hirdetés

Tétova crédó

2013. április 1.

Hiszek abban, hogy az élet veszélyes, de nagyszerű kaland. Annak ellenére, hogy az élet rövid, törékeny és az ember halandó. Bár újra és újra megrendül ez a hitem, ha arra a kegyetlen igazságtalanságra gondolok, hogy e kalandból eleve s örökre kizárattak s kizáratnak emberek és embermilliók, milliárdok. - Hankiss Elemér írása.

hirdetés

Már a „crédó” és a „hitvallás” fogalmával is bajban vagyok. Nem ismerem az ezzel kapcsolatos szakirodalmat. És nem tudom például a választ arra a fontos kérdésre, hogy: Hogyan függ össze a Hit és a Tudás fogalma?

Lehet, hogy tévedek, de úgy érzem, hogy a „hit” fogalmában mindig benne rejlik - a remény és a bizalom mellett – a bizonytalanság mozzanata is. Ha valami biztosan tudok (tudni vélek), azt mondom, hogy „tudom”. Ha szeretném, ha abban bízom, ha azt remélem, ha fontos nekem, hogy amit igaznak tartok, az igaz legyen, akkor azt mondom: „hiszek benne”.

Vagy rosszul értelmezem ezeket a fogalmakat?

Ebben az esetben mentségemre szolgálhat az, hogy az általam ismert nyelvekben is mintha jelen volna a bizonytalanságnak ez a mozzanata a hit fogalmában. Hadd adjak erre néhány példát.


Ha jól emlékszem, a latinban a „hit”-re és a „hiedelemre” két külön szó van: „fides” és „opinio”.

Magyarban a biztos „hit”, és a bizonytalan vagy akár téves „hiedelem” nyelvileg nagyon közel áll egymáshoz.

A németben a „Glaube” egyaránt jelent hitet és hiedelmet, bár a téves hiedelemre külön kifejezésük van: „Aberglaube”.

Franciában a „croyance” hitet és hiedelmet is jelent, bár a hitre külön szavuk is van: „la foi”.

Ugyanez a helyzet az angolban: „belief” és „faith”. A Webster szótárban a „faith” szó 4. értelmezése az, hogy: „Teljes bizalom, kiváltképpen valakiben vagy valamiben aki vagy amivel kapcsolatban kérdések merülnek fel.”(1)

Van az angoloknak egy harmadik kifejezésük is: a „creed”, ami hitet, hitvallást és hiedelmet is jelent. A Webster szótár többek között a következő két jelentést adja itt meg: 1. Egy vallásos hit rövid, mérvadó formulája, megfogalmazása… 2a. Elvek vagy vélemények összefoglalása … a tudományban, politikában és másutt. (2)

Vagyis a bizonytalanság mozzanata mintha valóban ott rejtőzne valahol a „hit” fogalma körül. Úgy tudom, vannak teológusok, akik szerint a kételyekkel való küzdelem kiküszöbölhetetlen s fontos eleme a keresztény ember életének is.

Mindezek alapján talán nem szentségtörés, ha - próbálva megfogalmazni saját crédómat - sok kérdőjel is feltűnik majd a mondatok végén.

Kezdem.

- Hiszek abban, hogy az ember legszentebb kötelessége az, hogy megpróbálja enyhíteni az élőlények (állatok és emberek) szenvedését.

- Jó volna hinni abban, hogy történelmünk során az ember, az emberiség pallérozódott, civilizálódott, emberségesebbé vált. Jó volna hinni, hogy ma kevesebb szenvedés van a világban, mint volt mondjuk száz vagy ezer évvel ezelőtt. Ha a tudomány eredményeire gondolunk, örülhetünk. Ha a „véres huszadik századra” gondolunk, a két világháborúra, a haláltáborokra, Kambodzsára, Szudánra, a három-négy milliárd mély nyomorban élő emberre, az életterüket elvesztő, éhen haló állatok milliárdjaira, akkor sírhatunk.

- Hiszek abban, hogy keresni lehet és kell az igazságot. De nem vagyok biztos abban, hogy az ember valaha is megfejti majd a világmindenség, az élet, a lét, a léten túli tartomány végső titkait.

- Hiszek abban, hogy az élet veszélyes, de nagyszerű kaland. Annak ellenére, hogy az élet rövid, törékeny és az ember halandó.

- Bár újra és újra megrendül ez a hitem, ha arra a kegyetlen igazságtalanságra gondolok, hogy e kalandból eleve s örökre kizárattak s kizáratnak emberek és embermilliók, milliárdok. Az éhhalált halt csecsemők, megvakuló, lázban elpusztuló gyerekek, fogyatékkal születettek, háborúban, polgárháborúban megkínzottak és meggyilkoltak, mély nyomorban senyvedők.

- Hihet-e ez ember az emberekben? Milliárdnyi példája van az emberi jóságnak. De megszámlálhatatlanul sok példája van az emberi gonoszságnak, kegyetlenségnek is.

- Egy szenvedéssel teli élet után Blanche, A vágy villamosa című dráma hősnője is hinni akar a jóság létében. De csak ennyit mondhat:

                                       „…én mindig bíztam az idegen emberek jóságában.”

- A „hitetlenek” nemcsak azok, akik nem hisznek Istenben vagy valamilyen más természetfeletti, transzcendens lényben, szellemben. Azok az igazi hitetlenek, akik nem hisznek semmiben. Se Istenben, se emberben. Nem hisznek önmagukban. Nem hisznek az életben, az élet szentségében. Nem hisznek az öröm lehetőségében. Nem hisznek abban, hogy segíthetnek másokon. Nem hisznek abban, hogy az életnek lehet, van valami értelme.

- Ha vannak angyalok, csak azok létében hiszek, akikről Rilke így ír az első Duinói elégiá-ban:

                                       „És ha kiáltok, hallja-e bárki az angyali
                                       rendekből? S ha akár még hirtelen egyikük
                                       a szívére veszi is, elpusztulnék az erősebb
                                       lététől. Mert mi a Szépség, ha nem annak a
                                       Rettentőnek a kezdete, melyet elviselünk még
                                       épp, s ha csodáljuk, azért, mert hagyja közönnyel
                                       léteznünk csak. Az angyalok mind iszonyúak.”

                                       Tandori Dezső fordítása

Igen, ha vannak, volnának angyalok, a lét félelmetes, nagyszerű, roppant intenzitását sugároznák. Elvakítanának. Jó volna mégis hinni abban, hogy triviális mindennapjainkon túl van a létnek, s talán a mi emberi létünknek is ilyen rejtett, mély intenzitása.

- Vannak teológusok, akik szerint Isten léte s mibenléte az ember számára megfejthetetlen misztérium. „Mintha egy kutya töprengene azon, hogy mit gondolt Newton”- írta Stephen Jay Gould, igaz, nem istennel, hanem az emberi lét értelmével kapcsolatban. Szerénységre int.

- Aki hisz Istenben, annak tudnia/sejteni kell, hogy milyen Istenben hisz. A Világmindenség teremtőjében? A gondviselőben? Az „órásmester” Istenben? Az ítélkezőben? A megváltóban? A büntetőben? A rejtőzködőben? A megismerhetetlenben? A szenvedőben? A bosszúállóban? A szeretet Istenében? A szabadság Istenében? A Gonosszal küzdő Istenben? A kísérletező Istenben? „A kockát vető Istenben”? Az emberrel együtt teremtő Istenben? A magányos Istenben? Paul Tillich vagy John Caputo „Istenen túli Istenében”?

- Vannak teológusok (Whitehead, Hartshorne és sokan mások), akik abban hisznek, hogy Isten azon a mitikus hat napon nem fejezte be a teremtést. A teremtés munkája a mai napig folytatódik. Hitük szerint az ember Isten társa e folyamatos teremtő munkában.

Az, hogy az ember minden tette építi vagy rombolja a világot, valóban aligha kétséges.

- Jó volna (de nem könnyű) hinni abban, hogy az embernek, emberiségnek van, lehet valami (fontos) szerepe a világmindenségben.

- Jó volna hinni abban, hogy a mindennapi élet teendőinek, eseményeinek, történéseinek frivol/színes/zavaros felszíne alatt van valami fontosabb, értelemben gazdagabb, mélyebb „Lét”. Jó volna, ha igaza volna Ingmar Bergman egyik szereplőjének, a Hetedik pecsétben:

                                       „A halál angyala suhan el felettünk, Mia.
                                       Egy nagyon nagy történet szereplői vagyunk.”

- Hiszek abban, hogy az ember legnagyobb kiváltsága s lehetősége az, hogy keresni akarja s tudja élete, s általában az élet és a Lét értelmét.

- Jó volna ”tudni”. De az élet és a lét nagy végső kérdéseivel kapcsolatban mi emberek valószínűleg csak addig juthatunk el, hogy hinni akarunk abban, amit igaznak hiszünk.

- Nem hiszem, és nem is szeretném, ha az ember végül a világmindenség és a lét (s talán Isten) minden titkát felfedezné. Amíg van titok, addig van jövő, van remény. Addig még Nietzschével együtt mondhatjuk:

                                       „Oda! – s úgy lesz! És ezentúl
                                       utam kezem szabja ki.
                                       Nyilt, uj, kék tengerre indúl
                                       hajóm, a génuai.

                                       A táj egyre glóriásabb,
                                       Dél alszik Idő-Teren –:
                                       már csak a te óriás-nagy
                                       szemed néz rám, Végtelen!” (3)

- Azt hiszem, hogy a „szeretet” fogalmával gyakran visszaélünk. Túl gyakran emlegetjük. Hiszek a szeretet fontosságában, ha ez a szó azt jelenti, hogy együtt vagyunk egy végtelen, üres, sötét univerzumban; hogy próbáljuk enyhíteni mások szenvedését, óvjuk egymás életét; segítünk egymásnak abban, hogy tisztességgel megálljuk a helyünket, hogy életünk kiteljesedjék, hogy el tudjuk fogadni életünk törékenységét és mulandóságát; segítünk egymásnak szembenézni a mulandósággal, minden dolgok hiábavalóságának fenyegető kételyével.

- Van valami vonzó Don Quijote balga hitében. Hinni tudott abban, hogy mindennek ellenére van lehetőség nagyszerű, nemes tettekre, önzetlen emberségre, szabadon lebegő gondolatokra egy triviális, kicsinyes, koszos, mohó világban.

- Tennysonnal értek egyet. Hőse, Odüsszeusz, élete alkonyán is hinni tudott, hinni akart abban, hogy még felfedezhet új világokat:

                                       Része lettem mindannak, ami ért;
                                       de minden tapasztalás látkörén túl
                                       ott tündöklik a be nem járt világ
                                       s szegélye úgy fut, ahogy üldözöm.
                                       Untat várni, elmúlni csiszolatlan
                                       rozsdállva és nem munkában ragyogni!
                                       Csak lenni: még nem élet. Ezer élet
                                       együtt se volna sok, és hogy fogy ez
                                       az egy is; pedig minden óra, mellyel
                                       a nagy csöndet megrablom, valami
                                       új hír hozója; s szégyen volna néhány
                                       napért raktáron óvni magamat
                                       s ezt az ősz lelket, mely mint lemenő
                                       csillag, az emberész minden határán
                                       túlra követni vágyik a tudást…
                                       […] Föl, barátaim,
                                       nincs még túlkéső új földet keresni,
                                       El a parttól, és hasítsuk a zengő
                                       barázdákat; akarom, hogy repüljünk
                                       túl a napon s túl minden nyugati
                                       csillag fürdőjén, … Sok titok van még… (4)

- Félünk a haláltól, a végső megsemmisüléstől. Szeretnénk hinni abban, hogy létünk valamiféleképpen tovább folytatódik. De félünk is az ismeretlentől, az „örökléttől”, amely az emberi tudat számára elképzelhetetlen.

- Nem tudom, hogy halálom után – ha egyáltalában, bármilyen formában is (és e formát ember el nem képzelheti) találkozhatom-e azokkal, akiket itt szerettem. Édesapámmal, édesanyámmal, nagyszüleimmel, gyerekkorom szeretett lényeivel. Elképzelhetetlen öröm, de egyben félelmetes pillanat volna.

Mi volna az első kérdésem? Mit mondanánk egymásnak, ami fontosabb volna annál, amit valaha is mondtunk egymásnak ebben az életben? Igaz, hihetetlen keveset tudok arról, hogy kik voltak ők. Milyen gyönyörűség volna édesapámmal együtt bejárni a századelő Eötvös Collégiumát, az akkori Párizst, Berlint, Oszlót, az Adria partjait, vagy édesanyám szemeivel nézni az akkori Széll Kálmán teret, amikor még teniszpályák voltak a „gödörben”, a mai tér sivár, repedezett betonszőnyege helyén; ahol a ma elhagyott Postapalota áll, ott szellős/elegáns „kioszk” teraszáról fehér ruhás úrleányok úrfiak figyelték az alant folyó játék labdáinak pattogását.

De aztán? Hogyan tovább? Ha kifogynánk az emlékekből? Mi tölthetné majd ki az együttlétet a végtelen időben? Az örökkévalóságban?

- Szeretnék hinni abban, hogy az emberiség még nagyszerű teljesítményekre képes. Hogy születnek még villámló új gondolatok, remek vállalkozások, nagy felismerések.

- Nem hiszem, hogy a teológusoknak valaha is sikerült megmagyarázniuk azt, hogy Isten hogyan teremthetett egy ennyi szenvedéssel, állati és emberi szenvedéssel meggyötört világot.

- Nem hiszek az eredendő bűn mitologikus formájában. Bűnhődhet-e két ember engedetlenségéért az egész emberiség, bűnhődhetnek-e ezred íziglen emberek milliárdjai? Azt sem hiszem, hogy az engedetlenség volna a legnagyobb bűn. Az igazi bűn csak az, ha az ember fájdalmat okoz egy másik élőlénynek, megcsonkítja, megbénítja, eltorzítja mások vagy a maga élet; ha nem segít másoknak abban, hogy életük kibontakozzék; ha nem bontja ki önmagában mindazt a képességet, amely lehetőségként benne rejlik; ha nem fedezi fel a világmindenségben s önmagában mindazt, amit csak ő fedezhet fel. Vagyis ha hagyja a nemlét sötét tartományában azt, ami általa Létté válhatott volna.

- Nem hiszem, hogy valamely soha-nem-lesz végső elszámolásban az derülhet majd ki, hogy végső fokon a világban minden úgy volt s van jól, ahogy volt és van.

- Meg vagyok győződve arról, hogy az emberi világ végtelenül s kegyetlenül igazságtalan. Azt pedig nem tudom, hogy a végtelen univerzumban létezik-e egyáltalában az a valami, amit mi igazságnak nevezünk.

- Abban hiszek, hogy élete során az ember – anélkül, hogy tudatában volna ennek - szinte minden tettével küzd az idővel, az elmúlással. Küzd az ellen, hogy élete üresen kongjon. Hogy semmi értelme ne lett légyen annak, hogy néhány évtizedig itt volt ezen a bolygón. Küzd az ellen, hogy élete értelmetlenül tűnjön el a semmibe(n).

- „Nincs semmi, ami ne volna kétséges” - írta Jaspers. Azt hiszem, igaza van. Vagy a 2x2 minden kétséget kizárólag 4? Lehetséges. De ma már tudjuk, hogy még a Püthagorasz-tétel sem igaz minden elképzelhető világban.

- Azt hiszem - jó volna, ha így lenne -, hogy igaza van F.J. Bujtendijknak, aki a játékról szóló könyvében azt írja: „A madarak sokkal többet énekelnek, mint amennyit Darwin engedélyez nekik”.

- Dawkins nagyon meggyőző tényeket, érveket hoz fel annak bizonyítására, hogy a gének az élet motorjai, ők akarják átörökíteni önmagukat, s minket embereket csak hordozókként használnak, - s ha az átörökítés megtörtént, fölöslegesként eldobnak minket.

De azt hiszem, vagyis lehetséges, hogy a tudat és az emberi személyiség létrejöttével, létrehozásával túllőttek a célon. Mintha kisiklott volna a folyamat. Mert a tudat egyszer csak rálátott – kívülről – a gének világára, majd kezdett föléjük kerekedni, kezdte manipulálni, irányítani őket.

Az ember személyisége pedig időnként mintha ki tudna törni a gének fogságából, a fajfenntartás kényszerpályájáról. Olyasmikkel kezd el foglalkozni, amiket ugyan a gének tettek lehetővé, de amelyek elkalandoztak a gének megszabta pályáról. S megszülettek Szókratész, Kant, Nietzsche, Heidegger gondolatai, Püthagorasz, Galilei, Einstein, Planck, Schrödinger és Hawking képletei, Boticelli és Csontváry képei, Hölderlin és Kosztolányi ritmusai, Mozart, Beethoven, Bartók harmóniái és diszharmóniái.

- Azt hiszem, ez éppen olyan fontos fordulat, „mutáció” volt a mindenség történetében, mint magának az életnek a megjelenése. Jacques Monod, a Nobel díjas biológus ír erről a második nagy fordulatról: az „eszmék királyságának”, tartományának („le royaume des idées”) megjelenéséről.

- Azt hiszem, bár lehet, hogy tévedek, hogy az ember egy végtelen univerzumban egy végtelenül kicsi és jelentéktelen bolygón élő, az univerzum szempontjából végtelenül jelentéktelen lény. És valami egész furcsa és érthetetlen csodának látom azt, hogy ez a jelentéktelen lény képes betekinteni az univerzum titkaiba, és minden jelentéktelensége és nyomorúsága ellenére felcsendültek azok a bizonyos dallamok és megfogalmazódtak azok a gondolatok.

Talán ezért gondolhatják a teológusok azt, hogy Istennek mégiscsak fontos volt az univerzumnak ez a jelentéktelen pontja, s rajta az elhanyagolhatóan jelentéktelen emberiség.

Hihetek-e abban, hogy van szabadság a világban? Az úgynevezett „fizikai univerzumban” valószínűleg nincs, bár a kvantumelmélettel foglalkozók írásaiban időnként felvillan a szabadság fogalma.

És az emberi világban? Ha nincs, nem érdemes már leütnöm a következő billentyűt sem.

- Az, aki hisz a túlvilági létben, mit gondolhat a szabadságról? Arról, hogy van-e, lehet-e ennek a szónak, fogalomnak jelentése egy elképzelhető/elképzelhetetlen túlvilági létben. Ha ugyanis nem lesz személyes lét, akkor kinek/minek a szabadságáról beszélhetünk? Ki vagy mi lesz döntéshelyzetben? Egy egyetemes homogén szellemi létben létezhetnek-e alternatívák? Vagy lesz valamilyen személyes lét? Profán dolog azt mondanom, hogy jó volna hinni ebben. Tudom, teológusok, filozófusok évezredek óta törik a fejüket e rejtély megoldásán.

- Nehéz egy mondatban meghatározni azt, hogy mi az ember célja, mit akar elérni ebben az életben. De nemrég rábukkantam egy nagyon is elgondolkoztató meghatározásra. Egy jezsuita szerzetes könyve került a kezembe. Szerzője így határozza meg önmagát:

„Többször kérdeznek életeszményem felől, erre én mindig egész egyszerűen, talán naivul felelek: Meg akarom változtatni a világot.” (5)

Rokonszenves gondolat. Mert függetlenül attól, hogy hisz-e az ember Istenben, egy Divinitásban, egy transzcendens princípium, erő, „értelem” létezésében, nem lehet kizárni azt a lehetőséget, hogy minden mozdulatunkkal, tettünkkel, gondolatunkkal építjük vagy romboljuk az életet vagy akár az univerzumot is.

Ebben hinni persze lehet balgaság, mert ugyan hogy képzelheti az ember, ez a szó szoros értelmében vett végtelenül parányi lény azt, hogy szerepe van egy mérhetetlenül nagy univerzumban, milliónyi galaktika végtelen terében.

Másfelől azonban azt is nehéz elfogadnia az embernek, hogy semmi, de semmi jelentősége sincs annak, hogy néhány évtizedig itt volt, itt van ezen a jelentéktelenebbnél jelentéktelenebb bolygón. És az talán némi reménnyel töltheti el, hogy feltételezhető: ő, az ember, az emberiség az egyetlen lény, amely képes rátekinteni erre a végtelen univerzumra, s még mintha mozgásaiból, törvényeiből is meg tudna sejteni valamit.

S ha mindebben bizonytalanok vagyunk, akkor is tehetünk valamit. Tehetünk ezen a jelentéktelen bolygón valami egymásért. Azért, hogy ha már ide kerültünk, az élet valamivel jobb, elviselhetőbb, s egy-egy pillanatra akár boldogabb is legyen ezen a jelentéktelen bolygón. Ha az univerzumot nem is, a mi magunk kis világát minden bizonnyal megváltoztathatjuk.

- Van egy kedvenc idézetem. André Gide írja valahol:

                                       „Nem vagyok kapcsolatban a korral; kortársaim játékai sohasem szórakoztattak szerfölött. Kihajolok a jelen ablakán.”

Irigyelem. Én azonban csak azt merem mondani:

                                       „Szeretnék kihajolni a jelen ablakán.”

- Hadd utaljak ebben a blogban újra arra, hogy legutóbbi könyvem bemutatóján Jelenits tanár úr igazságos szigorral elítélte magatartásomat. Ha jól emlékszem, „tévelygő embernek” nevezett, aki „csak játszik”, aki „engedett a kísértésnek”, és „nem akar a dzsungelből kijutni”.

Elfogadom intését, igaza van. De szavait, a magam szemszögéből tekintve, talán másképp értelmezem.

Igen, tévelygek. Keresem azt, ami új, amit még homály fed, ami fontos lehet, ami még élő, ami több, mint a ma adott és ismert. Igen, tévelygek, kalandozok, vagy akár kóricálok. Játszom. Nem hiszem, nem vagyok elég gőgös ahhoz, hogy azt higgyem, megtaláltam az igazságot. És nem szorongok annyira, hogy görcsösen belekapaszkodjam, belecsimpaszkodjam abba a biztosnak remélt fogantyúba, amelyet egyszer már megragadtam.

És valóban: nem akarok a dzsungelből kijutni. Az élet és az ezerféle lehetőség dzsungeléből. A titkokkal, meglepetéssel, felfedezhető igazságokkal teli dzsungelből. Nem akarok túl hamar kijutni arra a bizonyos, nagyon is áttekinthető „homokos, vizes síkságra”. Ahol már nincs remény.

De lehet, hogy mégis csak Jelenits tanár úrnak van igaza. Lehetséges, hogy azok közé tartozom, akikről Hofmannstahl így ír:

                                       „Céltalan vándorai a térnek.”

Jegyzetek

(1) “Complete confidence, esp. in someone or something open to question or suspicion.”
(2) 1. A brief, authoritative formula of religious belief. 2/b A summary of principles or opinions professed or adhered to, in science, politics, or the like. (Kiemelés tőlem)
(3) Szabó Lőrinc fordítása.
(4) Odysseus (Ulysses). Szabó Lőrinc fordítása.
(5) Boulad, Henri 2000. Igazság és élet. Találkozások Henri Bouladdal. Vácz Jenő (ford.). 27. o.

Hankiss Elemér írása először a Vigilia 2012. decemberi számában jelent meg.

Hankiss Elemér

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
skepsi skepsi 2013-04-03 12:13

Hankiss Elemérnek:

Utakon s úttalan tájakon tétován tévelygő Vándor szüntelen keresve céltalan célokat lel…játékos ésszel körbejárja, kinyitja rejtekét, feloldja létében s beleszőve önön létezésésének minden fényét gazdaggá tesz embert s világot… Aztán szeretettel átszőtt végtelen értelemmel tovaindul a véges életen… Tán sosem ér ki a ‘homokos, vizes sikságra…

Famulus Famulus 2013-04-02 19:56

Nem könnyű olvasmány! Rá kell szánni az időt... Megéri.
Élem egyik nagy élménye, hogy a tavalyi ünnepi könyvhéten beszélgethettem a professzor úrral.