Bodor Ádám hátizsákkal érkezik. Mintha mindig úton lenne a természetes csendben. Valahogyan az, hogy a Margit hídon keresztül sétált be az egykori Casinóba, vagy teszem azt a 26-os busszal zötyögött ide, ugyanannyira irreális, mint, amennyire valóságosnak tűnik hirtelen az, hogy Dobrin Cityből, vagy egyenesen a körzetből érkezett a Holdudvarba. Az őszbe szakadó, nyirkos időjárás, az elmúlás váratlanul felbukkanó érett színei, megannyi sárga, az esőszag, a föld puha anyagszerűsége, mind-mind hangulatilag illik Bodor alkatához és regényeinek titkokkal teli világához.

fotó: Valuska Gábor

Az alig megnyilatkozó Bodor Ádám és a verbálisan mozgékony Jánossy Lajos beszélgetése már csak kettejük különböző alkata miatt is érdekesnek ígérkezett. Ezt bizonyítja, hogy ezen az őszi délutánon legalább félszázan látogattak el az idei utolsó Olvasóligetre. (Akkor is, ha a Ligetből gyakorlatilag Tajga lett.) Jánossy is innen indítja a beszélgetést, mondván az alkati szótlanság és rezerváltság mellett a baráti elbeszélésekből egy másik Bodor Ádám figurája is kirajzolódik, a szédületes korhelyé. „Utálom az irodalmi rendezvényeket, és szeretem a barátaimat” - válaszolta, és ezzel gyaníthatóan el is dőlt mindenkinek, hogy Bodor saját megítélése szerint most hol van.

Jánossy, a szokásos spontaneitása mellett, ezúttal segédegyenest is hozott magával. A nagy sikerű interjúregény, A börtön szaga történeteit és Bodor gyerekkorát hozza szóba először. Legelőbb az egyik zseniális anekdotát mondatja el a szerzővel újra, melyben Bodor egy sepsiszentgyörgyi házibuli mélypont-ünnepén elhitette a társasággal, hogy leszúrta a házigazdát, Strömpel Migdált. (Ilyen nevet csak az élet és Bodor találhat ki.) Az elrettentő bizonyíték az a véres kés volt, mellyel egy perccel korábban a levesnek szánt tyúk nyakát nyisszantották el.

Bodor néhány mondat után belelendül az elbeszélésbe. Ahogy két mondat vagy mondatrész között kivár, olyan, mintha ezekben az időrésekben térne vissza a múltba. Például a kolozsvári szülői házba, annak viszonylagos polgári idilljébe, ahonnét a valóság és a sztálinista diktatúra szakította ki. Előbb apját, aztán 1952-ben Bodort is bebörtönözték. A priusz után esélye sem volt, hogy felvegyék a kolozsvári bölcsészkarra, ellenben a református teológiára gond nélkül bejutott. Három év levéltár után, öt évig „gépírókisasszony” volt egy fordítóirodánál. Itt került szóba először az írás. Ugyanis munka közben eszébe jutott egy történet, legépelte hát. Ha hinni lehet a bibliográfiának, ez a Téli napok emléke című írás lesz, mely az Utunkban jelent meg 1965. november 5-én.

Ezen az úton haladtak aztán tovább, az íráson keresztül a hegy tetejére, a periféria centrumába, ahová Bodor nem könyveket, hanem a legszükségesebb dolgokat vitte. De papír és ceruza mindig volt nála. Hogy miért vonzották a hegyek, ő maga sem tudja. (Tán a hegyek sem. De ők jobban tudják, hogy nem kell mindent tudni. Sőt.) „Kevés felesleges idő van az életben. A fogorvosra való várakozás garantáltan az. Ott a váróban a fúrógép sivítása már akadályozza a képzeletemet” - jegyzi meg Bodor. Azt a képzeletet, amelyiknek eszébe jut mondjuk egy üveg mustárt a rivális udvarló helyett (ő volt az eredeti áldozat) az ifjúsági párttitkár kabátjának zsebébe rejteni. Nem politikai megfontolás, hanem a csínytevés motiválta. Alighanem ez Bodor Ádám írói és emberi titka.

Az eddig is lendületes beszélgetés újabb fokozatba kapcsol. „Ösztönösen írok minimalista történeteket.” „Francia, amerikai és orosz írók, elsősorban novellisták hatottak rám. Az írói szemléletet befolyásolja egy csomó hatás, amit nem én találtam ki. De valamit azért én is kitaláltam.” „Az írás kezdetén kell egyfajta hangulat, ami elindít. Előre soha nem tudom, hogy mit fogok leírni, vagy, hogy hova jutok el. Azért is írom meg a történeteket, mert érdekel, hogy mi van bennük, pláne, hogy mi a végük.” „Ódzkodok a magyarázkodástól.” „Egyszer külföldön valaki elkezdte mondani, hogy diktatúrában nem lehet írni. Borzasztó blaszfémia és roppant hülye állítás volt. A diktatúra mindennap ellátta az embert élményanyaggal, a világnak egy állandó látványával.” „A szabadság érzése az ember bordái között lakozik. Az én szabadságomat legalábbis nem lehet elvenni.”

A beszélgetés zárása két rövidtörténet felolvasása volt: A bojtkészítő és Az elvtársak az üdvözletüket küldik. Ilyen mondatokkal: „Az őszi, rozsdavörös tölgyerdőben három egyforma személyautó kanyarog a hágó felé. A mélykék égen egy keskeny felhő lebeg, éppen alatta bukik át az országút a tetőn. Onnan a hágóról már be lehet látni a Kaukázus déli lejtőire, a kahét medencére, Kahétiára. Ott született Niko Piroszmanasvili, a festő. És Jozeb Nonesvili, a költő. Piroszmanasvili most lenne száztizenhat esztendős – az ilyen kor errefele nem is ritkaság –, de ő nem élt csak ötvenhatot. Jozeb Nonesvili ott ül a legelső gépkocsiban, ő ezen a napon hatvanéves, ebben a rozsdavörös tölgyerdőben tölti a hatvanat. Ki is lép a gépkocsiból és kitárja karját. Itt a hágón, Kahétia kapujában fehérblúzos úttörők várakoznak virágcsokrokkal. Ők tudták, hogy Jozeb Nonesvili ma hatvanéves, elmentek virágot szedni, és elébe siettek ide a hágóra. Egy kopott kis autóbuszon.”

Bodor Ádám hátizsákkal, e sorok írója pedig szabadabban, felszabadultabban távozott a Margitszigetről.

Szegő János