Dobai Péter írja A birodalom ezredese című nagyszerű könyvében, hogy Alfred Redl (a könyv „főhőse”) olykor kifejezetten azért utazott az adriai Kvarner-öböl környékére, hogy ott térterápiát alkalmazzon magán, azaz valamiféle meditatív állapotba merüljön. A szemlélődés, a kontempláció által egy időre kilépett önmagából, de úgy, hogy ebben az állapotban sokkal élesebben tudott koncentrálni mindarra, ami lényének fókuszában állt. Nem emlékszem pontosan a könyv idevágó részleteire, így azt sem tudom, hogy a Kvarner-öböl melyik része volt Redl meditációinak helyszíne. Talán Abbázia part menti sétányai. Rémlik egy épület is, ahol a belső tér átélése váltott ki belőle hasonló állapotot. Mindenesetre a kifejezést: térterápia, azóta is magamban hordom.
     A Kvarner-öböl tényleg képes ilyen szenzációkra. Élesen él bennem az az eldugott öböl, ahol tavaly nyáron eltöltöttünk néhány délutánt. A halászok kőkunyhói, a ladikok, a száradó hálók, csupa archaikus díszlet. Ott ért a különös felismerés, hogy számomra mindez nem új, inkább emlék egy olyan időből, amelyben nem lehettem jelen. Emlékszem mindenre, ráismerek a látványra. Nem a személyes, hanem a kollektív emlékezet hívódott elő bennem. Ott gondoltam először komolyan arra a lehetőségre, hogy lehet névtelenül és ismeretlenül élni. Olyan mély és tágas horizont nyílt meg, amely elnyelt mindent, ami a személyiségbe kapaszkodott.   

 

 

(A Kvarner-öböl látképe Brsec szikláiról)

 

A tér intenzív átélése, a térbeli kiterjedés megtapasztalása mindig is élénken foglalkoztatott. Mondhatnám, sokáig ez volt életem centrális kérdése, és bizonyos értelemben ma is az. Emlékszem, mennyire megdöbbentett gyerekkoromban, amikor felmentünk a Nagymaros fölötti Hegyes-tető kilátótornyába, és körbenéztünk. Tiszta időben nagyjából száz kilométeres távolságra ellátni onnan. Északnyugat felé a Selmecbánya környéki hegyek, északra a Magas-Börzsöny hatalmas tömbje, délkeletre a Kékes és a Bükk vonulatai, szemben a Pilis erdőrengetege. Lenyűgözött ez a domborzat, ennek a domborzatnak a fenséges hullámzása minden égtáj felé, de leginkább az az „elrendezés”, az a megkérdőjelezhetetlen harmónia, amely ennek a térnek minden szegletét átjárja. A Börzsöny térbeli elrendezése olyan mélyen vált részemmé, hogy olykor nem tudom megkülönböztetni magam tőle. Persze nem is akarom igazán. Mintha gyónnék, ha egy hegygerinc ívét meglátom. Egy tájról beszélni vetkőztetőbb, mint gondolatokról, írja valahol Mészöly Miklós. Azonnal tudtam, miről beszél, mikor először olvastam ezt a mondatát.

 

(Kilátás a Nagy-Mánáról, Magas-Börzsöny)

 

Az első időkben nem merültek fel kérdések. A gyerekkor, annak ellenére, hogy a kérdések korának is tekinthető, bizonyos szempontból mégis az evidenciák korszaka. Számomra legalábbis a világ a maga álomszerű megjelenésében sokáig magától értetődő maradt. Egy olyan tény, amely álomszerű ugyan, mégis az egyetlen valóság. Ha gyerekkori emlékképek (vagy emlék-érzetek inkább) jutnak eszembe, ez az álomszerűség az, amely ezeknek a képeknek az alapszínét adja. Ennek semmi köze a nosztalgiához, az emlékek „megszépüléséhez”, ahogy mondani szokás. Ezek az emlékképek ugyanis egyáltalán nem szépek, legalábbis nem abban az értelemben, ahogy az emlékekkel kapcsolatban ezt használni szokták. Mély, megindító motívumok merülnek fel, átitatva egy olyan érzékeléssel, amely már nem az enyém. Talán nem ez a jó kifejezés, hogy nem az enyém, pontosabb, ha azt mondom, már régóta nem birtokolom ezt az érzékelést. Olyan képeket küld olykor az emlékezetem, amelyek idegenek tőlem, attól a lénytől, aki most szemléli őket. Irigykedve gondolok arra a valakire, aki voltam. Arra a valakire, aki rendelkezett a látásnak egy olyan érzékenységével, amit megközelíteni is csak ritka pillanatokban vagyok képes. Az intuíció kezdeti, mindenkiben meglévő képességét később kénytelenek vagyunk pótolni valamivel, ami inkább csak emlékeztet erre az intuícióra, halvány kópiája annak.
      Mostanában intenzív álmaim vannak. Főként gyerekkori helyszínek tűnnek fel ezekben az álmokban, de más környezetben, beillesztve egy másik térbe. Egy patakpart, amely nem lehet ott, ahol az álomban. A Duna kókuszpálmákkal szegélyezett partok között folyik. Óvodáskori barátom, aki öngyilkos lett néhány éve, mutatja, hogy megtalálta azt az ezüstpénzt, amit huszonöt évvel ezelőtt adtam neki. Az érme egy forrás mélyén csillogott, benyúltam érte, de nem értem el. Láttam őt eltűnni a fák között. Márványlapokkal kirakott csarnokban vagyok, a távolban lépcsősor, előttem egy kőből készült edény. Az élet vize, mondja valaki, igyak belőle. A Duna-partnak az a része, ami az erőmű építkezései miatt eltűnt. Ott állok a földúton, a hajdani jegenyesor mellett, kezembe magam fabrikálta íj. El sem tudtam képzelni, hogy ilyen élesen emlékszem arra a hajdani partszakaszra. Igaz, nem is emlékszem rá, az álom anyagában azonban, úgy látszik, megmaradt minden. 
      Ezek az álmok biztosan nem függetlenek attól, hogy gyermeket várunk. Ahogy nő a fiunk édesanyja méhében, úgy növekszik bennem újból ez az elsüllyedt világ. De nem puszta reprezentációja ez a gyerekkor eseményeinek, hanem inkább egyfajta összegzés, ami sűrített képekben mutatja meg magát. Álmomban gyerek vagyok, de az álombeli tekintet mostani  önmagamé. A mostani tekintetem annak a gyereknek az érzeteivel. A számára elképzelhetetlen jövőből nézek vissza rá. Mintha a tudattalan (nevezzük most így) ezzel a módszerrel készítene fel az apaságra. Olyan képeket küld, amelyek által kénytelen vagyok szembesülni eltelt életidőmmel, és nem kerülhetem el, hogy végiggondoljam, helyesen sáfárkodtam-e a rám bízott talentumokkal.  

 

(Fiunk egy korábbi ultrahangképe)

 

Újra és újra megdöbbenek, amikor azt tapasztalom, hogy él bennem valami (valaki?), aki sokkal bölcsebb nálam, aki képes értelmezni helyettem az események rejtélyes láncolatát. Másként, mint egyfajta őrangyal, nem tudom elképzelni őt. Némán áll a hátam mögött születésem óta. Onnan figyel éjsötéten csillogó, gyönyörű szemeivel.