Megtaláltam a kék, vonalas füzetemben 1985. június 20., tehát a Rafael-nap éjszakájának legszebb tábori beköpéseit. A kötelező kilenc órai villanyoltás után sokáig fönnmaradtunk egymást szórakoztatni. A legtöbb tréfa a helyzetkomikum okán ma már élvezhetetlen, de ez is köztük szerepel: „Kevés vagy, mint Nagy Rozália hallása." Meg ez is: „Van egy jó hírem: a zombik az Internacia Esperanto Tendaróban garázdálkodnak. Van egy rossz hírem: az Internacia itt van mellettünk."

Egyszer csak láttuk, hogy zseblámpák fénye ugrál a szobánk falán. Kopogás nélkül, csörömpölve rontott be a szobába Edit néni, oldalán ifinkkel, Doncie-val. Milyen hangosak lehettünk, ha két barakkal arrébb is meghallottak minket? Iszonyúan ránk ripakodtak, hogy soha többé, és hogy ilyen meg olyan megvonások lesznek. Ezt a fenyegetőzést viccesnek találtuk pár nappal a tábor vége előtt, elvileg egy jutalomüdülésen.

Doncie hátramaradt, és az újabb kötelező dorgálás után, ami inkább csak afféle praktikus tanácsadás volt, igyekezett együttérzéséről biztosítani minket.

„Én is voltam kölyök..."

„Most is az vagy."

„Vigyázz, Juráti, lecsaplak."

„Kevés vagy, mint Edit néniben a jóindulat."

„Ssszzz! Aúúú", hallatszott a szoba túlsó feléről Juráti sikolya.

„Na, mesélj...", kuncogtam a sötétben.

„Á, semmi, csak egy aprócska koki."

Uramisten, milyen szép darab volt Galambos Pista norvégmintás diszkópulóvere! És milyen volt a búcsúesten az Alphaville-blokk, hm? Meg természetesen Gazebo, Divine, Scotch, Baltimora, Dead or Alive, The Twins, Limahl, te jó ég, sőt Első Emelet... És más, fölfoghatatlan okból kedvelt korabeli limonádék. Az első ligás sztárok fölénekeltek egy nótát, állítólag az afrikai éhezők megsegítésére: We are the World. Na, az már akkor is parasztvakító esztrádnak hallatszott.



Térey János

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.