Térey János

Termann hagyatéka (részlet)

A mézeshét

Tájvesztés

Föl tudnám sorolni összes valaha volt villamosvonalát. Térkép nélkül is eligazodnék bármelyik viharvert peremkerületében.
Harminchat éves vagyok. Azt a bizonyos Varsót, ahol ember lett belőlem, kitörölték az atlaszokból. A megmaradottak, akik helyben várták be a végkifejletet, az acélfürdő előtti nyár divatja szerint öltözködnek mostanában. Lokálpatrióták voltak, s most a puszta földrajzi helyen kívül nincs mihez ragaszkodniuk. Hazatelepült, vajszínű zakós emigránsainknak, akiket visszahozott a vállalkozókedv, itt nem terem egyhamar babér.
Hajléktalanná váltunk valamennyien. Ez az egyik tulajdonságunk, amelyik összeköt minket. A másik az anyanyelv: mindannyian a varsói dialektust beszéljük. Egyéb közös béklyóra nem hivatkozhatom. Mint a törekvő statiszták, akik már elhadarták tőmondataikat a fináléban. Nem volna jelenésük többé, mégis visszalopóznak a színre.
Tekintetüket a levegőbe fúrják. Utasításra várnak, hasztalan.
Én vagyok a szolidáris súgó, aki mindenkit óva int a színen maradástól.
Hangmintára van szükségem abból a városból. Ábrándom: föltárcsázom valamelyik ottani játszótársamat, s az illető a tíz év előtti Varsóban fogadja hívásomat, a „fuvolázó békekorban”. Nincs kérdésem, se közlendőm. A kagylóból szűrődő alapzaj igazít útba. A Tannhäuser bevonulási indulóját bömböli a rádió. Edénycsörömpölés, írógépkattogás. Nyelvlecke foszlányai. Csönget a 16-os, eső szemetel. Az ajándékidő alapzaja.

Varsót bevenni

Háromféle Varsó létezik. Mindhárom bélyegen ugyanaz a szirénembléma. Csak a színük más.
A mélyzöld szirén a nyárban doromboló városban rak le. Borkrémtekercset csomagoltatok a Bliklénél. Lanyhul az óvárosi hőség. Poros, esztrádos, biztos unalom. Hat-hét órányi időt kapok a pénzemért a „fuvolázó békekorból”.
A kanárisárga szirén az épülő gettófalak tövébe röpít. Mintegy tíz órát töltök a bepiszkolódott Varsóban, amely tele van idegenekkel. Azt szajkózzák: „poloskafészek”, „a tervszerűtlenség és a káosz melegágya”. Az Orla utcai népkonyhán valami förtelmes löttyöt tolnak elém. A Krochmalnán utamba áll a Werkschutz, és nincs nálam papír a munkaviszonyomról. Csöpög rám az ónos eső. Tépetten kerülök haza. Időt kell nyernem, hogy kialudjam ezt az őszt.
A vörös szirént nem ajánlom. Kemény lecke volna. Harmincórás portya a lángba borult kefeüzemek környékén. Gépfegyverkattogás, a pernye bűze. Hajsza padlásról padlásra az átfúrt tűzfalakon keresztül. A bunkerekből a csatornába. Izzadt képpel araszolunk előre. Fészkelődés a Mila utcai vezérkari szálláson. A ciánkáli páratlan kincs. Benzines palackokat kötözök a kisfi am derekára. Lelököm a balkonról, aztán utánaugrom.
Ezt a Varsót a földdel kell egyenlővé tenni, így szolgáltatva elrettentő példát egész Európának. Ez a város a kifacsart, ezer sebből vérző Varsó. A teljes védtelenség szinonimája. A szűnni nem akaró önsajnálaté, a töketlenségé. Az évszak szeszélyeinek kitett testek. Nincs gyógyír, de kalauzod tudatta veled, hogy utadnak „belátható időn belül” vége lesz. Nem kattanhatsz be. Garantáltan kialszod a vörös szirént.
Varsó legedzettebb vendégeit is kikészíti ez a tortúra. Néhányan a padlóra buknak, és szűkölve kérnek kegyelmet. A syreni gród körvonalai egyszer csak szertefoszlanak.

A kaptár

Komfortos, óriási kaptár, ahol mindannyian egy-egy bélelt kis zuggal rendelkezünk. A részegítően nedves október a jutalomjáték ideje. Friss erőt és dévaj mulatókedvet csöpögtet belénk. A legelőnyösebb fénytörésben mutatja meg a kaptárbeli társak ábrázatát, meg a máskülönben fakó utcasarkokat. A behordott termést a megfelelő rekeszekbe szortírozzuk, aztán elégedetten lessük a kaptár résein át az esőt.
Milyen tágas az októberi kaptár! Méltó helye és szerepe van benne mindenkinek, akivel amúgy máskor nem vállalunk sorsközösséget. Ártatlan tréfáink céltábláinak, átkaink tárgyainak. Szóba elegyedünk az Óváros savanyú csoroszlyáival. Ostoroznak minket léha életvitelünk és gyatra tanulmányi előmenetelünk miatt. (Állunkat kapargatjuk boldog tehetetlenségünkben.)
Fiatalok vagyunk, már nem annyira fiatalok azonban, hogy – régi kedvtelésünk! – einstanddal ijesztgessük a kicsiket, akik kizárólag lármás labdajátékokban lelik örömüket. (Októberben maszatos öcséink ők.)
Sorbanálláskor kedélytelen irodistákat engedünk magunk elé, pedig tudjuk, hogyan súgnak össze csapatunkat látva: „A senkiházi Méz utcai banda.”
Helytartóink önjelölt méhészek, akik – úgymond – házirendet adományoztak Varsó tunya és együgyű méheinek. Mintha nem volna szent nekik a mi októberünk. Ártó szándékkal masíroznak rajta keresztül. Finnyás népség. Velejéig gyűlölik fővárosunkat. Keresztesháborút folytattak érte, hogy megkaparintsák, aztán tönkretegyék műemlékeit és közműveit, s megzabolázzák éjszakai életét. – Októberben még a betolakodókat is könnyebb félvállról venni.

A varsói méz

Mi voltunk Varsó méhei, mi voltunk Varsó méze is egyúttal. Szemben a pökhendi parvenükkel, akik Varsó krémjének kiáltották ki magukat. Kaptármelegben és rajszellemben éltünk. Tőlünk volt ragacsos a város. Makacs foltokat hagytunk kedvenc mulatóink bordó bársonypamlagjain.

Csapadék

A tíz év előtti Varsó őszi időjárásának sehol sem találni párját. A csapadék szokatlan bőségére és egyenletes eloszlására gondolok elsősorban. Mintha valami agyafúrt mérnök üvegburát szerkesztett volna fővárosunk fölé. Az októberi esők szertartásos rendben követték egymást. A termékeny esőzónák közé tágas, napsütötte sávok illeszkedtek, s kellő tapasztalat birtokában nem érhetett minket meglepetés. Alkalmatlan időben sohasem hullott ránk permet. Délelőttjeink, amikor lótottunk-futottunk a városban, hivatalos teendőinket intézendő, szárazak és bizsergetően langyosak voltak. Mikor belöktük a kávécsarnok forgóajtaját és elterpeszkedtünk törzsasztalunknál, már lógott az eső lába.
(Ha viszont, történetesen, a Méz utcában áztam csatakosra, tudtam, hogy éppen ott és éppen akkor kell átnedvesednem. Nagyra növök az esővíztől. Kiismerve az éghajlatot, egészségemért nemigen aggódtam.)

Térey János: Termann hagyatéka
140 oldal
Libri Kiadó, 2012

Termann, a huszonéves tanárjelölt szülővárosába, Debrecenbe utazik, talán felkutatni, ami még megmaradt a gyermekkor morzsalékából, talán örökre búcsút mondani neki. Aztán újra Pest, dacos ismerkedés a fővárossal, a szűkös albérletek és füstös kávéházak világával. Házibulik, emlékezetes tengerparti expedíciók és az első pszichedelikus utazások a város utcáin, melyek még a háborús Varsóig is elviszik az óvatlan utazót – sőt annál is tovább, egész a felnőttkor küszöbéig.

Térey János 1997-ben megjelent novelláskötete, a Termann hagyományai újraírásával ezúttal karcosabb és érettebb hangon meséli el, hogyan múlik el az ifjúság, és hogyan teszi mégis halhatatlanná a makacs emlékezet. Mintha egy hard-boiled nevelődési történetet néznénk fekete-fehérben, megelevenedik a 90-es évek Budapestjének letűnt atmoszférája, és újra felragyognak az elveszett illúziók.