hirdetés

Theresia Enzensberger: Tervrajz kékben

2018. április 20.

Megállok, a tekintetem a betűkre tapad, a testem reszket. Hát valóban létezik, amit oly sokszor elképzeltünk, gondolom magamban, és beleborzongok. Elképzeléseink összevisszaságából konkrét tárgy született, manifesztté vált. Ott áll előttem, immáron kétségtelenül, a világból kitörölhetetlenül. – Theresia Enzensberger az Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljának német vendége. Művének részletét Blaschtik Éva fordította.

hirdetés

Zeneszó hallatszik a távolból. A fülem gyorsabb, mint a szemem, de a sötétben valami fényességet veszek észre. Felgyorsítom a lépteimet, csikorog a fagyott hó. Óriási, fénylő kocka növekszik előttem, magányosan áll a pusztaságban. A hatalmas üvegfelületen kiáradó fény elvakít. Az épület fénylik és lebeg, áttetsző, mégis masszív. Mint valami idegen test, mint valami tündöklő űrhajó, amely puhán leszállt a földre, és most egyenesen és fehéren trónol, éles kontrasztban a szürke hó borította talajjal.
Közeledem a bejárathoz. Először egy kisebb épületrészhez jutok, amelyet betonköpeny borít. A burkolaton hét lekerekített betű díszeleg, amelyek félig sötétbe vesznek.
B-A-U-H-A-U-S áll rajta.
Megállok, a tekintetem a betűkre tapad, a testem reszket. Hát valóban létezik, amit oly sokszor elképzeltünk, gondolom magamban, és beleborzongok. Elképzeléseink összevisszaságából konkrét tárgy született, manifesztté vált. Ott áll előttem, immáron kétségtelenül, a világból kitörölhetetlenül. Szétárad bennem az energia, amit idegennek érzek, mert éveken át beletörődés és közöny burkában szunnyadt.
Házat építeni annyi, mint megteremteni egy világot, ahol emberek alszanak és étkeznek, dolgoznak és szeretkeznek, veszekszenek és szövetkeznek. Egy ház nemcsak valami edény az emberek számára, hanem kihat az életükre és a gondolkodásukra. Nem csoda, hogy a bátyámnak meg a barátainak az élete, az anyám élete olyan szűkös és rideg, olyan poros és felületes. Semminek nincs számomra jelen pillanatban nagyobb jelentősége, mint hogy itt vagyok, ezen a helyen, ahol az emberek megértették, hogy tényleg nem cövekelhetünk le, hogy valami újra van szükség.
A jövőt akarom építeni, a múltat pedig lerombolni.

*

Közvetlenül a nagy betűk alatt egy ember áll, olyan sok tarka takaróba burkolózva, hogy alig látszik az arca. Kartonból készült vörös nyíl lóg a nyakában, kis nyomtatott betűkkel ez áll rajta: „arra!" Ahogy meglát, jókedvűen kiáltja: – Nem erre, arra! Arra! – és jobb felé mutat, az épület felé.
Végigmegyek a tündöklő homlokzat mentén. A sarkon túl újabb kocka bukkan elő. Összekötő rész hidalja át a távolságot a két ház között.
Megcsodálom az átlátszósága ellenére teljesen stabilnak tűnő és függönyként a három emelet elé húzott üveghomlokzat szerkezetét. A híd alatt nagy ajtó található, kis csoportok álldogálnak előtte. Senkit sem ismerek.
Három éve nem láttam már Friedrichet, levele nem tartalmazott sokkal többet, mint a meghívást a Bauhaus épületének felavatására. Kezdetben még, amennyire csak tudtam, követtem a Bauhaus-zal kapcsolatos minden fejleményt az újságban – a konzervatív polgári blokk átadását Türingiában, az anyagi nehézségeket Weimarban, az átköltözést Dessauba. De a költözés óta nehezebbé vált a távolból megtudni, hogy mi történik. Tudom, hogy még mindig Gropius vezeti az iskolát, de nem vagyok bizonyos benne, ki mással találkozhatnék a régi ismerősök közül.
Kicsit tétovázom, mielőtt benyitok a nagy ajtón. Hangzavar és zeneszó árad felém. A folyosó zsúfolásig telve. A diákokat könnyű felismerni, van, aki jelmezt visel, de aki csak egyszerű munkaruhában van, az is nagyon elüt az öltönyös és kalapos tisztségviselőktől. A Bauhaus-zenekar a sarokban kapott helyet. Megpróbálom megállapítani, hogy vajon ismerősnek tűnik-e valamelyik zenész.
Azután Friedrich narancsszínű haját keresem a tekintetemmel, szintén eredménytelenül. Odaállok a zenekar mellé, háttal a nagy ablaknak, és nézem az összevisszaságot. Épp azon vagyok, hogy legalább egy pohár bort hozzak magamnak, amikor valaki megveregeti a vállamat. Friedrich nevet rám, még mindig a régi torokhangon, azután átölel. Vilgosbarnán fénylő hajzatát most pomádéval rendesen hátra simította. – Olyan komolynak látszol! – mondom neki, és végigmérem az öltönyét, ami azért egy kicsit kopottas, és foltozott a könyöke. – Á, csak úgy csinálok. Gyere, először is hozzunk magunknak valami innivalót.
Utat törünk magunknak a tömegben. Friedrich maga után húz a három ajtó egyikén át az aulába. De ott is nagy a nyüzsgés. A székek fémcsőből készültek, csak az ülőkéjük és a támlájuk kárpitból. Szeretném alaposabban szemügyre venni a szerkezetet, de Friedrich egyszerűen továbbmegy. Amikor föl akar mászni a színpadra, ijedten megpróbálom visszahúzni. Kiabál valamit a zajban, és az emelvény mögé mutogat, ahol három tolóajtó áll nyitva, bepillantást engedve a következő helyiségbe: a menzára. Az étkezde nagy és fényesen ki van világítva, a plafon különböző színekben tündököl, kis zsámolyok és asztalok állnak mindenütt. A hátsó végében ételkiadó, itt kapni ma a bort is. Egy örökkévalóság, amíg odaérünk. Megkérdezem Frierichtől, vajon hányan jöttek el a megnyitóra. – Kábé ezren, úgy saccolom. – Csillogó szemmel mondja.
Gong kondul, a műsor kezdetét jelzi. Vissza akarok menni az aulába, de Friedrich visszatart. A színpad úgy működik, mint egy amfiteátrum, magyarázza. Arra ugyan nem kapott engedélyt Gropius, hogy a kert felé is megnyissa, de legalább két oldal felé nyitott, és a menzáról is jól látni, mi történik. Ülőhely után nézünk. Friedrich meglátja néhány barátját az elöl álló asztalok mellett. Összébb húzódnak a kedvünkért. Nem tudom biztosan, hogy tetszik-e az amfiteátrum ötlet. Gropius, aki tapsorkántól kísérve a színpadra lép, megpróbál két irányba beszélni, aminek az a vége, hogy leginkább a falhoz intézi szavait középen.
Kíváncsian figyelem a beszédét. Suttogva kifaggatom Friedrichet. Ő most Gropius építészeti irodájában asszisztens, meséli. – Tulajdonképpen tavaly egész évben ezekkel a dessaui épületekkel foglalkoztunk, de azt hiszem, az elkövetkező években többször fogok Berlinbe látogatni. Legalábbis remélem. Nem egészen tudom, mennyi értelme van a Gropiusnál végzett munkámnak, Berlinben legalább segíthetek az elvtársaimnak – Tovább kérdezném, de lassan már neheztelő pillantásokat vetnek ránk. Gropius, aki épp hozzáfog, hogy igazgatói minőségében ünnepélyes köszönetet mondjon Dessau városának, és bemutassa a polgármestert, lelkesnek látszik, de éveket öregedett. Most egy jóképű, fényes bajszú, középkorú férfi lép a színpadra.
– Ez az az ember, aki Dessauba hívott minket – súgja a fülembe Friedrich. – Fritz Hesse. A Német Demokrata Párt tagja, de azért rendben van. – Mosolyognom kell. Friedrich a jelek szerint még mindig követi a helyi politika minden rezdülését. A polgármester nem antipatikus, de olyan beszédet tart, amilyenre csak politikusok képesek: túl hosszú, tele van ismétléssel, és igazi mondanivalója nincsen. A mennyezet pilléreit nézegetem, a színük kiemeli a szerkezetet, nem pedig elfedi. Az ablakok sem titkolják, hogy egy gyárból valók. Minden tiszta és sallangmentes itt, annyira új és világos. Órákat tudnék azzal tölteni, hogy csak nézelődjem. A polgármester befejezte a beszédét, a taps a színpadra kíséri a zenekart. A tiszteletteljes csönd megtört, újra beszélget mindenki, míg a színpadon meg nem jelenik egy fénycsóva, akkor elhal a zsivaj. A fényszóró keresgél, majd rátapad egy ezüst álarcot és fehér jelmezt viselő alakra.
Még Weimarból ismerem ezt a fajta színházat, de nem sok dolgom volt Oskar Schlemmerrel és a diákjaival. Első bemutatójuk az utolsó nagy kiállítás idején volt, azon a nyáron, amikor el kellett hagynom a Bauhaus főiskolát. Három héten át bezárkóztam akkor otthon a szobámba, és gondolataim kétségbeesetten az ünneplésen jártak, a barátaimon és mindenen, amiről lemaradtam – míg az apám végleg vissza nem rángatott hatalmi szóval a berlini mindennapokba. A néma ember úgy mozog ide-oda a felállított fém válaszfalak között, akár egy tornász. Tánca akár egy alvajáróé, jelmezétől – két kúp a lába, egy golyó a hasa – testetlennek hat. Néhány perc elteltével már csak fekete térben vándorló tárgyakat látok. – Schlemmer egyfajta építészeti táncot talált ki – magyarázza halkan Friedrich. – A táncosok mindig a környezet tértengelyéhez viszonyulnak. – Nem tart soká a tánc, de eddig a legnagyobb tapsot aratja. Kis időre újra Gropius lép a színpadra, közli, hogy másnap meg lehet tekinteni a mesterek lakóházait és az új telepet, majd röviden zárszót mond.
– Elég a műsorból! – jelenti ki Friedrich egyik barátja. – Menjünk be a házba. Velünk jöttök? – Kérdőn Friedrichre tekintek. – A Preller-házba, most ott lakunk. – Amikor látja, hogy ettől még jobban megzavarodom, hozzáteszi: – A diákszállót, amit itt építettünk, egyszerűen a weimariról neveztük el. – A többiek már eltűntek a tömegben, Friedrich kénytelen folyton megállni, és ezzel-azzal szót váltani. Végre kiérünk a friss levegőre. Jobbra tőlünk lépcső vezet a lakószárnyba. A lépcsőházból hangok szűrődnek ki, úgy látszik, nem mi vagyunk az egyetlenek, akik otthagyták az ünnepséget. A negyedik emeleten végigmegyünk egy hosszú folyosón, minden ajtó tárva-nyitva. Friedrich barátai összegyűltek az egyik szobában. Egyikük az ágyon ül, a többiek a földön helyezték magukat kényelembe. Az, hogy kinevezték Friedrichet Gropius asszisztensének, szemlátomást mit sem változtatott esetlen társasági viselkedésén, elfelejt bemutatni, és hanyatt dobja magát az ágyon. A magas, vékony fiúnak, aki a szobában található egyetlen széken ül és Josuaként mutatkozik be, jobb a modora. Föláll, és felkínálja a helyét. Ez a szék is fémcsőből készült, és finom szövésű kárpit a bevonata, biztosan a szövőműhelyből származik. Meglepően kényelmes.
– Tulajdonképpen melyikőtők lakik itt? –kérdezem, és szememet végigjártatom a szobán. Felfordulás van, felütött könyvek és jegyzetfüzetek hevernek szanaszét, furcsamód azonban mégis úgy hat az egész, mintha elrendezték volna. A hatalmas ablakokon keresztül sötét messzeségbe látni, és itt is úgy festenek a részletek – a kilincsek, az ablakkeretek, a felső ablakok kinyitására szolgáló szerkezet – mintha közvetlenül a gyárból érkeztek volna. Alig tudom elhinni, hogy csak egyvalaki lakik itt, legalább húsz négyzetméterre becsülöm a helyiséget, ami Weimarban hallatlan luxusnak számított volna. – Ez az én otthonom, Friedrich mellettem lakik – válaszolja Josua. Húszas évei végén járhat, a haja sötétbarna, szemöldöke bozontos. Friedrich barátai kikérdeznek. Élvezem a figyelmet, amiben régi bauhausosként, no meg a szobában jelen lévő egyetlen lányként is részesítenek. Majdnem olyan, mintha megváltozott volna a levegő kémiai összetétele, mióta a szobába léptem. Három tiszta lányiskolában töltött monoton év után, amit csak néhány unalmas randevú szakított meg olyan férfiakkal, akiket anyám alkalmasnak talált, hallatlanul hízelgőnek érzem ezt a figyelmet.
A viccelődés gyorsasága és a beszélgetés váltásai kifognak még rajtam az elején, de aztán bejáratódik az agyam. Közbevetéseim és válaszaim szellemesek és gyorsak – legalábbis így érzem. A beszélgetés a dessaui önkormányzati politikáról és az építészetkritikusokról szól, akiket az ünnepélyes megnyitón láttunk, valamint a beszámolókról, amelyekre számítunk. – Azt hiszem, láttam Fritz Stahlt a Berliner Tagblatt-tól – jelenti ki Josua. – Nem gondolnám, hogy túl jóindulatú lesz az írása – válaszolja Friedrich. – Úgy beszél rólunk mindig, hogy „a modernek". Vehetnénk ezt éppen dicséretnek is, ha nem hangzana olyan lenézően a szájából. – Josua helyeslően bólint. – Hans Nanotek is itt volt – fűzi hozzá Josua. – A Hamburger Anzeigertől, ugye? – kérdezi Friedrich. – Nem, ő most a Neue Leipzigernél van – vetem közbe, és elfog a büszkeség, hogy én is hozzá tudok szólni. Az elmúlt három évben kényszeresen elolvastam mindent, ami csak megjelent az építészetről. Órákat töltöttem a hatalmas Unter den Linden könyvtárban, ahol nemcsak könyveket, hanem válogatott napilapokat is tartanak. Egy idő után aztán már kívülről fújtam a nagy lapok műítészeinek a nevét, voltak kedvenceim és ellenségeim, de sosem akadt senki, akivel beszélgethettem volna róluk. Most meg egyszerre egy helyiségben vagyok olyanokkal, akik nemcsak hogy ugyanazokat a cikkeket ismerik, hanem őróluk szólnak a beszámolók.
Josua újabb és újabb üvegeket halászik elő, ő meg Friedrich a Német Kommunista Pártról vitatkozik élénken, én pedig idővel úgy becsípek, hogy már csak hallgatom őket. Sokat nem értek belőle, de azt fölfogom, hogy Friedrich pár évvel azelőtt belépett, most meg nemrég kilépett, és hogy Josua olyan szocialista cionistának vallja magát, aki egyetlen pártban sem lát jövőt. A többiek majdnem mind elköszönnek idővel. Eredetileg úgy terveztem, hogy az utolsó vonattal visszautazom Berlinbe, de ehhez már túl késő lett. Josua és Friedrich is azonnal felajánlja, hogy szálljak meg nála. Friedrich szobája mellett döntök, ahol persze eszébe se jut, hogy felajánlja az ágyát. Sok takaróval és párnával ellátva a szőnyegen másodpercek alatt képek nélküli, sötét álomba zuhanok.

Blaschtik Éva fordítása

Theresia Enzensberger (1986 München) német író és újságíró New Yorkban folytatott filmes tanulmányokat, Berlinben él, a Frankfurter Allgemeine Zeitung, a Zeit Online, a Krautreporter és a Monopol c. lapoknak dolgozik. 2014-ben BLOCK magazin néven független folyóiratot indított.

Theresia Enzensberger könyve a 20-as évek Németországában játszódik, ahol egy ambiciózus fiatal lány a Bauhaus művészeti iskolájának izgalmas, inspiráló légkörében ismerkedik a modern építészettel, a feminizmussal és aszerelemmel. A regény bevezeti az olvasót a bauhausos diákok életébe, a modernista avantgárd esztétikai és politikai vitáiba, és megmutatja, milyen lehetőségekkel és kihívásokkal találhatta szembe magát egy művészi hivatást választó nő ebben a közegben, a weimari Németországban.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.