hirdetés

Térey János: Tudományos szeretet

Lengyel Zoltán, Cserne Klára, Antal Balázs és Pálfi Norbert műveiről

2018. június 24.

Jules Verne, Claudio Magris, Kabdebó Tamás és Esterházy Péter után újabb Duna-regény íródik. Alternatív történelmi elképzelésen alapuló, a gőzgépek korának eszközeit, eszméit és szavait korunkéival keverő, „steampunk" mű. – Lengyel Zoltán, Cserne Klára, Antal Balázs és Pálfi Norbert műveit a hónap szerzője, Térey János ajánlja.

hirdetés

Nagyon szívesen voltam az 1982-ben, Püspökladányban született Lengyel Zoltán Széchenyi-regényének mentora a Független Mentorhálózat keretében – nem mellesleg olvasóként. Lengyel manapság Szegeden író, szerkesztő, műfordító, mozigépész és rockzenész. Elméleti és poétikai fölkészültsége imponáló. Elmélyült tanulmánykötetben közölte bölcseleti vizsgálódásait „Walter Benjamin sorsfogalma mentén". Hogy mire jut nagyszabású regénytervével, nem csupán kollegiális udvariasságból érdekel, szerintem az utóbbi évek egyik legizgalmasabb hazai regényprojektuma az övé. Mert hiszen ki ne volna rá kíváncsi, mi történik, miután Széchenyi István, ahelyett, hogy lőfegyverrel öngyilkosságot követne el Döblingben, elindul a Dunán Bécsből Pozsony felé? Lengyel fikciója szerint ez az 1860. április 8-án megrendezett haláleset csupán a grófot zaklató császári rendőrségnek állított csapda volt. Széchenyi egy Argo nevű hajóra száll, amelyen ifjúkorában is utazott a Vaskapu vidékén. Ám ez egy bővített változat, Széchenyi életéből és a hajóéból is. Lássuk, hogyan festene Európa, ha valamilyen csoda folytán az 1848-as forradalmak után másként alakul a cári Oroszország és a Habsburg monarchia sorsa, így nem utolsósorban a nemzetiségeké és az országhatároké. Nem, ez a lendületesen induló regény nem a Hídember című film folytatása. Jules Verne, Claudio Magris, Kabdebó Tamás és Esterházy Péter után újabb Duna-regény íródik. Alternatív történelmi elképzelésen alapuló, a gőzgépek korának eszközeit, eszméit és szavait korunkéival keverő, „steampunk" mű. Prófétai hevülettel teremt másik huszadik századot a Kárpát-medencének, bár aligha vérzivatarosabbat, mint amilyen valójában adatott neki. Lengyel Széchenyi Naplójának nyelvét is intonálja – de nem csak azt. Mai magyar próza ez. Az elbeszélők egyike maga az Argonauták nevét viselő hajó, amely nem csak a nevét, hanem a beszéd képességét is a mitológiából hozta magával. Ebben a könyvben afféle mitikus szuperagy, tudásközpont, mesterséges intelligencia, titkos írást rovó hírszerző telep, és ki tudja, mi minden még. Lengyel Zoltán bizonyosan tudja.

Egy pályakezdő drámaíró, Cserne Klára, kosztolányis című, amúgy nagyon is kortárs esztétikájú darabjával (Nyelv és lélek) keresett meg, amely egy pszichoterápiás kezelés „története", mondjuk így. Hőse Ferenczi Sándor, a világhírű analitikus, Freud munkatársa, akinek legfontosabb cselekedete az empátia és a szeretet bevezetése volt a pszichológia tudományos eszköztárába. Szeretet, tudományos alapokra helyezve. A szerző Ferenczi életművének színpadi feldolgozásával azt reméli, hogy „az empátia és a szeretet a színházi munka professzionális eszköztárának is önálló és egyenjogú részévé válhat". Nem mintha eddig nem, teszem hozzá – ám az ellenkezőjéről, brutális vagy éppen érzelemmentes munkafolyamatról is gyakran értesülünk. Ferenczi reménytelenül szerelmes páciensébe, Emma Ö-be (a tényleges életrajzban Elma), aki a kezelés végeztével már csak játszani akar. Freud nincs jelen. Kvázi-életrajzi darab, szakszöveggel és adatokkal spékelve. Interaktív alkotás, amely arra szólítja föl a közönség tagjait: tegyenek a mobiltelefonjaikkal, amit csak akarnak. Értem a kódot: poszt-dramatikus szöveg, stúdiószínházak fekete dobozaiban szoktunk ilyesmivevel találkozni, hagyományos értelemben vett cselekménye nincs. Cserne maga rendezte az előadást, amelyről videófelvétel is készült.

Antal Balázs legutóbb verseivel szerepelt a Literán. Pedig ezt a fiatalembert, akit a régimódi regények bizonyára „halk szavúnak és szerény fellépésűnek" mondanának, én prózaíróként ismertem meg Nyíregyházán, vagy húsz éve. Novelláskönyve, a Le, minimalista, filmes formanyelvű próza, egyben olyan szorongatóan hiteles, nem mellesleg szociografikusan pontos tudósítás a borsodi meg a szabolcsi régió – „apátlan-anyátlan árva vidék" – teljes szellemi-fizikai leépüléséről, amilyennel csak ritkán találkozik az ember. Antal önazonos szerző; szinte orvosi türelemmel foglalkozik a szegénységgel, nem szentimentalizmussal vagy műanyag ideológiával súlyosbítva, és nem is divatból. Ez a kötet nem csupán sokat ígérő próza, de úgy látom, a szolidaritásnak is fényes példája.

Az 1972-es születésű, tehát szertelen ifjoncnak már semmiképpen nem mondható Pálfi Norbertet a nyolcvanas évek végén ismertem meg, amikor egy személyben ő képviselte egy gimnáziumi folyóirat, a Pirkadat második nemzedékét. Nagy utat kellett megtennie, hogy a Ceaușescu falurombolása ellen tiltakozó költeményétől (Ştiri) és Apám Magyarországon című versciklusától eljusson – egy középkori műfajt életre bűvölve – a Noé bandája kíméletlen bestiáriumáig. De megtette. Pálfi emberarcú állatai pont úgy viselkednek, mint polgártársaink a zsúfolt 6-os villamoson vagy a szupermarketben sorban állva, záróra előtt tíz perccel; se nem jobbak, se nem rosszabbak náluk, igaz, kétségtelenül őszintébbek. Végül mindenki megesz mindenkit reggelire. „Tanulság: az evolúció és az entrópia, a fejlődés és a káosz egy és ugyanaz."

Térey János

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.